Jakab György írása a 2. Virtuális Nevelésügyi Kongresszus keretében készült.

Az orosz-ukrán háború árnyékában, egy világjárvány közepén különösen izgalmas élmény a 2. Virtuális Nevelésügyi Kongresszus írásait olvasni. Mintha egy nemzedék – amelyhez én is tartozom – búcsúzna a hozzá kapcsolódó idősebb és fiatalabb résztvevőkkel kiegészülve… mintha egy olyan generáció fogalmazná meg „értelmes-szomorú” számvetését, amelynek történelemformáló szerepe „lejárt”…, amely azonban még nem tudja eldönteni, hogy a „kultúraváltás” élménye mennyiben szubjektív életérzés, illetve mennyiben ténylegesen brutális változás.

Történeti léptékkel mérve helyzetünk közel sem drámai: úgy gondolom, hogy hosszú évszázadok kedvelt generációja a miénk.

Több helyen is leírtam már: ahhoz a roppant szerencsés nemzedékhez tartozom, amely mindeddig békében és viszonylagos jólétben élhetett…, amely felnőtt fejjel, sajátos kritikai értelmiségként – tanárnak, sőt „népművelőnek” készülve – tapasztalhatta meg a „puhuló” Kádár-rendszer végét…, amely aktívan megélhette a rendszerváltás eufóriáját és demokratikus illúzióit…, amely még rezignáltan visszatekinthet ezekre az illúziókra és gondolkodhat arról, hogy mit is adjon tovább a következő nemzedéknek…, amely feltehetően az utolsó olyan generáció, amely közvetlenül még nem tapasztalja meg a globális felmelegedés és a digitális életvilág súlyos következményeit…, amelynek most módjában áll egy tágabb horizont keretében megvizsgálni, hogy „Mi is történt vele?” az elmúlt évtizedekben.

***

Ennek tudása persze még nem véd meg bennünket attól, hogy rezignáltan – nosztalgikusan, vagy éppen kétségek között – tekintsünk vissza… és előre. Hiába tudjuk, hogy örülnünk kellene annak is, hogy legalább nekünk voltak illúzióink és ideáljaink… sőt! … pedagógusként, fiatalok között élve szép jövőképünk is volt: a toleráns közösségről, a demokratikus Magyarországról, az „emberarcú” oktatási rendszerről, a szabad iskoláról… most mégis nehéz ezekről az ideálokról számot adni. „Gyűlnek a… gyűlnek az elvesztett illúziók” (Bródy).

Emlékszem, több mint negyven évvel ezelőtt milyen lelkesen olvastuk-vitattuk Achs Karcsival Andor Mihály Dolgozatát… és együtt „danoltuk”, hogy „…tíz év múlva ne ez a dal legyen (Cseh Tamás – Bereményi Géza)… arról, hogy Ady nemcsak nekünk, hanem mintha egyenesen rólunk írta volna a következőket: „Mi nekünk váltig azt mondták, hogy itt Európa van, kultúréletre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre.”… És most mi itt vagyunk… ülünk az Aranyhíd vendéglőben, fülünkben a régi nóta: „Háromnegyed egy van, háromnegyed egy van, Háromnegyed egy van.” – Hogy szállnak az évek!

***

Az egymást követő írásokból roppant változatos és tanulságos generációs körkép, közérz(ül)etjelentés bontakozik ki. Ez a tabló azonban többnyire még az önsajnálattól sem mentes gyászmunka első szakaszait tükrözi: már nem a tagadás, sokkal inkább a harag-alkudozás-depresszió sokszínű képletét mutatja. A megnyugtató elfogadás érdekében szerintem érdemes volna közös leltárt készíteni. Afféle „Számadás a tálentomról” típusú közös generációs jelentést, amelyben jól megférnek majd azok a dolgok is, amikre büszkék lehetünk. A hangsúly ebben az esetben is a közös szembenézésen van. Mit csináltunk jól és mit kevésbé (csak zárójelben merem leírni önkritikus sejtésemet: lehet, hogy éppen generációs aktivitásunk váltott ki történelmileg természetesnek tűnő ellenreakciót a „magyar ugaron”)? Szerencsés volna ezt a „zárszámadó közgyűlést” hasonló módon megvalósítani, mint ezt a Kongresszust. Persze legfőképpen fiatalokkal kibővítve!!!!! Hogy ne legyen ennyire belterjes és terapikus.

Amíg öntudatunknál vagyunk, amíg szót kapunk… mielőtt a hálátlan utókor ítélkezik felettünk… vagy éppen – jól meglepődnénk – valamiféle „aranykorként” írja le a mi időnket.

Lehet, hogy csak összekevertük a történelmi időt a saját életidőnkkel? Lehet, hogy elhittük Fukuyamának, hogy velünk ér majd véget a történelem[2]? Be kell látnunk: nem ér véget!

Tudomásul kell vennünk, hogy valóban történelmi korszakváltás tanúi vagyunk – ami komoly pedagógiai felelősséget is jelent. Mi még viszonylagos békében szocializálódtunk – ami az emberi történelem luxusterméke. A következő generációk valószínűleg már háborús viszonyok között fognak élni – ahogy a korábbi nemzedékek többsége is élt. A háború ebben az esetben nem feltétlenül jelent fegyveres harcot. Sokkal inkább a folyamatos veszélyeztetettség érzését, a létharc kevésbé civilizált formáit. Azt, hogy borúsabbá, durvábbá és kiszámíthatatlanabbá válik a világ. A globális felmelegedés, a világjárványok, a média által közel hozott háborúk képe vagy valósága óhatatlanul fölerősíti a primitív túlélési technikákat, a „mi és ők” törzsi személetet, a győztes-vesztes emberi viszonylatok enyhébb vagy erőszakosabb formáit. Mindez persze azt is jelenti, hogy az emberi együttműködés és összetartozás új módjai is megjelennek majd, melyekre szintén föl kell készítenünk a következő nemzedékeket.

Az persze ma még nem látható, hogy milyen mértékben vonódnak majd vissza a felvilágosodás civilizációs értékei: mennyiben veszi majd át a túlélésre játszó „ki kit győz le” világszemlélet a számunkra fontos emberi méltóság, tolerancia és szolidaritás helyét; mennyiben marad érvényes a világ „varázstalanításának” (racionális megértésének és kiszámíthatóságának) programja. Ami azonban talán már most is látszik, hogy az általunk képviselt és pedagógusként, népművelőként terjesztett értelmiségi kultúra egyetemességét (mindenkire vonatkoztatottságát) újra kell gondolni. Miről van szó? A békeviselt nemzedék pedagógusai beleszülettek az értelmiségi kultúra széleskörű expanziójába és a sajátos erőszakszervezetként működő iskolarendszer révén hivatásukká is tették ennek a kultúrának (a „szellem napvilágának”) uralkodóvá tételét. Nyilvánvalóan nem könnyű belátni, hogy ez az egyetemlegesnek gondolt kultúra szintén a történelem változó luxustermékei közé tartozik, hogy a történelem folyamán az értelmiségi lét többnyire egy szűk réteg kultúrája volt, hogy annak érvényesítéséhez békére és jólétre van szükség: szélső értékben gondoljunk csak a középkori kolostorok harcosoktól elszigetelt szűk világára, ahol az elhivatott szerzetesek kis csoportja őrizgette az értelmiségi lét alapvető értékeit.

A civilizáció folyamata, úgy tűnik, nem lineáris, sokkal inkább hullámtermészetű. A második világháború borzalmai után a közvetlen környezetünkben fokozatosan a civilizációs vívmányok (az életkor meghosszabbodása, anyagi jólét, kényelmesebb élet) és értékek (az együttélés békésebb formái, az emberi szabadságfok) bővülésének lehettünk tanúi: mégis lehetett Auschwitz után verset írni, kultúrát építeni. Mi szerencsés módon ennek a hullámnak a felívelő szakaszában tevékenykedhettünk, és most valószínűsíthetően a leszálló ágán vagyunk. Úgy tűnik, hogy az univerzális Isten és/vagy Ember képén újabb súlyos repedések keletkeztek, így mi is borzongatóan átélhetjük a „minden egész eltörött” élményét. Ezt a félelmetes élményt csak tovább feszíti a társadalmi kommunikáció radikális megváltozása, az úgynevezett digitális életvilág egyre meghatározóbb érvényesülése. Ez nemcsak azt jelenti, hogy életünk egyre nagyobb hányada kerül át a kevésbé ismert digitális térbe, sokkal nehezebb megbarátkozni azzal, hogy egyre többféle párhuzamos valóság jön létre körülöttünk, hogy egyre inkább ki vagyunk szolgáltatva a hálózatok átláthatatlan világának. Ennek legfőbb jellemzői már ma is látszanak, hiszen az online térben egyre nagyobb szerepet kapnak az univerzális szemléletet természetes módon felváltó úgynevezett Metaverzum(ok)[3]

***

Nem gondolom, hogy a „harc és pusztulás prófétája lettem”[4]. Épp ellenkezőleg. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a békeviselt nemzedék generációs szemszögéből sok minden nehezen értelmezhető a körülöttünk lévő világból, hogy új nyelvre (szavakra) van szükség ahhoz, hogy a most készülő világot megértsük… és hitelesen továbbadjuk… Szerintem még sok feladatunk van.

[1] Divatos lett manapság generációs viszonylatokban gondolkodni. A szájhagyomány szerint Kartal Zsuzsa nevéhez fűződik a „békeviselt nemzedék” fogalma. Ennek a generációnak a kisebb része gyermekként élte meg 1956-ot, a nagyobb része pedig közvetlen utána született, így többé-kevésbé hasonló történelmi tapasztalatokkal és életérzésekkel rendelkezik.

[2] Ahogy a természeti népeknek sincs történelmük, hiszen világuk változatlan formában öröklődik nemzedékről nemzedékre.

[3] A Metaverzum varázsvilágában az avatárok révén könnyen megvalósítható lesz az emberi identitás megsokszorozódása és vágyaink kivetítése. A digitális térben akár több száz példányban és alakban jelenhetünk meg és építhetünk – anonim módon – párhuzamos kapcsolatokat.  Ha nem is tudunk hosszú ideig élni, itt nyugodtan élhetünk „széles” életet. Ebben virtuális világban a felhasználó kognitív képességeinek és képzelőerejének látszólag semmi sem szabhat gátat, miközben – és ez hordozza a rendszer legfőbb veszélyét is -, az avatar mögé bújó felhasználó digitális profilját jól ismerő szolgáltatók olyan személyes világot (buborékot) építhetnek köré, ami nagymértékben elbizonytalanítja a fizikai világra vonatkozó realitásérzékét és valóságtudatát.

[4] Babits Mihály: Jónás könyve

Forrás