Ebben a tanévben érett meg arra a helyzet, hogy a gyerekekkel a holokausztra egy auschwitzi kegyeleti úttal emlékezzünk – számolt be róla Bolla Ildikó.

Április 16.: a holokauszt emléknapja. Iskolánként, településenként más-más módon emlékezünk. Tanári munkám során régóta nagy hangsúlyt fektetek a vészkorszak tanítására és a soához vezető út /utak megismertetésére. Néhány elkötelezett kollégával szívügyünknek tekintjük azt, hogy megismertessük a gyerekekkel Magyarország e szégyenletes korszakának történéseit. Úgy, ahogy voltak. A fájdalommal és a visszahozhatatlan veszteséggel.

Ebben a tanévben érett meg arra a helyzet, hogy a gyerekekkel a holokausztra egy auschwitzi kegyeleti úttal emlékezzünk.
Sokat gondolkodtunk azon, kiket, s milyen előkészítés után vigyünk el Lengyelországba. Meggyőződésem, hogy nem célravezető bedobni őket a mélyvízbe. Meg kell, hogy értsék, Auschwitz egy folyamat végállomása volt, s nem maga a holokauszt! Látniuk kell az Auschwitzhoz vezető utat!

Az utazást végzős diákok számára hirdettem meg. Minden jelentkezőnek (33 fő) az utazás feltételeként részt kellett vennie egy egész napos rendkívüli történelemórán. Ezt a napot úgy építettem fel, hogy a rendelkezésre álló 6-7 órában egy (szükségképpen) vázlatos, de mégis átfogó képet kapjanak a zsidóságról és a két világháború közötti időszak történelméről.
Áttekintettük a zsidó nép kialakulását, a zsidó identitásban a vallás szerepét. Végignéztük azt a történelmi folyamatot, melynek során a születő kereszténységgel megjelenik a középkori antijudaizmus, amely táptalaja lesz a későbbi antiszemitizmusnak. Szó esett a vérvádakról és arról, miként alakult ki külső tényezők hatására a zsidóság tradicionális társadalmi-gazdasági szerepe.

A magyar helyzetet illetően vázoltuk a zsidóság hazai történelmét, illetve a bevándorlás-beilleszkedés korántsem konfliktusok nélküli folyamatát. Nagyon fontos volt annak hangsúlyozása, mit jelentett a zsidóság tőkebefektetése a hazai modernizációban a dualizmus idején. Ez a modernkori Magyarország, s az itt élő zsidóság „aranykora” – gazdasági és kulturális értelemben egyaránt.

A második világháború előtti helyzetet a magyar és az európai történelem párhuzamba állításával közelítettem meg. Legfontosabb feladatomnak a felelősség kérdésének körbejárását tekintettem, mert tapasztalataim szerint ez a legkevésbé ismert pontja a történetnek.
Források, törvények, képek elemzésével mutattam be a Horthy-rendszer fokozatos szélsőjobbra tolódását, s a hazai antiszemita tendenciák állami szintre emelését. Végül az Auschwitz-album képein keresztül arról esett szó, kikkel is történt mindez. Így kaptak emberi arcot a tankönyvekből ismert számok. Az áldozatoknak neve, identitása lett. A fotókat nézve megértették tanítványaim: ami történt, emberekkel esett meg. Emberekkel, akik olyanok, mint mi. (Technikailag nagy segítséget jelentett az Internet, a számítógép, a projektor, és az a sok szemléltető kiadvány, amit a jeruzsálemi Jad Vashem Intézettől kaptam.)

A megemlékezés már Magyarországon elkezdődött, amikor részt vettünk a budapesti Élet menetén. Jó érzés volt látni, hány ember gondolja úgy, hogy arcát adva a megemlékezéshez, kimegy az utcára és békésen emlékezik az elpusztítottakra. Innen indultunk éjszaka Lengyelországba, ahová a reggeli órákban érkeztünk meg. Auschwitz-Birkenau kapuja, őrtornyai már messziről is ijesztő látványt nyújtottak.

Potoczki Tímea: „A birkenaui tábor rázott meg a legjobban. Már kívülről is ’gonosz’ volt…Az őrtorony elrettenti az embert mindentől.”

A tábort magyarországi és izraeli kísérőinkkel
jártuk be. A 18. számú, ún. magyar barakknál volt a megemlékezés a holkauszt magyar áldozataira. Iskolánkból Draskóczi Emese mondott beszédet, s gyújtotta meg az emlékezés, s a kegyelet gyertyáját a nem zsidó fiatalok nevében. A tulajdonképpeni „Élet menete” ez után kezdődött. Több ezer ember átsétált Auschwitzból a mintegy három kilométerre lévő Birkenauba. Azt az utat tettük meg, ami egykor a halál útja volt. Birkenau méreteivel és hihetetlen látványával mindenkiben mély nyomot hagyott. Barakkok sokasága az egyik oldalon, lerombolt barakkok kéményerdeje a másikon. Holdbéli táj.

Az ipari méretű pusztítás helyszíne döbbenetes.
Bementünk néhány barakkba, ami egykor lakhelyül szolgált. Az ember minden porcikája tiltakozik a civilizációs normák sorozatos megsértése ellen: háromemeletes ágyban aludni sokadmagunkkal; vécének alig nevezhető helyen, az intimitás teljes hiányával végezni higiénés szükségleteinket; másoknak kiszolgáltatva létezni, amikor az élet csak is a fizikai szükségletekről szól: ha eszem, talán túlélem a napot, ha nem, meghalok. Idő kell ahhoz, hogy mindazokat a benyomásokat, amik itt érték a gyerekeket, fel tudják dolgozni. Beszélni kell róla! Számomra a rámpán állni volt a legmegrázóbb. Ott, ahol egykor Mengele és társai szelektáltak. Ott, ahol négyszázezer honfitársunk sorsáról döntöttek egy kézmozdulattal. Ott, ahol a vonatokból kiszálltak, s ahonnan elindultak utolsó útjukra.

D.E.: „Fontosnak éreztem, hogy eljöjjek ide. Lehet, hogy
mindenkinek ezt kellene tennie, hogy lerója kegyeletét az áldozatok jeltelen sírjánál. …Lassan eljön az az idő, amikor már nem lesznek túlélők, akik emlékeznek, nem tudják elmesélni tapasztalataikat. Ez a feladat azokra hárul, akik ott voltak egy-egy ilyen megemlékezésen. A mi feladatunk az emlékezés és az emlékeztetés.”

Itt, a koncentrációs tábor területén szembesültek a gyerekek a holokauszt tapintható valóságával. A látottak, hallottak hatására egyszerre tele lettek kérdésekkel: Miért? Hogyan történhetett ez meg? Hogyan tehették ezt emberek emberekkel? D.E.: „Azt gondolom, hogy az emberekről levették akkoriban a felelősséget. Azt hitték, bármit megtehetnek, az nem az ő terhük. Pedig tévedtek…ez az ő terhük is és az egész világé, ami hagyta mindezt megtörténni…” Hudák Alexandra:
„Egyszerre van bennem végtelen harag és szomorúság…”

Sokat beszéltünk a gyerekeknek arról, mi minden veszett el a holokauszt következtében: hány értékes élet szakadt meg, veszett el végleg. H.A.: „ Ki tudja, abból a sok gyerekből, akiket itt megöltek, mi lett volna? Lehetett volna orvos, ügyvéd, Nobel díjas tudós…” Vagy egyszerűen „csak” egy ember. D.E.: „Eltűnt egy kultúra. És [az áldozatok] bármivé válhattak volna. Talán valaki közülük fedezi fel a rák ellenszerét…” Budai Henrietta: „Elveszett egy kultúra nagy része. És a zsidóság szinte egy egész generációja…” Csak a miheztartás végett: a holokauszt túlélők közül három magyar, vagy magyar származású Nobel díjas lett: Elie Wiesel, Avram Hersko és Kertész Imre.

A lerombolt IV. krematóriumnál elhelyeztük a néhány itthonról hozott kavicsot és maréknyi földet.
Sírok nélküli temetőben jártunk. A legnagyobb magyar temetőben.
B.H.: „Itt minden négyzetcentiméterre iszonyú szenvedés jutott…” Azért is jöttünk ide, hogy ne csak a történet végét – Auschwitzot – lássuk, hanem hogy megismerjük a háború előtti zsidó életet, kultúrát. Ezért a következő napokban beutaztuk Dél-Lengyelországot. Így jutottunk el Bobowba, egy egykori stettlbe (kisváros), ahol felkerestünk egy fa-zsinagógát, ami ritka kincs, hiszen többségük a háború alatt elpusztult. Bobowban a háború előtt a lakosság 40 %-a zsidó volt, ma ez a szám 0. Kísérőink hangsúlyozták: azért fontos, hogy eljöjjünk ide, hogy életet vigyünk az üres falak közé.
Innen Tarnowba utaztunk, ami egy nagyobb város, s a háború előtt itt is népes zsidó közösség élt. Az itteni nagy zsinagógából csak a bima maradt meg. Az épületet teljesen elpusztították.

A nap végén egy Tarnow-környéki ligetes-fás helyre érkeztünk. Madarak daloltak a környező fákon, a tavasz élénk zöldbe öltöztette a tájat. Minden nyugodt volt és idilli. 1942 nyarán ezen a helyen körülbelül 8000 embert lőttek agyon a maguk ásta sírba. Testüket leöntötték benzinnel és elégették. Döbbent csendben álltunk. Gyertyát gyújtottunk. Vannak pillanatok, amire nincsenek szavak.

Lengyelországi tartózkodásunk utolsó napját Krakkóban töltöttük. Megnéztünk három, különböző korból származó zsinagógát: a legkorábbi, egy 14. századi volt és láttunk egy reneszánsz-kori, s egy 19. századi, „modern” zsinagógát is. A történelmi folytonosság ezáltal kézzel foghatóvá vált.
Természetesen szó esett a zsinagógák köré szerveződő közösségről, híres rabbikról is. Azt hiszem utunk legszebb élményével gazdagodtunk az utolsó zsinagógában: énekeltünk. Egy ismeretlen diákcsoport pedig csatlakozott hozzánk.

Megnéztük Oskar Schindler gyárát is, ahol kb. 1200 zsidó életét mentette meg az, hogy munkája volt, s így elkerülhette a deportálást.

Mielőtt felkerestük volna a plaszówi munkatábort, megnéztük a krakkói gettó falainak maradványát, ami ma is beszédes emléke annak, hogyan lehetett világokra, rabság és szabadság világára osztani egy város életét. Plaszów. Ezt a nevet talán a Schindler listája című filmből ismerhetik az emberek, hiszen részben itt
játszódott a film. Több ezer magyar honfitársunk raboskodott ebben a táborban. Azt hittük, itt is barakkok sorával fogunk találkozni, csakhogy Plaszów ma egy nagy zöld mező, és semmi más. A nácik megpróbálták eltüntetni a tábor nyomait, de a fejekből nem radírozhatták ki az emlékeket. Plaszów ma a holokausztra éppen láthatatlan lenyomatával emlékeztet.

Nehéz összefoglalni mi mindennel gazdagodtak a gyerekek ezen az úton, mi minden fordult meg a fejükben. Az biztos, hogy más emberként jöttek vissza. Volt, aki azt mondta, azért jó, hogy eljöttem, mert „tiszteletem jeléül gyertyát gyújthattam azoknak az emlékére, akik itt haltak meg.”
(H.A.) P.T.: „Sokan úgy mondanak véleményt a zsidóságról, hogy nem is ismerik őket. Nem tudják, kik voltak, nem ismerik a vallásukat, csak az abszurd feltételezéseknek és rosszindulatú pletykáknak hisznek. Úgy vélem, nem tudják felfogni a holokauszt értelmetlenségét, ha nem ismerik a zsidóságot.”

Úgy érzem, kellő előkészítés után, méltó módon emlékeztünk a holokauszt áldozataira. Amit pedig láttunk, átéltünk továbbadjuk, beszélünk róla.

Bolla Ildikó
Miskolc
Ferenczi Sándor Egészségügyi Szakközépiskola