Mostantól már középiskolába jár minden tagja annak az
évfolyamnak, amelynek tizennyolc éves koráig kell a padot koptatnia –
írta N. Kósa Judit a Népszabadságban.

Ráadásul úgy jutott el idáig, hogy soha, senki nem
gondolta végig rendesen, mi következik a gyakorlatban a nyolc évvel
ezelőtt egy tollvonással meghosszabbított iskolakötelezettségből.
Ezekben a napokban tehát százezernél többen kezdik meg úgy középfokú
tanulmányaikat, hogy csak egy dolgot tudnak biztosan: négy további évet
kell tanulóként eltölteniük. De hogy ennek a négy esztendőnek mi a
tartalma és mi a lehetséges haszna, arról e pillanatban kevesebbet lehet
tudni, mint korábban bármikor.

Hiszen a középfokú oktatás mindkét pólusán baj van. Baj
van ott, ahol a meghosszabbított tankötelezettség nem teremt új
helyzetet: az érettségit adó képzésben – ilyenben vesz részt a most
középiskolába kerülők mintegy kétharmada – a rendszer tömegesülése,
végiggondolatlansága és átjárhatatlansága okozza a legtöbb gondot. De
még nagyobb a baj a túlsó végen: az érettségit nem, csak a
munkaerőpiacon később vagy állásra váltható, vagy teljességgel
hasznavehetetlen szakmát adó szakiskolai hálózatban, ahol – különösen a
rendszerváltás gazdasági átrendeződése óta – gyakorta a megúszás, a
gyerek parkoltatása a cél. Addig, amíg muszáj, aztán ha leketyeg a
törvény szabta határidő, már mehet is Isten hírével. Most viszont
tizennyolc éves koráig bent kell tartani az iskolahálózatban, mert ezt
írja elő a jogszabály.

Ha ezt az
oldalt nézzük, különösen reménytelennek tűnik a helyzet. Korunkban,
amikor a felsőoktatási pontszámokon és az érettségi apró-cseprő ügyein
kívül más oktatási kérdés nem nagyon éri el a tömegkommunikáció
formálóinak és fogyasztóinak ingerküszöbét, gyakorlatilag szó nélkül
marad annak a mintegy százharmincezer fiatalnak az ügye, akik ma
érettségit nem adó szakiskolai, illetve szakmunkás-iskolai képzésben
részesülnek. Hogy összegezzük: ők azok a javarészt szegény családokból,
gyakran falvakból vagy a városok szegénynegyedeiből érkező tizenévesek,
akik iskolázatlan, nemritkán munkanélküli szüleik hozott hátrányát
termelik újra ezekben az intézményekben. Ők az általános iskolák
bukdácsolói, az elégséges rendűek, a máshová túl gyengék. Ők azok,
akiknek fele a szakiskola első félévében minimum egy tárgyból
garantáltan meg fog bukni. Nem azért, mert túl magas a léc: hanem azért,
mert itt igazolódnak fényesen az olyannyira utált nemzetközi
felmérések. Ők azok, akik nem tanultak meg rendesen írni és olvasni az
általános iskolában, nincs annyi muníciójuk, hogy hasznosítsák az új
információkat. Nem tudnak tanulni, képtelenek megoldani a mindennapi
helyzeteket, a hagyományos, „jó gyerekekre” kitalált pedagógiai eszközök
csődöt mondanak az esetükben.

A
magyar iskolarendszer nincs felkészülve arra, hogy értelmes
foglalatosságot nyújtson nekik tizennyolc éves korukig. Pláne nincs
felkészülve arra, hogy az okítás után úgy engedje ki őket az életbe,
hogy az út ne egyenesen a munkanélküli-ellátásba vezessen. (Ma a húsz és
huszonnégy év közöttiek egyötöde nem csinál semmit. Nem tanul és nem
dolgozik. Ez az adat nemcsak a szakoktatás, hanem a puszta érettségit
nyújtó képzés mély válságát is tükrözi.) A magyar iskolarendszer rutinja
e pillanatban legfeljebb odáig terjed, hogy elbuktatgatja-ellökdösi a
szakiskolák növendékeit addig, amíg be nem töltik végre a tizennyolcat.
Ahogy eddig is megoldatlan volt a szakiskolából gyermekszülés,
kenyérkereset vagy épp letöltendő börtönbüntetés miatt távozók élete,
akárcsak azoké, akik rendben megszerezték a megszerezhető végzettséget,
hogy aztán bizonyítvánnyal a kezükben ne tudjanak elhelyezkedni a
munkaerőpiacon.

Hogy is tudnának?
Hiszen alapműveltség, tanulási készség híján nem lelnek rá az esetleg
kínálkozó lehetőségekre; ha pedig olyanok nincsenek, hát képtelenek
tovább képezni magukat. A multik így gyakran tapasztalják, hogy nehéz
szakképzett munkaerőt találniuk. A kínálat javarészt szakképzetlen
érettségizettekből és fejlődésre képtelen fiatal szakmunkásokból áll.
Ördögi kör.

Ne kicsinyeljük le ezt a
problémát, hiszen három-négy, a jövő héttől immár középiskolás gyerek
közül legalább egyre igaz mindaz, amit eddig leírtunk. A másik két-három
legalább az eleve esélytelenséggel nem szembesül. Rajtuk kevesebb is
segíthet, mint egy csoda.

Igaz, az
csaknem csoda lenne, ha a mostanra totális káoszba süllyedt, érettségit
adó középfokú képzést belátható távon belül – mondjuk egy
emberöltőnyinél rövidebb idő alatt – sikerülne rendbe tenni. Annak
ellenére, hogy az elmúlt húsz év történéseinek az adott pillanatban
mindig volt valami racionális mozgatórugójuk – ha gyakran csak
aktuálpolitikai is -, a végeredmény maga lett a téboly. Európa
legziláltabb középfokú oktatási rendszerét sikerült úgy megteremteni,
hogy az adott kormányok tulajdonképpen mindig jobbítani akartak. A régi
dicsőséget óhajtotta vissza az állam, amikor a nyolcvanas évek végén
engedélyezte a nyolcosztályos gimnáziumok elindítását. Egy új szisztéma
alapjait vetette meg a rendszerváltó hatalom, amikor a kilencvenes
évtized közepén kidolgozta az úgynevezett hat plusz hatos rendszert. A
hat év alapozást hat évre elnyújtott, így alaposabb oktatásra módot adó
középfok követte volna, azon belül pedig lett volna egy képzési határ a
tizedik évfolyam végén. Az úgynevezett alapműveltségi vizsga afféle
kisérettségiként szolgált volna, s ezt a szakiskolák alapozó évfolyamai
végén is letehették volna a diákok – egyfajta ugródeszka lehetett volna
ez a majdani továbbtanulás, a felnőttképzésben való részvétel, az
érettségi irányába.

De hát jót
akart az a konzervatív kormány is, amely az ezredfordulón megálljt
parancsolt ennek a reformnak, és a nyolc plusz négyes rendszer mellett
tört pálcát. Jót akart, mert a hagyományőrzés jó dolog: más kérdés, hogy
a tizennyolc évig tartó tankötelezettséggel épp a nyolc plusz négyes
iskolafelosztás fér a legkevésbé össze. Hiszen a nyolcosztályos alapozó
időszak aránytalanul hosszú, a négyosztályos középfok pedig túl rövid.
Arról nem is beszélve, hogy a szakiskolák hagyományos sikertelensége
pontosan mutatja: a nyolcosztályos általános iskolák – habár ez a
mellettük kardoskodók egyik leghangsúlyosabb érve – ma sem képesek
„életre szóló” munícióval felvértezni azokat, akik esetleg ezen a ponton
egyszer és mindenkorra befejezik az irodalommal, történelemmel,
természettudományokkal való ismerkedést.

Jót akart a legutóbbi liberális oktatási kormányzat is,
amikor utolsó erejével legalább a nyolcosztályos gimnáziumokat
megpróbálta kivonni a zűrzavaros rendszerből. Jót akart, de gyengeségét
képtelen volt véka alá rejteni, hiszen az utóbbi négy évben világossá
vált: még koalíciós partnere torkán sem képes lenyomni a Nemzeti
alaptantervből és a tizennyolc éves korig tartó tankötelezettségből
logikusan következő szerkezeti változást. Jó példa erre annak a sikeres
hatosztályos tagozatot működtető budapesti gimnáziumnak az esete,
amelyet a felszámolástól csak az utolsó pillanatban bedobott fővárosi
mentőöv szabadított meg. Az iskola megmenekült, de hatosztályos
tagozatát kénytelen volt feladni. A miértre egyetlen válasz érkezett: a
főváros illetékes szocialista főpolgármester-helyettese „nem szereti a
hatosztályos képzést”.

Ha hiszik,
ha nem, ma tulajdonképpen két tényező határozza meg, hogy melyik
iskolának van úgynevezett szerkezetváltó, magyarán hat- vagy
nyolcosztályos tagozata. Az egyik, hogy az adott fenntartó önkormányzat
illetékese „szereti-e” az efféle kísérleteket. A másik, hogy a
tágabb-szűkebb régióban van-e már olyan súlyos a gyerekhiány, hogy az
iskolák rákényszerüljenek az efféle lefelé terjeszkedésre. Az adatokból
látható, hogy Budapest és Pest megye mellett Tolnában és Bács-Kiskunban
várja arányaiban a legtöbb szerkezetváltó hely a kisgimnazistákat
(nagyjából két, hagyományos keretek között tanuló gimnazistára jut egy
másmilyen), míg Jász-Nagykun-Szolnok és Szabolcs-Szatmár-Bereg a
konzervatív, négyosztályos gimnáziumi képzéshez látszik ragaszkodni (ott
tízből kilenc hely ilyen). Vagy pedig – és ez a valószínűbb – az utóbbi
régiókban nem folyik olyan verseny a gyerekekért, hogy megérné emiatt
szerkezetet váltani.

Pontosabban: a
szülőkért nem versenyeznek ott az iskolák. Hiszen egy tíz-tizenkét éves
gyerek elméje és jelleme még csak alakul. Nincs az a felvételi, amely
kimutatná, mi lesz belőle. Annál többet árul el a pedagógus gyakorlott
szeme számára a szülői háttér; az a kívánatos gyerek tehát, akinek
iskolázottak, konszolidált körülmények között élők a szülei. Őt érdemes
megfogni, őt érdemes tanítani – vele különösebb erőfeszítés nélkül is jó
eredményeket lehet ugyanis elérni.

Mert téved, aki azt hiszi, hogy a mostani
szerkezetváltás elsősorban a kínálkozó pedagógiai lehetőség mind
alaposabb kiaknázását célozza. Ha így volna, azt látnánk, hogy a
hatosztályos gimnáziumokban önálló pedagógiai program alapján, a
folyamat egészét végiggondolva okítják a gyerekeket, és elsősorban azt
tartják szem előtt, hogy előbb kedvet csináljanak a tanuláshoz,
megtanítsanak tanulni, majd a könnyebbtől a nehéz felé haladva
elsajátíttassák mindazt, ami a sikeres érettségihez és továbbtanuláshoz
szükséges. Egy hetedikes osztályban miért ne lehetne akár fél éven át
közösen olvasni egy izgalmas regényt, ízekre szedve a cselekményt és a
nyelvi eszközöket, közben mintegy mellékesen megtanítva mindazt, amit
értő olvasásról, műelemzésről tudni érdemes? De bármily logikusan
hangozzék is ez, egy átlagos hatosztályosban más történik. Egyszerűen
elnyújtják a klasszikus gimnáziumi tananyagot, és a hetedikesekkel
olvastatják az Iliászt, a nyolcadikosokkal elemeztetik az Antigonét.
Sejthető, milyen eredménnyel.

Így
ennek semmi értelme. El kell végre szakadni a megcsontosodott
szokásoktól, az évszázados tradíciótól, és a XXI. század igényei szerint
kell megszervezni a magyar oktatást. A reformot – illetve annak mostani
megcsúfolását – ki kell venni az iskolák és fenntartóik kezéből.
Határozott állami koncepcióra van szükség. Olyanra, amelyet el lehet
fogadtatni a társadalom széles rétegeivel, és amelyet határozott,
egymásra épülő lépések révén, egy nem felrúgható, nem kioltható
koncepció véghezvitelével teljes körben érvényesíteni lehet. Ennek az új
stratégiának az öszszes égető kérdésre választ kell adnia. Garantálnia
kell, hogy a felnövekvő generáció lehetőleg minden tagja olyan képzést
kapjon, amilyenre szüksége van – legyen az modern, átfogó szakképzés
vagy továbbtanulásra felkészítő érettségi. A képzési idő – a tizennyolc
éves korig tartó tankötelezettség – alatt a lehető legtöbb,
hasznavehető, továbbfejleszthető tudásra tegyen szert. A rendszernek
ezért racionálisnak és átjárhatónak kell lennie, alkalmasnak arra, hogy a
megkezdett iskolát máshol, esetleg máskor folytassa a diák.

A kormány feladata, hogy eldöntse, a
most élesben és párhuzamosan futtatott „emberkísérletek” közül melyiket
tekinti sikeresnek. Ha eldöntötte, ki kell dolgoznia a rendszer
átalakításának programját. Azt követően meg kell teremteni a szükséges
törvényi hátteret, majd neki kell fogni a reformnak. Egy biztos: ha
ebben a négyéves ciklusban idáig nem jutunk el, semmi esélyünk arra,
hogy legalább a mostanában megszülető gyerekek végre egy értelmes, jó
iskolarendszerben kezdjék meg a tanulmányaikat.