Povl
Bang-Jensen dán diplomata a magyar üggyel foglalkozó
ENSZ-vizsgálóbizottság munkatársa volt, s 1959 novemberében holtan
találták egy New York-i parkban. Halála körülményei máig
tisztázatlanok.
(Forrás: HVG)

Csak az biztos, szembe ment az ENSZ és annak főtitkára,
Hammarskjöld politikájával, amely elaltatta a magyar forradalom és az
azt követő megtorlások vizsgálatát. Nagy András író, évtizedes történeti
kutatásainak végén könyvet írt a Bang-Jensen-ügyről. A hvg.hu a szerzőt
kérdezte.

hvg.hu: – Mi az, ami Önt
személyesen érdekelte ebben a történetben? Bang-Jensen emberi drámája, a
magyar tragédia vagy a nagypolitikai játszma?

Nagy András: – Mind a három. A dán diplomata
tragédiája sokkal mélyebben érintett, mint egy politikai krimi. Ez a
fajta magatartás, ez az egzisztenciálisan felfogott küldetéstudat,
amelyet képvisel, régről érdekel. Sokat foglalkoztam Kierkegaard-ral, s
ekkor hívta fel valaki a figyelmemet arra, hogy van itt egy másik
különös dán. Természetesen fontos számomra a magyar tragédia is. 1956
sok minden miatt rabul ejtett: akkor születtem, fontos családi szál is
köt hozzá, a második nevem ugyanis Imre lett, Nagy Imre után. Ez egy
rejtett, elmondhatatlan történet lett, amely állandóan foglalkoztatott. A
saját nevelődésemet meghatározta nemcsak ’56, hanem az is, ami utána
jött. Ez volt a döntő. Hiszen Bang-Jensen története, az ENSZ-vizsgálat
története, a magyar forradalom sorsát megpecsételő közöny, még mindig
elmondatlan, kibeszéletlen.

– A
könyvéből adódó egyik legdöbbenetesebb következtetés az, hogy tíz évvel
megalakulása után az ENSZ máris mennyire eljelentéktelenedik, s a két
szuperhatalom játékterévé válik.

–
Itthonról nézve úgy tűnt, a világ számára fontos a magyar ’56, de aztán a
kutatás során kiviláglott, hogy az ENSZ tulajdonképpen tudomására hozza
az elnyomóknak, hogy továbbra is nyugodtan tegyék, amit eddig, hiszen a
nagyon kényes globális status quót az ENSZ a magyarokért nem fogja
kockára tenni. A magyar ’56 párhuzamos története az ENSZ-ben szuezi
válság, ami ugyanakkor zajlik, mint a mi forradalmunk. Az a
világszervezet – s végső soron a nyugat – amely nemcsak tehetetlenné,
passzívvá, de kifejezetten ártalmassá is válik a magyar ellenállás
számára, hatékonyan és erősen lép fel Szuezben. Itt el kell gondolkodni
azon, mit is jelent a reálpolitika, amikor lehullanak róla az illúziók.
Ekkor ennek az illúziótlan érdekpolitikának két „szubjektuma” egyszer
csak nem hajlandó részt venni ebben az álarcos játékban; az egyik egy
dán diplomata, a másik pedig az elnyomott magyarok.

– A magyar történelmi tudat egyik nagy mítosza, hogy
„ha akkor beavatkozik valaki, másképp alakultak volna a dolgok”.
Érvényes kérdés ez?

– Nyilván
„történelmietlennek” minősíthető a kérdés, de én ezt a könyvem írása
során amúgy folyamatosan feltettem. Nem vagyok szaktörténész, de a
kutatás szisztematikus történészi munka volt, elvégeztem sok olyan
alapkutatást a levéltárakban, archívumokban New Yorktól Belgrádig,
amelyeket korábban más talán nem. Ugyanakkor amit el akartam mondani,
azt íróként mondtam el. Használtam a saját írói invenciómat, s úgy
vélem, legitim módon, hiszen a történet számos ponton a rendelkezésünkre
álló adatok alapján rekonstruálhatatlan; a háttéranyagok egy része még
talán generációkig zárt marad. Nagy Imre a végsőkig hitt abban, hogy meg
lehet egyezni a szovjetekkel. Akkor fordul az ENSZ-hez, amikor ez a
remény már meghalt. Nagyon paradox helyzet, az elveszett forradalom nem
hiszem, hogy ekkor már megmenthető lett volna. Ugyanekkor tartották
magukat a mítoszok: majd jönnek a kéksisakosok, Dag Hammarskjöld,
ENSZ-főtitkár Budapestre érkezik, már itt van az ENSZ-vizsgálóbizottság
Pozsonyban, katonai géppel hozza őket a légierő főparancsnoka. A mai
kutatások alapján ennek semmi realis alapja nem volt, Hammarskjöld egy
percig sem gondolta, hogy a magyar ügyben lépni tud anélkül, hogy a
szovjetekkel meg ne egyezzen. Szuezben azért tudott lépni, mert ott
megegyezett az amerikaiakkal és a szovjetekkel. Az ENSZ abban tudott
volna segíteni, hogy enyhüljön a megtorlás, az a többéves terror, ami
Kádár alatt következett. Az ENSZ-jelentés 1957 júliusára meg is születik
– az ezt készítő különbizottságban dolgozott Bang-Jensen – nagyon
pontos diagnózisát adva, mi történt Magyarországon s ezt a helyzetet fel
lehetett volna használni, hogy Kádárék nemzetközi figyelem előtt
működjenek. Ezt azonban az ENSZ legfelső vezetése – ahogy ezt
Bang-Jensen is érzékelte, majd mind határozottabban állította –
elszabotálta. Magyarországról közben folyamatosan csempészték ki a
dokumentumokat abban a reményben, hogy  majd az ENSZ elé
kerülnek és kezdenek velük valamit. Ehelyett  onnan a papírok a
szovjetek, meg a magyar politikai rendőrség kezébe jutottak. Az ENSZ az
én kutatásaim szerint indirekten segítséget nyújtott a magyarországi
elnyomásban.

– Az ENSZ-beli
kutatásai akadálytalanok voltak?

–
Csaknem fél évszázaddal a történtek után még mindig vannak a magyar ügy
szempontjából nagyon fontos dokumentumok, amelyeket az ENSZ archívuma
nem ad ki.  Amikor az kutató megpróbál magyarázatot kérni,
akkor az a válasz, hogy a kérést majd az ő jogi osztályuk vizsgálja
felül. Tehát a szervezet vizsgálja felül saját magát. Gyakorlatilag
semmi olyan törvényes garancia nincs, ami bármilyen egyéb országban
megvolna, ahol akár bíróság elé lehet vinni a vitás titkosítási
ügyeket.