2020. október 10-én, immáron 30. alkalommal került megrendezésre a Történelemtanárok Egylete által a Történelemtanárok Országos Konferenciája. Idén egyrészt az emlékezetpolitika, az áltörténelem és a történelemtanítás közötti kapcsolatról értekeztek az előadók, másrészt sor került a nemrégiben megjelent történelemtankönyvek szakmai megvitatására is. A helyszínt – a hagyományokhoz híven – a Kossuth Klub biztosította, az esemény Budapest Főváros Önkormányzatának, illetve Erzsébetváros Önkormányzatának támogatásával valósult meg.
Miklósi László, a TTE elnöke köszöntőbeszédében a konferencia rendezvénytermen túlmutató nyilvánosságára hívta fel a figyelmet, hiszen a szakmai- és sajtófórum mellett idén a tanácsokozás online közvetítése is megvalósult. Az esemény témájára reflektálva kiemelte, hogy a történelem során államhatalmak legitimációjukhoz a múltat használták fel, tudományossá téve ezáltal tudománytalanságokat. Hangsúlyozta, hogy az így elterjedté vált álinformációk ellen lép fel a Tényleg!, amelynek ötletgazdája, szerkesztője Lőrinc László. Végezetül Miklósi nosztalgiával a tekintett vissza TTE 30 éves múltjára, amely során számos kiváló előadó a történelemtanításban nélkülözhetetlen témákról értekezett.
Az előadások előtt sor került a díjátadókra is. A SozialMarie a fent említett Tényleg! kezdeményezésért adta át elismerését, ugyanis a weboldalt a nemzetközi zsűri a legjobbak közé sorolta társadalmi, innovációs tevékenysége miatt. A TTE Szabó Magdi-plakettel tüntette ki Bárány Balázst, aki publikációi, videoblogja által a szakmai élet aktív tagja.
Elsőként Klaniczay Gábor, a Central European University tanára tartotta meg előadását, melyben azt mutatta be, hogy 1990 után a szocialista országokban a középkor hogyan vált ideológiai csatározások színterévé. Elmondta, hogy bizonyos szentkultuszokat, évfordulókat felújítottak, a középkor megtapasztalására irányuló törekvések jelentek meg, illetve újpogány közösségek nyertek teret. Legdrasztikusabb példaként Franjo Tuđman horvát elnök – és középkorász – 1990-ben megtartott beszédét hozta, melyben Tomiszlávot, a Horvát Királyság feltételezett alapítóját idézte fel, így teremtve alapot a nemzet ezeréves történelméhez.
Klaniczay elmondta, hogy a középkori hagyományok felélesztésének másik fontos az új kultuszok megteremtése, hiszen II. János Pál pápa nevéhez több szentté avatás köthető, mint a 13. századtól az ő idejéig terjedő időszak egyházi vezetőihez összességében. Rámutatott arra is, hogy mindennek hátterében politikai törekvések húzódnak meg. Klaniczay rámutatott, hogy ez a jelenség Magyarországon is megjelent a kilencvenes évektől, hiszen a szentté avatás az állami reprezentáció része lett. István, illetve a Szent Korona is egyre nagyobb szerephez jutott, ami számos szobor elhelyezését, a koronához kapcsolódó okkult társaság megjelenését eredményezte. Továbbá kiemelte, hogy a különböző táltosmozgalmak, a Kurultáj törzsi gyűlései is középkori kultuszokon alapuló törekvések, melyek a politika által a nemzettudatba beépülnek.
Klaniczay hangsúlyozta, hogy a történelmet kihasználják ideológiai szempontból, azonban ez – bizonyos fokig – természetesnek tekinthető, hiszen „minden kor saját preferenciáját próbálja belefoglalni a történelembe”. Hozzátette, hogy a szakmai kontroll, az objektivitásra törekvés azonban nem maradhat el. Előadásának zárásaként a történelemtankönyvek által közvetített nemzettudat kérdését taglalta. Hangsúlyozta az egészséges nemzeti önértékelés tanításának jelentőségét, vagyis az objektivitásra törekvő nemzettudat létfontosságát.
Következőnek Mitrovits Miklós, az MTA Történettudományi Intézet, illetve az NKE Közép-Európa Kutatóintézet tudományos munkatársa tartotta meg előadását, aki Lengyelország emlékezetpolitikáját mutatta be a résztvevőknek. Előadásának bevezető részében pozitívumként kiemelte, hogy a TTE konferenciája lehetőséget teremt a kitekintésre. Mindez – hangsúlyozta – azért hasznos, mert a kutatók gyakran csak a Kárpát-medencére fókuszálnak, azonban fontos más távlatból is vizsgálni egy adott jelenséget.
Mitrovits először a magyar és a lengyel történelem közötti különbségeket ismertette. Kiemelte, hogy a lengyel politikának nem része az eredetkérdés, a honfoglalás fogalma is hiányzik. Emlékezetpolitikájuk a függetlenségért, a szuverenitásért folytatott harc körül összpontosul, és ez – hangsúlyozta – magyar szemmel furcsa lehet, hiszen 1920 eseményei nem a függetlenné válás miatt lettek nemzeti emlékezetünk részévé. Mindennek hátterében az állhat, hogy a modern nemzetépítés idején nem létezett még Lengyelország, hiszen a térség hatalmai osztozkodtak rajta, és csak 1918-ban alakult meg független államuk. A lengyel emlékezetpolitika tehát a függetlenségért vívott, apáról fiúra szálló harcoknak tulajdonít nagy jelentőséget. Mitrovits a lengyel politikában a partizánok szerepének felértékelődését, és így a radikális jobboldal megerősödését is bemutatta. Befejezésként hangsúlyozta, hogy emlékezetpolitikájuknak nemzetközi vonatkozása is van, hiszen különböző államokkal szemben küzdöttek függetlenségükért.
A soron következő előadást Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország-kutató tartotta meg, aki Gorbacsovtól Putyin elnökségéig vizsgálta meg az orosz emlékezetpolitikát. Kiemelte, hogy a tárgyalt időszak két egymástól élesen elváló korszakot jelent. Gorbacsov hatalomra kerülésekor ugyanis még különböző elképzelések voltak az ország átalakulásáról, majd kezdeményezte a társadalom életének humánusabbá tételét, ami a 20. századi történelem népszerűvé válását eredményezte. Bíró elmondta, hogy Gorbacsov 1987 őszén A forradalom folytatódik címmel tartott beszédet, ami 1917 forradalmára félreérthetetlen utalás volt, és mindez a megtagadott múlt feldolgozására teremtett lehetőséget. Ez – hangsúlyozta – hihetetlen társadalmi érdeklődést eredményezett, rendszerek leleplezése vált feladattá, és nem csak a politikai, de a jogi szférában is.
Bíró a Molotov–Ribbentrop-paktumot övező kérdéseken keresztül ábrázolta a politika és múlt kapcsolatának alakulását. Kezdetben az állam tagadta a záradék meglétét a nyilvánosság előtt, később a kongresszus hozott egy határozatot, miszerint a titkos záradéknak se jogi, se erkölcsi alapja nincs. Borisz Jelcin elnöksége alatt azonban már nyilvánosságra kerültek az eredeti példányok a „történelem felszabadítása” jegyében.
Bíró hangsúlyozta, hogy Putyin korszaka fordulatot jelentett, hiszen első elnöksége alatt (2000 és 2004 között) a jelentős gazdasági növekedésnek köszönhetően ideológiai támaszték indokolatlan volt. 2005-ben azonban, a társadalmi elfogadás ellenére, szükség volt érzelmi többletre, így fontossá vált a második világháború emlékezete. Azért lehetett ez jó kohéziós alap, mert a családi élmények által a társadalom kapcsolódott a háborúhoz, szemben a forradalmakkal, amelyek mindig megosztók. Putyin 2012-es visszatérése a válság miatti feszült körülmények között történt, ekkor az európai politika nyelvén szólalt meg, és konzervatív politikusként definiálta magát.
Bíró kiemelte, 2019 fordulópontot jelentett az emlékezetpolitikában, ugyanis a Molotov–Ribbentrop-paktumról egy olyan cikk jelent meg, ami diplomáciai sikerként értelmezte a dokumentumot. Mindez – hangsúlyozta – a lengyelek áldozati szerepből felelős szerepbe való áthelyezését jelentette annak ellenére, hogy Putyin korábban azt nyilatkozta, miszerint egyetlen ország sem növelheti biztonságát más országok rovására.
A tudományos felszólalásokat Zempléni Gábor, az ELTE Gazdálkodástudományi Intézet tanára zárta, aki a történelemtanítás lehetőségeit vizsgálta az áltények korában. Hangsúlyozta, hogy a probléma évek óta jelen van, mivel bizonyos algoritmusok támogatják az álinformációk terjedését. Például, a világjárványra keresve a YouTube-on már a kiemelt videók között is a realitást mellőző címekkel lehet találkozni. A politikai vonatkozásra is kitért, hiszen kutatások vannak arról, ahogy egy-egy hatalom választási kampány idején manipulatív módon megjelenik az adott ország médiaterében, például hashtagek és twitterháborúk formájában.
Zempléni szerint a legnagyobb kérdés, hogy a könnyen terjedő, hamis információk korában az oktatás hogyan tudja a felelős tartalomfogyasztás és -megosztás kultúráját átadni a diákoknak. További nehézséget jelent, hogy a tény- és forrásalapú történelemtankönyvek gyengén kapcsolódnak a technotudományhoz. A könyvek nem közvetítenek megoldást arra vonatkozóan, hogyan bízzunk a tudományban. Mindez teret enged a hamis szakértőknek, akik a közösségi média által gyorsan terjeszthetik a konspirációkat, gyakran a tudatlan állampolgárok segítségével.
Előadásának záró részében elmondta, hogy a problémát sokféle módon lehet tematizálni, így hasznos lehet akár régi és új demokráciák vizsgálata. Továbbá hangsúlyozta, hogy a hiteles tudást legjobban a tudomány létrejöttével reprezentálható. Konklúziója az volt, hogy az áltények visszaszorításához fordulat szükséges a tudományos gondolkodásról.
Az ebédszünet előtt a résztvevők a fenti, a 30 éves TTE-ről készült filmet tekinthették meg.
A konferencia második felében került sor az új történelemtankönyvekről szóló vitára. A résztvevők Szabados György (történész, tankönyvszerző), Klima László (régész, nyelvész), Repárszky Ildikó (a TTE alelnöke, történelemtanár), illetve Kis Sándor (történelemtanár) voltak. A programot Stumpf András újságíró vezette, először a vitaindító előadásokra került sor.
Szabados György kiemelte, hogy az új tankönyvek a tudományos hitelesség, a módszertani hatékonyság, illetve a NAT és a kerettantervek általi tananyagcsökkentés szempontjai alapján készültek. Elmondta, hogy ezzel párhuzamosan a magyar történelem nagyobb szerephez jutott, a nemzeti identitás közvetítésének pedig pártpolitikán felülemelkedő megközelítése valósult meg. Új elemként természettudományos diszciplínák is teret kaptak, ilyen például III. Béla király arcrekonstrukciója. A további újítások közül kiemelte a finnugor szó jelentőségét, amely kiváló példa arra, a nyelvtörténet hogyan korrelál a néptörténettel. Másik fontos kérdés a hun–magyar hagyomány, melyet nem lehet például a sumer–magyar rokonsággal társítani, hiszen eszmetörténeti szempontból is jelentős különbségek vannak. A tankönyvek a kettős honfoglalás, a sztyeppe-államiság kérdését is tárgyalják. Továbbá Bölcs Leó, bizánci uralkodó forrására hivatkozva, a kettős fejedelemség létét cáfolják a szerzők. A kalandozások tervezett hadjáratokként, Szent István pedig új államalapítóként vannak ábrázolva. Zárásként kiemelte, hogy a történelem eredményeinek változása szükségessé teszik a tankönyvek tartalmának módosítását is.
Klima László felszólalásában a tankönyvek őstörténetről szóló részét vizsgálta. Elsősorban a mondai hagyománnyal, a mondákkal szembeni forráskritikát hiányolta, hiszen – például az ötödikes tankönyvekben – a mondák mellett célzatos hangulatkeltés is megfigyelhető. Mind a négy könyv esetében érzékelhető, hogy a tényekkel szemben, a dicsőséges múlt bemutatására törekszik. Hiányolta a nyelvcsere fogalmánál a kifejtést, hiszen nem derül ki, hogy mikor, hol és miért kerülhetett erre sor. A könyv Muagerisz király nevéből eredezteti a magyar népnevet, azonban fontos lenne feltüntetni más elképzeléseket is. A finnugor nyelvrokonsággal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy a történelemtankönyv pontatlan, illetve példaként említett olyan magyar nyelv tankönyvet, amely jól fogalmazza meg a nyelvészeti álláspontot. Azonban pozitívumként emelte ki a nyelvrokonság és a néprokonság közötti különbségtételt.
Repárszky Ildikó vitaindító előadásában elsősorban következetlenségeket, pontatlanságokat, aránytalanságokat emelt ki, ilyen például a Római Birodalom és a Hun Birodalom egyenrangúként való ábrázolása. Kritikaként fogalmazta meg, hogy sokszor a lényeg az apróbetűs részben található meg. A tartalmi felépítésben is ellentmondások találhatók, hiszen előbb, a középkor fejezeten kívül mutatja be az arab és frank államokat. Repárszky hiányolta a tankönyvek lektorálásával kapcsolatban a külső véleményt. Hangsúlyozta, hogy a magyar fejlődéstörténet alapján nem lehet megtanítani az európait. Továbbá hiányolta az alternatív elméletek mellett az érveket, ellenérveket is. Erre kiváló példa a kettős honfoglalás, ami kifejtésre került, azonban az ellentétes álláspont hiányozik.
Kis Sándor módszertani szempontból vizsgálta a tankönyveket. Elemzési kérdésként felvetette, hogy a megváltozott világ, a pedagógia új eredményei milyen mértékben jelennek meg a törzsanyag mellett. Azt is fontos szempontként határozta meg, hogy tanórai használatra, otthontanulásra, illetve online oktatásra alkalmasak lehetnek-e. Továbbá hiányolta a tankönyvekből a korosztályok, iskolatípusok alapján megvalósuló differenciálást is.
A megfogalmazott kritikákra reagálva – már kerekasztal keretében – Szabados hangsúlyozta, hogy a tankönyvek prototípusok. Muagerisz király és a magyar névnép párhuzamával kapcsolatban Moravcsik Gyula bizantológus tanulmányára hivatkozott. Klima ezzel kapcsolatban elmondta, hogy bár lehet alapja a közel százéves tanulmánynak, azonban ma a kutatók inkább úgy vélekednek, hogy a magyar nép nem tartózkodott több száz évet a Kaukázus előterében. Szabados a mítoszok tankönyvbeli helyzetére vonatkozóan azok régi hagyományokon alapuló valóságmagját hangsúlyozta. Repárszky reflektálva erre, valóságelemek magyarázatát hiányolta. Továbbá a nyelvészeti kérdések megjelenését Szabados azzal indokolta, hogy a finnugor felfogás a kulturális kód részét képezi. Sajnos elmondható, hogy a vitában a tantárgy-pedagógiai szempontjai kevésbé jelentek meg, bár a történelemtanárok számára ez is kardinális.
A vita, és egyben a konferencia végére sikerült néhány kérdésre választ kapniuk a résztvevőknek, azonban számos kérdés nyitva maradt, további diskurzust igényelve. A szakmai nap kétségtelenül hasznos volt a történelemtanárok és a történelmet kedvelők számára, hiszen sok új szempontot adott a tények, áltények kritikus értékeléséhez.