Knausz Imre írása

(Három életkép)

1. András, ötödéves történelem szakos hallgató első
tanítási tapasztalatairól beszél. A szakközépiskolai órákon sok minden
szóba került, de hamar rájött, hogy a szakiskolai osztályokban a
„lényegre” kell szorítkozni. De mi a lényeg? Hát az, hogy ki, mikor,
hol, miért, mit csinált.

2.
Tantervelméleti szeminárium az egyetemen. A hallgatók döntéseket hoznak
arról, hogy egy-egy témára hány órát szánnak. A magyarosok is elmondják,
mire jutottak: Kassákot úgysem értik a gyerekek, arra elég egy
óra.

3. Ötödévesek pedagógiai
záróvizsgája. A jelölt szépen felkészült a kooperatív tanulás
elméletéből, elmondja a tételt, végül hozzáteszi, hogy véleménye szerint
a csoportmunka inkább a „jobb képességű” tanulóknak való. Gyengébb
tanulók esetében, úgymond, nem is érdemes próbálkozni
ilyesmivel.

(Rövid
értelmezés)

Mi
kapcsolja össze a három történetet? Meglátásom szerint egy határozott
koncepció arról, hogy mi a tananyag lényege. Az első történetben
gyengébb félkészültségű tanulókról van szó, akiknek elég csak a szikár
adatokat tudni. A második történetben nem a tanulókkal van baj, hanem a
tananyag nehéz. Ilyenkor megint csak az adatokra kell szorítkozni:
Kassák élete, folyóirat-alapítások, főbb művek. Erre valóban elég egy
óra. A harmadik történet főszereplője érzékeli, hogy a csoportmunka nem
az adatokról – azaz nem a lényegről – szól, ezért azt nem is ajánlja a
gyengébb felkészültségű tanulóknak.

A hallgatók szilárd hite abban, hogy a tananyag lényege
az adatszerűség, nem tapasztalatlanságukból fakad, hanem éppen
tapasztaltságukból. Nem volt nehéz ezt a következtetést levonniuk az
életük során „végighospitált” mintegy tízezer közoktatási tanítási
órából és a végzős hallgatóként már tudatosan látogatott
foglalkozásokból. Ezt sugallja mindenekelőtt sok kollégánk határozott
törekvése arra, hogy a tanulók füzetében egy egységes vázlat legyen
olvasható, amelyet vagy lediktál, vagy a táblára ír a tanár. Legalább
ennyit tudjanak a leggyengébbek is. Aki a vázlatot fel tudja idézni, az
már tudja a „lényeget”.

(A róka másképp
gondolja)

És ha
tanítványaink tudják, hogy 1538-ban békét kötött János és Ferdinánd,
akkor mi van? Mennyivel lettek ettől többek? A kérdés rosszindulatúnak
és csúsztatónak látszik, pedig nem az. Igen, tudjuk, hogy itt valami
lényeges tudásról van szó, de a lényeg éppen nem az adatszerűségben
rejlik. Önmagában minden adat érdektelen. Hátha a rókának van igaza:
„Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan…” Ez a békekötés
mindenekelőtt egy történet része, és e történet részeként van csak
értelme. A történet azonban soha nem az események puszta időrendje. A
történetnek szereplői vannak, akik cselekszenek, azaz belátásuk szerint
ezt vagy azt tesznek, és a történetet csak akkor értjük, ha van valami
képünk a szereplők motívumairól. Ez azonban nem írható föl a táblára.
Hogy miért? Mert egy másik ember mozgatórugóit csak saját
tapasztalataink mozgósításával érthetjük meg, no meg más történetek –
pl. filmek – felidézésével. Itt háborúról van szó és kompromisszumról,
és ezt csak az érti, akinek már van személyes vagy történetek által
közvetített tapasztalata háborúról, harcról, konfliktusról, stratégiáról
és taktikáról, tárgyalásról és megegyezésről. Ez mindenkinél más, és
ezért a „lényeg” kimondhatatlan.

Egy
másik példa a kimondhatatlan lényegre a vizuális képzelőerő. Mit ért a
török kor háborúiból az, aki nem látja – vagy tévesen látja – maga előtt
a hadseregeket, a katonákat, a fegyvereket: a csatát. Megtanulhatjuk
Szulejmán hadjáratainak évszámait, de ez csak telefonszámok felejtésre
ítélt sorozata, ha csak „térkép e táj”, ha nincsenek vizuális képzeteink
a dombokról és vizekről, a várakról és táborokról, a lovasokról és
gyalogosokról. Bizony ezt sem lehet leírni a füzetbe, és nem lehet
közvetlenül visszakérdezni sem. Képeket mutathatunk, és kell is
mutatnunk, de még ez is csak a dolog egyik fele. A másik oldal az ismét
csak nagyon személyes vizuális képzelőerő.

(A kalapács és a
szög)

De ha a lényeg
ennyire kimondhatatlan és megmutathatatlan, akkor lehet-e egyáltalán
tanítani? Vagy kétségbe vonom a történelemtanítás lehetőségét? Nem,
erről szó sincs. Egyszerűen az a helyzet, hogy a történelem tanítása nem
annyi, hogy megmondjuk a gyerekeknek azt, amit nem tudnak. Gondoljunk
arra, hogyan kell egy szöget beverni a falba! Aki nem tud bánni a
kalapáccsal, annak elmagyarázhatjuk, hogyan kell csinálni, jól is
tesszük, ha elmagyarázzuk, de a lényeg itt is kimondhatatlan.
Próbálkozni kell, újra és újra. A történelemmel pedig foglalkozni kell. A
megfogalmazhatatlan lényegre vonatkozó tudás a szerepjáték, a
problémamegoldás, a vita, a forrásértelmezés során alakul ki. És ez jár a
gyengébb teljesítményű, lassabban haladó tanulóknak is. Vagy mit
gondolnánk arról az oktatóról, aki a technikaórán csak a kalapács
definícióját tanítaná mondván, ezeknek a gyerekeknek ennyi is elég,
hiszen a definícióban benne van a lényeg? (Ámbár lehet, hogy nálunk még
erre is van példa…)