„Sajnos a volt házunk képe a Szoboszlói úton teljesen megváltozott, bár annak a kis vasöntödének az épületét megtaláltam, ami olyan nagyon izgalmas volt számunkra gyerekkorunkban. Hasonlóképpen a középiskolám, a Svetits Katolikus Leánynevelő Intézet is teljesen másképp néz ki, mint amikor még odajártam – talán a kiskápolnánk még megvan –, de ez azért változott meg, mert szépen felújították.” (Az interjút készítette: Bartha Ákos és Hosszú Gyula; Budapest, 2010. január)

A teljes interjú letöltése (pdf, 52 oldal, 1,61 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Részlet az interjúból:

Neveltetés

Nagyon hálás vagyok a Svetitsnek, több dologért. Az egyik, amire szoktam is hivatkozni, hogy – a szocializmusban később bevett móddal ellentétben – nem nevelt kétfelé a család és az iskola. Óriási nagy könnyebbség volt a mi szüleinknél, amikor nevelni kellett bennünket, hogy ugyanazt hallottuk az iskolában is, amit otthon. Többek között azt, hogy a gyerek ne hazudjon. Hát azóta már felnőttem, sajnos, tudom, hogy vannak szituációk, amikor muszáj hazudni. Különböző kategóriák vannak a hazugságban. Azt is tudom már azóta, hogy van az a bizonyos „pia fraus”, ami azt jelenti, hogy „kegyes kis csalás”. Vannak olyan szituációk az életben is, amikor muszáj hazudni, nem lehet megmondani az igazat. Na, de amikor bennünket neveltek, és amikor engem a szüleim a zárdába küldtek, akkor mégis valahogy olyan volt az élet, hogy meg lehetett mondani az igazat. Az embernek otthon azt mondták: „Bármilyen rossz jegyet kapsz az iskolában, ha bevallod, akkor nem kapsz ki. Akkor kapsz ki, hogyha nem vallod be, mert akkor hazudtál.” Tehát, hogy a szülői ház nevelési elvei, és amit én a zárdában nevelés gyanánt kaptam azonos volt, óriási könnyebbségként éltem meg.

Én azt hiszem, hogy más egyházi iskolára is az volt a jellemző, hogy a tanárok arra koncentrálhattak, ami a fő feladatuk, és ami a legfontosabb, hogy oktassák és neveljék a gyerekeket. És ezt mi abban a zárdában maximálisan megkaptuk. Feltételezhetően abban az időben a gyerekek ugyanezt a Dóczyban, a Református Kollégiumban és a Debreceni Zsidó Gimnáziumban is megkapták, mert akkor olyan volt az iskolarendszer. Azért volt többek között lehetséges mindez, mert nagy tanáregyéniségek voltak. Nem véletlen, hogy Nobel-díjasaink is szinte mind hivatkoznak egy-egy nagyhatású tanárra iskoláséveikből. Én szerencsésnek mondhatom magam, hogy én valóban ahhoz a korosztályhoz tartozom, amikor még nagyon lehetett tisztelni és szeretni a tanárainkat. Mert abban a szakmában, amivel foglalkoztak, egyedülállóak és példamutatóak voltak. Nagyszerű pedagógusként pedig át tudták adni nagy szakmai tudásukat. Nekem nagyrészt ilyen tanáraim voltak a zárdában. Feltételezem – mint mondtam – hogy a többi iskolában is ilyen tanárok voltak.

Még egy dologért vagyok nagyon hálás a zárdának. Én 1943-ban érettségiztem, amikor már igazán magas fokra hágott az antiszemitizmus Magyarországon, hiszen addigra túl voltunk mind a négy zsidótörvényen. Ahogy szoktam hangsúlyozni, Magyarországon nem három zsidótörvény volt, ahogy azt mondják, hanem négy, mert mi már elkezdtük 1920-ban a numerus clausus-szal. [1920/XXV. tc., miszerint a „magyarországi nemzetiségek és népfajok” tagjai csak a társadalomban kimutatható százalékos számarányuknak megfelelő mértékben vehettek részt a felsőoktatásban. – a szerk.] Már 1920-ban megcsináltuk, amikor Hitler még sehol se volt, és nem volt még a modern Európában zsidótörvény. Tehát a modernkori Európa első zsidótörvényének megalkotásával Magyarország dicsekedhet 1920-ban. És akkor jött még 3 zsidótörvény! Mindennek ellenére – hogy visszatérjek az alapgondolatomhoz – 1943-ban Debrecenben, a zárdában nemhogy nem zsidóztak, hanem egy félreérthető hang nem volt. Nemcsak én voltam zsidó az osztályban, mégis soha senki nem mondta nekünk, hogy mi „büdös zsidók” vagyunk. Ez, gondolom, Mellau Márton igazgató urunknak volt köszönhető, aki ezek szerint nem szerette a németeket.

Valahol azt mondja Victor Hugo, hogy aki nem volt fiatalkorában lázadó, abból még rendes filiszter sem lesz. Nekem is volt életemnek olyan periódusa, amikor nagyon-nagyon lelkes kommunista voltam. Őszintén. Mert én sajnos mindig mindent nagyon őszintén csináltam, és mindig mindent teljes lélekkel. Ma is úgy gondolom, hogy sokkal jobban elválasztja az embereket a vagyoni helyzetük és mindaz, ami a vagyoni helyzetükből adódik, mint bármi más. Magyarul, azok a kislányok, akikkel én a zárdában együtt jártam, azok körülbelül azon az anyagi bázison nőttek fel, mint amin én. Tehát ebben a dologban teljesen egyformák voltunk. Ez nagy összetartó erő, és nagy elválasztó erő is tud lenni más rétegektől. De az, hogy mi egyforma körülmények közt éltünk jobban egyformává tett bennünket, mint az, hogy zsidók voltunk, vagy nem voltunk zsidók.

Iskola után, a délutánokon sem unatkoztam. Mert egyszer kellett menni Karola nénihez a tánciskolába… egyszer-kétszer, már nem emlékszem pontosan. Továbbá nekem feltétlenül el kellett járnom külön tornára be a zárdába, ott volt még külön torna, valamint zeneelméletet is tanultam Szabó Emil bácsinál, aki Szabó Magda unokafivére volt, azt hiszem, és összhangzattant tanított a Zenedében. Kellett még járni Fürediné F. Halácsi Margit zongoratanárnőhöz zongorázni, és Schmidt Mici nénihez német irodalomra, valamint Lányi Éva nénihez franciára. Mindezt heti rendszerességgel, úgyhogy sok időm nem volt. Természetesen, este 8-ra fogat mosva, megfürödve, leckével elkészülve – egészen 18 éves koromig – ágyban kellett lenni. Igen. Mert akkor így nevelték a gyerekeket Debrecenben. És én azt hiszem, hogy nemcsak Debrecenben, hanem Pesten is meg Szegeden is, meg Miskolcon is.

Akkor azonban más volt az iskolarendszer, mert 8-ra jártunk, nagyon nagy ritkaság volt az, hogy nyolc előtt lett volna bármiféle foglalkozás. És az én unokáimnak most van ez a nulladik óra, mínusz óra, stb… Nekünk 5 óránk volt egy nap. Talán valami kivétel folytán volt egy héten egyszer vagy maximum kétszer 6 óra, de ugye, ez azt jelenti, hogy így is otthon voltunk kettőre. És akkor kettőtől este nyolcig minden belefért, amit az imént felsoroltam. Majdnem mindent meg lehetett csinálni bizonyos dolgok kivételével. Például mindig úgy adtak föl idegen nyelvű leckéket, főleg latint, hogy megmondták, hogy na, innentől idáig, és tessék „kipreparálni”. Az a „kipreparálni” azt jelentette, hogy ki kellett otthon keresni az ismeretlen szavakat. Azt én mindig szünetben írtam meg, mert végképp nem fért bele a napomba. Meg nagyon unalmas is volt őszintén szólva.

Osztálytársaimmal legalább 25 évig nem tartottam a kapcsolatot, tehát én a háború utáni osztálytalálkozókon nem vettem részt. Én azt hiszem, hogy valamikor a 30. érettségi találkozónk táján kapcsolódtam be az ügyekbe, mert semmit nem bírtam elviselni, ami a gyerekkorommal kapcsolatos volt, ami a gyerekkoromra emlékeztetett. Mindenkinek mások a reakciói. Én például nem bírtam zenét hallani vagy hallgatni – pedig az életem volt a zene meg a mozgás –, nincs egyetlenegy fekete lemezem ma sem. Nem volt gramofonom, nem jártam koncertre, egyáltalán nem bírtam zenét hallgatni nagyon sok évtizeden keresztül. Nagyon sok időnek kellett elmúlni, amíg szembe tudtam nézni a gyermekkorommal, a zenével és az osztálytársaimmal. De kényes kérdések vagy disszonáns hangok azután sem voltak.

Na most, az a bizonyos csipkelődés, amit 65 évvel ezelőtt is az egyik a másikkal szemben megengedett magának – kis viperacsípések, apró kis viperacsípések – zavartalanul folyik most is. Zavartalanul! Ugyanazok, ugyanúgy. Nagyon-nagyon érdekes, mert a mi osztályunk hierarchiájában én nem voltam sehol. Egész egyszerűen azért nem voltam sehol, mert nem voltak nekem partnerek az osztálytársaim. Én már 17 éves koromra a német klasszikából eredetiben sok mindent elolvastam. Lelkes „wagneriánus” voltam, a felszabadulás után is a Wagner operák szövegkönyve volt az első, amit megvettem; azok a kis könyvek, melyek ma is ott fekszenek a polcomon. A szövegnek – anélkül, hogy valaha is egy hang Wagnert hallottam volna – valami olyan varázslatos ereje volt, hogy az kitart egy életen át, amíg az ember imádja, ha időben elkezdte.

Sok időm volt, mert az iskolában jól tanítottak; oda kellett figyelni, és meg lehetett tanulni az óra alatt azt, amit tudni kellett, s az embernek délután rengeteget ideje volt. Szóval, nem volt egy az osztályban, akivel erről beszélni tudtam. Akkor volt a nagy Anatole France korszakom 17-18 éves koromban, de nem volt egy ember, akivel beszélni tudtam volna a művekről. Volt az óriási nagy zeneimádatom. Voltak velem egykorúak, akikkel nagyon jól tudtam mindenféle zenéket megbeszélni, de azok nem voltak az osztálytársaim. Tehát ebben a hierarchiában valahogy én mindig kicsúsztam. Egyszer volt egy nagy Vajda János korszakom; nagy előadást csináltam róla az önképzőkörben. Talán ez volt az egyetlen közös, amit úgy éreztem, hogy közösen csináltunk, vagy hogy beleillik a képbe. Különben mindig úgy éreztem, hogy kilógtam. Ám amikor megjelent a könyvem (2005-ben), akkor már az a korszak volt, amikor jóban voltunk, meg akkor már megint fontosak voltak, mert hisz’ megfordult minden, akkor már fontos lett a gyerekkor. És akkor már el bírtam viselni a kapcsolatot velük és a zenét is. Nagyon aranyosak voltak, kedvesek – most is azok.

A könyvem talán kicsit megdöbbentette őket. Ez majdnem ugyanaz a kérdés, mint a tanyán a zsellérek, abból a szempontból, hogy az ember készen kapja az életét és elfogadja, nem ütközik meg azon, ami körülötte van. Mindig megpróbálom magam beleélni egy másik ember helyzetébe és bőrébe. És ha azt veszem, nem zsidóként a német megszállás egy velem egykorú kislánynak alapjában véve nagyszerű korszak volt. Rengeteg sok roppant vonzó dolog volt. 18 évesek voltak, és jöttek azok a fess kis német katonák, ugyebár. Jöttek azzal, hogy hát ők az „Übermensch”-ek  [felsőbbrendű faj – a szerk.]. És el tudom képzelni, hogy akkor milyen jó dolog volt, hogyha egy ilyen német kis tisztecske udvarolt az embernek. Amikor ugye, a világ kísérőjelensége volt az, hogy közben deportálták a zsidókat. Na és? De hisz’ mi is úgy éltük le a gyerekkorunkat a tanyán, egészen elkülönülve a dohányosoktól, a fogatosoktól meg a summásoktól. Hát az volt a világon a legtermészetesebb. Mit csináltam volna én, Fahidi Évike? Mit csináltam volna? Kezdtem volna el kiabálni, hogy ez borzasztó? És ez abból a szempontból fontos, mert nyilvánvaló: mindig állást kell foglalni. Kell, hogy legyen egy határozott véleményed, különben nem tudsz megállni a saját talpadon. Attól vagy az, aki vagy, hogy az a véleményed, ami. Na most, akkor milyen ember vagy, amikor rádöbbensz arra, hogy úgy mentél el világjelenségek mellett, hogy nem döbbentett meg, elfogadtad? Azt, ami szörnyű, elfogadtad természetesnek. Hát akkor milyen ember vagy? És nem tettél ellene soha semmit.

A legkedvesebb tanáromat Asztéria-nak hívták. Mindenekelőtt azért lehetett nagyon szeretni, mert „povedált tótul” [beszélt szlovákul – a szerk.). És az én édesanyám is „povedált tótul”. És amikor nagyon kellett, akkor mi gyerekek is „povedáltunk tótul”. Otthon nem nagyon, mert édesapám úgy érezte, hogy akkor ő ki van rekesztve ebből a tót áradatból, és mondta azt, hogy: „Ne povedáljatok tótul!” No, de édesanyám és Asztéria rögtön felfedezte a lehetőséget, mind a kettő örült annak, hogy végre beszélhet egy kicsit tótul. Azon kívül azért szerettem nagyon Asztériát, mert bár engem otthon különböző nyelvekre idomítottak már, mire bekerültem az iskolába, de hát – ahogy ez az otthoni oktatás révén történik ugye – főleg beszéltünk, meg olvastak nekem. Szó sem volt tételes nyelvtanról, Asztéria volt az, aki azt mondta, hogy „Nem elég egy nyelvet beszélni, a nyelvtant tételesen meg kell tanulni.” És én annyira imádtam Asztériát, hogy az ő kedvéért megtanultam a nyelvtant is tételesen. Így aztán egész életemben csak neki voltam hálás, mert ebből, végül is a nyelvekből éltem meg egész hosszú-hosszú időn keresztül, meg egyáltalán a nyelvekkel tudtam boldogulni az életben nagyon sok helyen. Ami további sorsát illeti, mivel a mi rendünk tanító rend volt, és ezek a szocializmus alatt is azon kevesek közé tartoztak, akik taníthattak, én úgy hallottam, hogy Asztéria csak nyugdíjas korában ment vissza a családjához, és valami igazán nem apácához méltó módon lelte szegény halálát: leesett a szilvafáról. Akárhogy is történt, nagyon hálás vagyok neki.

A nyelvek tehát meghatározó fontosságúak voltak az életemben. Mindenekelőtt beszélek magyarul, és még mindig tanulok magyarul beszélni! Nagyon igyekszem szépen és jól beszélni magyarul. A családban is otthon magyarul beszéltünk, no meg németül. Van felsőfokú nyelvvizsgám németből, franciából és angolból, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy én ezeket a nyelveket anyanyelvi szinten beszélem. Mindenesetre ezekben a nyelvekben eljutottam odáig, hogy bármit el tudok eredetiben olvasni, és azért az nagy gyönyörűség. És akkor el lehet szórakozni azzal, hogy vajon én is úgy fordítottam volna-é le, mint ahogy az esetleges fordításokban megjelent. Továbbá ugye, gyerekkori nyelvem a szlovák, a tót. Mi azt egyébként minden megbélyegzés vagy megkülönböztetés, vagy pejoratív felhang nélkül mondtuk tótnak.

Azért tudtam gyerekkoromban tótul, mert az én családom nagy része Trianon után egy ideig ott maradt az akkori Csehszlovákiában. Mert akkor Csehszlovákia lett belőle. Ógyallán volt nagypapám a tanyán, amit ő vezetett. Sajnos az úgy volt, hogy az „urak”, azok magyarok voltak vagy zsidók, vagy zsidó magyarok, mert az ottani zsidók – azt hiszem, még ma is – mindvégig magyaroknak vallották magukat. És az a szerencsétlen, akinek dolgozni kellett ugye, mégpedig irgalmatlanul, embertelen körülmények között, az a bizonyos zsellérréteg, félig-meddig agrárrabszolga réteg, az tót volt. Hát ezek történelmi tények. A gyerekek azonban persze barátkoztak, magyarok, zsidók, tótok, társadalmi ranglétrától függetlenül. Kis tót barátaim lehet, hogy még ma is kirakják az öt pozíciót a balettben. Színdarabokat adtunk elő, énekeltünk, ők pedig megtanítottak engem ostort fonni.

Amikor sokkal-sokkal később, elolvastam a Puszták népét, tulajdonképpen akkor ébredtem rá, hogy milyen viszonylagos lehet az ember számára, ami természetesnek tűnik. Nagyon sokszor elgondolkoztam azon, hogyan lehet az, hogy azok között, akik csinálták a holokausztot sok iskolázott ember volt – mint például az a főmérnök is, akinek a gyárában én dolgoztam. Úgy mondanánk ma, hogy egy jó úri családból jött ember volt az. Tudta, hogy kellett fogni a kést, villát, tudta, hogy kell társalogni, talán még zongorázni is tudott, vagy fújta a blockflötét vagy valamit, de az ő számára – merthogy olyan volt a helyzet – az természetes volt, hogy ott Häftlingek [foglyok] dolgoztunk száz és ezer számra, azokkal pedig úgy lehetett bánni, ahogyan bánt. És akkor döbbentem rá arra, hogy az én számomra pedig természetes volt a tanyán a cselédsor. Nem akadtam fenn azon, hogy azok olyan körülmények közt élnek, mint ahogy élnek vagy éltek. Mert én abba születtem bele. Az én számomra az volt a természetes.

A fényképalbumból:

A Fahídi és a Weisz család egy része a „Nagytanyán” (Mezőnyárád környéke, 1939)

E kép azon a bizonyos Nagytanyán készült, ami Mezőnyárád, Mezőkeresztes Mezőnagymihály, Mezőcsát által határolt, vagy ennek a környezetében lévő területen volt. Erről eszembe jut a régi, ógyallai tanyánk (ma: Szlovákia) verandája, ami körben köröskörül tele volt aggatva kanári ketrecekkel. A kanárik, azok minden zajra elkezdtek énekelni. Ha az ember bekapcsolta a rádiót, akkor is, mint az őrültek elkezdtek énekelni. Leírhatatlanul gyönyörű volt!

Egymás után sorban, fent, balról jobbra látható először is édesanyám testvére, Hédi. Na most, Hédi néném mellett állok én. Ez, aki annyira nem fotogén, és minden fényképen grimaszt vág, ez az édesanyám. Az első sorban áll a Lackó nevű unokatestvérem, utána az utolérhetetlen Weisz Alfréd nagyapám, majd Grósz Ernesztina nagyanyám, és aztán Gilike, a húgom. Édesanyám volt a legidősebb lány, és egyáltalán a legidősebb gyermek. Az utána két évvel következő lánytestvér volt Hédi. Ennek a Hédinek volt a férje dr. Weil Géza, aki ebben az időszakban, amikor a kép készült, 1939-ben, Majcihofban volt körorvos. Majcihof, az Érsekújvár–Nyitra, valahol az a környék. Két gyermekük volt. Az egyik Lackó, a másik, aki a fenti sorban, a másik oldalon, jobb szélen áll, Gertike névre hallgatott. Lackó 13 éves volt 1944-ben, tehát itt lehet akkor 8-9 éves.

Ez egy szörnyűséges történet! Ennek a két gyereknek a szülei ott maradtak Trianon után is Csehszlovákiában, pontosabban Szlovákiában (1939-tól Szlovákia). Ott már 1942-ben kezdték ugyebár összeszedni a zsidókat. Lackót és Gertikét 1944-ben az apjuk átmentette Magyarországra. Én nem tudom, hogy tudom-e kellőképpen azt ecsetelni, hogy micsoda összeköttetés és mennyi pénz kellett ahhoz, hogy a német bábállamként működő Szlovákiából két kiskorú gyereket át lehessen hozni Magyarországra. És amikor ez történt 1944-ben, akkor két hét múlva bejöttek a németek Magyarországra. Mi a családban, ahogy mondtam, magyarul és németül beszéltünk, ezek a gyerekek a szép, jó palóc magyart beszélték, mert hisz’ ott, a Felvidéken ezt beszélik. Bejöttek a németek. A két gyerek nagybátyjának itt Pesten volt lakása. Máig is megmagyarázhatatlan módon, leengedte az utcára ezt a kisfiút, Lackót, aki ha kinyitotta a száját, rögtön lehetett hallani, hogy palóc kiejtéssel beszél. A gyerek lebukott. Összeszedték a németek az utcán, hisz’ akkor már minden másodpercben igazoltattak. Elvitték Kistarcsára. 13 éves volt. Kistarcsáról meg tudta szervezni azt 13 évesen, hogy egy levelezőlapot írjon: „Gyertek értem, hozzatok sok pénzt!” Mire odaértek, elvitték. 13 éves volt. Nem volt sansza arra, hogy életben maradjon.

Talán látszik a képen, hogy nekünk 18 éves korunkig, édesanyámnak is, nekem is és szegény Gilikének is magas szárú cipőben kellett járnunk télen, nyáron; ha 130 fok hőség volt, mi akkor is magas szárú cipőben jártunk, mert mindnyájan lúdtalppal születtünk. Ez a nagyanyám, akire aztán most tényleg nagyon hasonlítok, ez púpos volt. De ő született púpos volt. És azt a bizonyos gerinc rendellenességet, amit, gondolom, ő is valamelyik ősétől örökölhetett, mindannyiunknak továbbadta. Az összes nőnemű utódjának továbbadta, tehát anyámnak, Hédinek és nekem is. És az is nagyon érdekes, hogy pontosan egyforma gerincferdülésünk van mindannyiunknak! Én gyerekkoromban gipszágyban aludtam és előbb ismertem a Klapp-módszert – úgy hívták azt a gyógytornát, amit csináltam –, mint az ABC-t. Édesanyám Czinner professzorhoz járt fel ide Budapestre, az volt akkor a nagymenő ortopéd szakorvos. És ennek ellenére, mire megöregedtem pontosan ugyanaz a kényszertartás, ugyanaz a gerincferdülés! Pedig végigtornáztam az egész életemet.