Ebben a tanévben
érett meg arra a helyzet, hogy a gyerekekkel a holokausztra egy
auschwitzi kegyeleti úttal emlékezzünk – számolt be róla Bolla
Ildikó.

Április 16.: a holokauszt emléknapja. Iskolánként,
településenként más-más módon emlékezünk. Tanári munkám során régóta
nagy hangsúlyt fektetek a vészkorszak tanítására és a soához vezető út /
utak megismertetésére. Néhány elkötelezett kollégával szívügyünknek
tekintjük azt, hogy megismertessük a gyerekekkel Magyarország e
szégyenletes korszakának történéseit. Úgy, ahogy voltak. A fájdalommal
és a visszahozhatatlan veszteséggel.

Ebben a tanévben érett meg arra a helyzet, hogy a
gyerekekkel a holokausztra egy auschwitzi kegyeleti úttal emlékezzünk.
Sokat gondolkodtunk azon, kiket, s milyen előkészítés után vigyünk el
Lengyelországba. Meggyőződésem, hogy nem célravezető bedobni őket a
mélyvízbe. Meg kell, hogy értsék, Auschwitz egy folyamat végállomása
volt, s nem maga a holokauszt! Látniuk kell az Auschwitzhoz vezető
utat!

Az utazást végzős diákok
számára hirdettem meg. Minden jelentkezőnek (33 fő) az utazás
feltételeként részt kellett vennie egy egész napos rendkívüli
történelemórán. Ezt a napot úgy építettem fel, hogy a rendelkezésre álló
6-7 órában egy (szükségképpen) vázlatos, de mégis átfogó képet kapjanak
a zsidóságról és a két világháború közötti időszak történelméről.
Áttekintettük a zsidó nép kialakulását, a zsidó identitásban a vallás
szerepét. Végignéztük azt a történelmi folyamatot, melynek során a
születő kereszténységgel megjelenik a középkori antijudaizmus, amely
táptalaja lesz a későbbi antiszemitizmusnak. Szó esett a vérvádakról és
arról, miként alakult ki külső tényezők hatására a zsidóság
tradicionális társadalmi-gazdasági szerepe.

A magyar helyzetet illetően vázoltuk a zsidóság hazai
történelmét, illetve a bevándorlás-beilleszkedés korántsem konfliktusok
nélküli folyamatát. Nagyon fontos volt annak hangsúlyozása, mit
jelentett a zsidóság tőkebefektetése a hazai modernizációban a dualizmus
idején. Ez a modernkori Magyarország, s az itt élő zsidóság „aranykora”
– gazdasági és kulturális értelemben egyaránt.

A második világháború előtti helyzetet a magyar és az
európai történelem párhuzamba állításával közelítettem meg. Legfontosabb
feladatomnak a felelősség kérdésének körbejárását tekintettem, mert
tapasztalataim szerint ez a legkevésbé ismert pontja a történetnek.
Források, törvények, képek elemzésével mutattam be a Horthy-rendszer
fokozatos szélsőjobbra tolódását, s a hazai antiszemita tendenciák
állami szintre emelését. Végül az Auschwitz-album képein keresztül arról
esett szó, kikkel is történt mindez. Így kaptak emberi arcot a
tankönyvekből ismert számok. Az áldozatoknak neve, identitása lett. A
fotókat nézve megértették tanítványaim: ami történt, emberekkel esett
meg. Emberekkel, akik olyanok, mint mi. (Technikailag nagy segítséget
jelentett az Internet, a számítógép, a projektor, és az a sok
szemléltető kiadvány, amit a jeruzsálemi Jad Vashem Intézettől
kaptam.)

A megemlékezés már
Magyarországon elkezdődött, amikor részt vettünk a budapesti Élet
menetén. Jó érzés volt látni, hány ember gondolja úgy, hogy arcát adva a
megemlékezéshez, kimegy az utcára és békésen emlékezik az
elpusztítottakra. Innen indultunk éjszaka Lengyelországba, ahová a
reggeli órákban érkeztünk meg. Auschwitz-Birkenau kapuja, őrtornyai már
messziről is ijesztő látványt nyújtottak.

Potoczki Tímea: „A birkenaui tábor rázott meg a
legjobban. Már kívülről is ’gonosz’ volt…Az őrtorony elrettenti az
embert mindentől.”

A tábort magyarországi és izraeli kísérőinkkel
jártuk be. A 18. számú, ún. magyar barakknál volt a megemlékezés a
holkauszt magyar áldozataira. Iskolánkból Draskóczi Emese mondott
beszédet, s gyújtotta meg az emlékezés, s a kegyelet gyertyáját a nem
zsidó fiatalok nevében. A tulajdonképpeni „Élet menete” ez után
kezdődött. Több ezer ember átsétált Auschwitzból a mintegy három
kilométerre lévő Birkenauba. Azt az utat tettük meg, ami egykor a halál
útja volt. Birkenau méreteivel és hihetetlen látványával mindenkiben
mély nyomot hagyott. Barakkok sokasága az egyik oldalon, lerombolt
barakkok kéményerdeje a másikon. Holdbéli táj.

Az ipari méretű pusztítás helyszíne döbbenetes.
Bementünk néhány barakkba, ami egykor lakhelyül szolgált. Az ember
minden porcikája tiltakozik a civilizációs normák sorozatos megsértése
ellen: háromemeletes ágyban aludni sokadmagunkkal; vécének alig
nevezhető helyen, az intimitás teljes hiányával végezni higiénés
szükségleteinket; másoknak kiszolgáltatva létezni, amikor az élet csak
is a fizikai szükségletekről szól: ha eszem, talán túlélem a napot, ha
nem, meghalok. Idő kell ahhoz, hogy mindazokat a benyomásokat, amik itt
érték a gyerekeket, fel tudják dolgozni. Beszélni kell róla! Számomra a
rámpán állni volt a legmegrázóbb. Ott, ahol egykor Mengele és társai
szelektáltak. Ott, ahol négyszázezer honfitársunk sorsáról döntöttek egy
kézmozdulattal. Ott, ahol a vonatokból kiszálltak, s ahonnan
elindultak  utolsó útjukra.

D.E.: „Fontosnak éreztem, hogy eljöjjek ide. Lehet, hogy
mindenkinek ezt kellene tennie, hogy lerója kegyeletét az áldozatok
jeltelen sírjánál. …Lassan eljön az az idő, amikor már nem lesznek
túlélők, akik emlékeznek, nem tudják elmesélni tapasztalataikat. Ez a
feladat azokra hárul, akik ott voltak egy-egy ilyen megemlékezésen. A mi
feladatunk az emlékezés és az emlékeztetés.”

Itt, a koncentrációs tábor területén szembesültek a
gyerekek a holokauszt tapintható valóságával. A látottak, hallottak
hatására egyszerre tele lettek kérdésekkel: Miért? Hogyan történhetett
ez meg? Hogyan tehették ezt emberek emberekkel? D.E.: „Azt gondolom,
hogy az emberekről levették akkoriban a felelősséget. Azt hitték, bármit
megtehetnek, az nem az ő terhük. Pedig tévedtek…ez az ő terhük is és az
egész világé, ami hagyta mindezt megtörténni…” Hudák Alexandra:
„Egyszerre van bennem végtelen harag és szomorúság…”

Sokat beszéltünk a gyerekeknek arról, mi minden veszett
el a holokauszt következtében: hány értékes élet szakadt meg, veszett
el végleg. H.A.: „ Ki tudja, abból a sok gyerekből, akiket itt megöltek,
mi lett volna? Lehetett volna orvos, ügyvéd, Nobel díjas tudós…” Vagy
egyszerűen „csak” egy ember. D.E.: „Eltűnt egy kultúra. És [az
áldozatok] bármivé válhattak volna. Talán valaki közülük fedezi fel a
rák ellenszerét…” Budai Henrietta: „Elveszett egy kultúra nagy része. És
a zsidóság szinte egy egész generációja…” Csak a miheztartás végett: a
holokauszt túlélők közül három magyar,  vagy magyar származású
Nobel díjas lett: Elie Wiesel, Avram Hersko és Kertész
Imre.

A lerombolt IV. krematóriumnál
elhelyeztük a néhány itthonról hozott kavicsot és maréknyi földet.
Sírok nélküli temetőben jártunk. A legnagyobb magyar temetőben.
B.H.:„Itt  minden négyzetcentiméterre iszonyú szenvedés
jutott…” Azért is jöttünk ide, hogy ne csak a történet végét –
Auschwitzot – lássuk, hanem hogy megismerjük a háború előtti zsidó
életet, kultúrát. Ezért a következő napokban beutaztuk
Dél-Lengyelországot. Így jutottunk el Bobowba, egy egykori stettlbe
(kisváros), ahol felkerestünk egy fa-zsinagógát, ami ritka kincs, hiszen
többségük a háború alatt elpusztult. Bobowban a háború előtt a lakosság
40 %-a zsidó volt, ma ez a szám 0. Kísérőink hangsúlyozták: azért
fontos, hogy eljöjjünk ide, hogy életet vigyünk az üres falak közé.
Innen Tarnowba utaztunk, ami egy nagyobb város, s a háború előtt itt is
népes zsidó közösség élt. Az itteni nagy zsinagógából csak a bima maradt
meg. Az épületet teljesen elpusztították.

A nap végén egy Tarnow-környéki ligetes-fás helyre
érkeztünk. Madarak daloltak a környező fákon, a tavasz élénk zöldbe
öltöztette a tájat. Minden nyugodt volt és idilli. 1942 nyarán ezen a
helyen körülbelül 8000 embert lőttek agyon a maguk ásta sírba. Testüket
leöntötték benzinnel és elégették. Döbbent csendben álltunk. Gyertyát
gyújtottunk. Vannak pillanatok, amire nincsenek
szavak.

Lengyelországi
tartózkodásunk utolsó napját Krakkóban töltöttük. Megnéztünk három,
különböző korból származó zsinagógát: a legkorábbi, egy 14. századi volt
és láttunk egy reneszánsz-kori, s egy 19. századi, „modern” zsinagógát
is. A történelmi folytonosság ezáltal kézzel foghatóvá vált.
Természetesen szó esett a zsinagógák köré szerveződő közösségről, híres
rabbikról is. Azt hiszem utunk legszebb élményével gazdagodtunk az
utolsó zsinagógában: énekeltünk. Egy ismeretlen diákcsoport pedig
csatlakozott hozzánk.

Megnéztük
Oskar Schindler gyárát is, ahol kb. 1200 zsidó életét mentette meg az,
hogy munkája volt, s így elkerülhette a deportálást.

Mielőtt felkerestük volna a plaszówi munkatábort,
megnéztük a krakkói gettó falainak maradványát, ami ma is beszédes
emléke annak, hogyan lehetett világokra, rabság és szabadság világára
osztani egy város életét.  Plaszów. Ezt a nevet talán a
Schindler listája című filmből ismerhetik az emberek, hiszen részben itt
játszódott a film. Több ezer  magyar honfitársunk raboskodott
ebben a táborban. Azt hittük, itt is barakkok sorával fogunk találkozni,
csakhogy Plaszów ma egy nagy zöld mező, és semmi más. A nácik
megpróbálták eltüntetni a tábor nyomait, de a fejekből nem radírozhatták
ki az emlékeket. Plaszów ma a holokausztra éppen láthatatlan
lenyomatával emlékeztet.

Nehéz
összefoglalni mi mindennel gazdagodtak a gyerekek ezen az úton, mi
minden fordult meg a fejükben. Az biztos, hogy más emberként jöttek
vissza. Volt, aki azt mondta, azért jó, hogy eljöttem, mert „tiszteletem
jeléül gyertyát gyújthattam azoknak az emlékére, akik itt haltak meg.”
(H.A.) P.T.: „Sokan úgy mondanak véleményt a zsidóságról, hogy nem is
ismerik őket. Nem tudják, kik voltak, nem ismerik a vallásukat, csak az
abszurd feltételezéseknek és rosszindulatú pletykáknak hisznek. Úgy
vélem, nem tudják felfogni a holokauszt értelmetlenségét, ha nem ismerik
a zsidóságot.”

Úgy érzem, kellő
előkészítés után, méltó módon emlékeztünk a holokauszt áldozataira. Amit
pedig láttunk, átéltünk továbbadjuk, beszélünk róla.

Bolla
Ildikó
Miskolc
Ferenczi Sándor Egészségügyi
Szakközépiskola