Társadalomtörténet, háborútörténet, fegyverfétis? György Péter
írása az ÉS-ben arra keresi a választ, hogy mi a feladata egy
hadtörténeti múzeumnak.

A különféle
hadtörténeti múzeumok, szerte a világon, fontos szerepet játszanak
egy-egy ország társadalmi önismeretében; a mindig traumatikus háborúk
emlékezetének formálása komoly felelősség. Az ilyen intézmények
alapítása részben a XIX. század végi múzeumlázzal, részben – ahogy
Budapesten is – az I. világháború rettenetes élményének feldolgozásával
állt összefüggésben.1 Magyarországon a vitéz Aggházy Kamil által
alapított, 1918-ban megnyílt múzeum esetében a vesztes háború
emlékezetének, feldolgozásának kérdése szorosan egybeesett a
Trianon-sokk közvetlen élményével, s értelemszerűen ez a kettős,
egymással szorosan összefüggő vonatkoztatási rendszer határozza meg
mozgásterét – mind a mai napig. Azaz: a Hadtörténeti Múzeumnak hol
dicső, hol rettenetes, de mindig vesztes háborúink történetét kell –
pontosabban kellene – feldolgoznia a modern társadalomtudomány (értsd:
muzeológia) eszközeivel. Ennek a múzeumi narratívának a pedagógiai
jelentősége túlmutat önmagán, s direkt politikai jelentését és
jelentőségét igazán senki nem vitathatja.

  A kérdés tehát az, hogy a vesztes háborúk
bonyolult társadalomtörténeti, lélektani, emlékezettörténeti, morális
kérdéseket egyaránt érintő összefüggésrendszerét a múzeum miként
fordítja le a kiállítás tárgyakból, eredeti dokumentumokból, szövegekből
összeálló elbeszélésére. A Holló József Ferenc altábornagy által
vezetett múzeum válasza minderre a „katonai történet” szemléletének
kidolgozása, s annak valóban konzekvens végigvitele az állandó
kiállításokon. Nyilvánvaló, hogy ez a szemlélet másként hat, s mást
jelent a széles és vitathatatlan társadalmi konszenzust élvező történeti
részek eseté­ben. Épp ezért a „Fényesebb a láncnál a kard”
cí­met viselő, az 1848/1949-es forradalmat bemutató teremsor
esetében a társadalomtörténeti elemzés hiánya nem feltűnő, ellenben a
Piavétól a Donig, a Dontól a Dunáig címet viselő, s az I. és II.
világhá­ború történetét bemutató részek esetében ugyanez a
szemlélet jóvá­tehetetlennek tűnő tévedésekhez vezet, míg
ennek a szemléletnek az elégtelensé­ge a Tisztelet a
szabadság hőseinek címet viselő, az 1956-os forradalom történetét
bemutató résznél ” csak” mélységesen zavarba ejtő, de részben még
korrigálható.

  Megítélésem
szerint azonban az állandó kiállítás s egyben múzeum alapvető
problémája a II. világháború „katonai történetének” abszurd
szemléletéből adódik. Ez a megközelítés abból a feltevésből indul ki,
hogy van egy-egy adott korszak társadalomtörténetétől, kontextusától
független „katonatörténet”, s ennek megfelelően, a „politikát”
elkerülve, elbeszélhető akár az I., akár a II. világháború története.
Azaz: a kiállítás elbeszélésének centrumában hol „a” katona, hol – még
abszurdabb módon – a fegyverek állnak. Attól tartok, hogy a katonai
emlékek, különféle fegyverek puszta látványa azonban – bármennyire
rajongjanak is ezért jó néhányan szerte a világban – egész egyszerűen
nem azonos a hadtörténeti múzeumok kérdéskörével. Ahogyan a néprajzi
múzeumok, illetve a skanzenek sem azonosak a „népművészeti boltok”-kal,
ugyanúgy a hadtörténeti múzeum sem összekeverhető a haditechnikai
bemutatóparkokkal. Ezekben az intézményekben a látogatók joggal merülnek
el egy-egy technikai eszköz imitált használatában vagy fetisisztikus
csodálatában, s nem az ő dolguk megítélni, hogy milyen
társadalomelméleti magyarázata van a militáris eszközök vallásos
tiszteletének.

  A
múzeumban azonban a dokumentumértékű tárgyak, tehát többek között a
fegyverek jelentését csak az interpretatív muzeológiai keret, kontextus
teremtheti meg, vagy annak hiánya olthatja ki. A Hadtörténeti Múzeum
muzeológiai csődje a kétféle intézmény keveredéséből ered: egyes
pontokon az állandó kiállítások rendezői abszurd módon a fegyver-fétis
iránti csodálatuknak adnak hangot, s mintha elfelejtkeznének arról, hogy
ennek a közintézménynek nem az a dolga, hogy ezt az érzületet
felkeltse, illetve kiszolgálja, hanem az, hogy félreérthetetlen
válaszokat adjon a honvédelemnek, a háborúknak a magyar
társadalomtörténetben játszott szerepére.

  Szeretném néhány példával illusztrálni ennek
a szemléletnek az abszurditását. A kiállítás háttéranyagának szövege
szerint például: „Ellentétes történelmi és politikai nézetek, filozófiák
állnak egymással szemben a korszak megítélésében. Érzelmi
megnyilvánulásoktól sem mentes a magyar honvédség második világháborús
szerepének értékelése. A kiállítás rendezői nem dugták homokba a
fejüket, hanem – szigorú szakmai alapon, offenzív módon a problémák elé
léptek, és a történeti kiállítás műfaji keretei között egy mértékadó
tárgyilagos megoldást találtak a korszak tárgyilagos históriai
megismertetésére. A történeti kiállítás rendezője az alkotás során egy
jó értelemben vett pozitivista történészi módszert alkalmazott: nem
értékeli, hanem bemutatja, beszélteti a tárgyakat. Megfelelő
csoportosítással olyan miliőt alakít ki, amelyben azok kibonthatják
valós tartalmukat.” Sejtelmem sincs, hogy mi lehet egy olyan „igazi
kuriózum”, mint egy német Schwimmwagen és motorkerékpár, illetve a
felöltöztetett Wehrmacht- és SS-katonabábu „valódi tartalma” – ha nem
áll a rendelkezésünkre az a társadalomtörténeti elbeszélés, amely
jelentésüket megteremthetné.