Nincs abban semmi
meglepő, hogy az íróasztalon megreformált közoktatásból az elméletben
megújított felsőoktatásba való átlépést biztosító érettségi is az első
váltónál lefutott a neki kijelölt vágányról – vélekedik N. Kósa Judit a
Népszabadságban.

Na jó, de hányas? –
ez a leggyakoribb kérdés az évzárókor, mióta csak a kisiskolásoknál
kötelezően bevezették a rideg osztályzatokat felváltó szöveges
értékelést. A pedagógus – ideális esetben legalábbis – többoldalas
dolgozatban írja meg, mi a gyerek erőssége és miben kell még fejlődnie,
beszámol szorgalmáról és kreativitásáról, a közösségben elfoglalt
helyéről. A szülő pedig csodálkozva emeli fel fejét a papírból: rendben,
de akkor hányas?

Nem jó hír, de
oktatási reformjának majd’ minden elemével így áll a kormány. A csaknem
másfél évtizede, több nekilódulással érvényre juttatott koncepció íve –
papíron legalábbis – ma is logikus, a gyakorlatban azonban
mozaikszerűvé töredezett. Hiszen hiába tudjuk, hogy mindennek megvan a
maga jól megfogható oka, ha a képességek erőltetés nélküli
kibontakoztatását célzó intézkedésekből például csak a felháborodás üti
át az ingerküszöböt, hogy miért szól bele a kormány, hány kiló lehet az
elemista táskája. A tempó lassítását, a mélyebb alapozást a társadalom
az oktatás romló minőségeként érzékeli, az elvárást, hogy az iskola maga
szabja meg, a helyi viszonyok és szükségletek fényében mit hogyan tanít
meg, a pedagógusok tekintették cserbenhagyásnak. Így jutottunk odáig,
hogy a nemzeti alaptanterv lehetőségekkel teli szabadsága közepette az
intézmények többsége ma megkönnyebbülten követi a
kerettanterveket.

Nincs tehát abban
semmi meglepő, hogy az íróasztalon megreformált közoktatásból az
elméletben megújított felsőoktatásba való átlépést biztosító érettségi
is az első váltónál lefutott a neki kijelölt vágányról. A cél ésszerű
volt és nemes: mivel elvben az iskola bármilyen módon és ütemezésben
taníthat, csak az a fontos, hogy a rendszer elhagyásakor mindenki tudja
azt, amit tudnia kell. Ez a sokat emlegetett kimeneti szabályozás, az
ellenőrzést pedig kétszintű vizsgarend szolgálja. Az alapszintű vizsga
az előírt tudás megszerzését nyugtázza, az emelt szintű pedig azoknak a
pluszismereteknek a meglétéről ad számot, amelyek a továbbtanuláshoz
szükségesek. Egyszerű, nem? Ki az ördög gondolta volna, amikor a
rendszert kitalálták, hogy az elméleti konstrukció épp a felsőoktatási
intézmények szabotázsán bukik majd el?

Pedig ez történt, és mára az egyetemek igencsak abszurd
helyzetbe kormányozták magukat. Egyrészről – tartva a többiek
versenyétől és a diákokért kapható fejkvóta apadásától – nem követelik
meg az emelt szintű vizsgát a hozzájuk belépni szándékozóktól,
másrészről viszont elképesztő elánnal panaszolják fel a frissen
felvettek ismereteinek hiányos, sőt minősíthetetlenül gyenge voltát.
Mindeközben pedig úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy mindössze két
útja van a megoldásnak. Az egyik, hogy átalakítják a képzésüket, ahogyan
azt már a bolognai rendszer bevezetésekor meg kellett volna tenniük:
számolva a tömegképzés következményeivel, alapozásra és általánosabb
ismeretek átadására szánni az első egyetemi szakaszt, és a
mesterfokozatra hagyni a speciális ismereteket. A másik lehetőség pedig,
hogy továbbra is ragaszkodnak a meglévő képzési szisztémájukhoz,
viszont szigorúbban rostálják a jelentkezőket.

Az egyetemek, ez látható, a helyzet foglyai. Lépni már
csak az állam tud. Ideje hát módosítani a felsőoktatási törvényt, és a
felvételi feltételeként előírni végre a kötelező emelt szintű
érettségit.