Az
iszlám vallást alapító próféta, Mohamed ábrázolása nem volt mindig tabu,
és ma sem teljesen az a hit gyakorlói között. A Koránban nincs a képi
megjelenítést tiltó passzus, vannak azonban olyan, a szent könyvhöz
csatolt magyarázatok, amelyekben igen. (Forrás: hg.hu)

2010 januárjában a New York-i Metropolitan
Museum of Art csendben eltávolította állandó iszlám művészeti tárlatáról
a Mohamed prófétát ábrázoló tárgyakat, és bejelentette, hogy a jövő évi
újrarendezést követően azok várhatóan már nem lesznek kiállítva. A
gesztus korántsem jelentéktelen. A múzeum intézménye az euro-amerikai
kultúra egyik alapköve, nemcsak a hagyományőrzést szolgálja, de a jelen
véleményformálásában is komoly szerepet játszik. Ha pedig a tolerancia
jegyében meghazudtolja saját elfogulatlanságát, az nem egyszerű
meghátrálás, hanem a kulturális alapelvek meggyengülésének
szimptómája.

Az iszlám vallást
alapító próféta, Mohamed ábrázolása nem volt mindig tabu, és ma sem
teljesen az a hit gyakorlói között. A Koránban nincs a képi
megjelenítést tiltó passzus, vannak azonban olyan, a szent könyvhöz
csatolt magyarázatok, amelyekben igen. Ezek elfogadottságában az iszlám
két legnagyobb felekezete is eltér: a szunniták többsége például ellenzi
az ábrázolást, a siíta teoretikusok azonban könyvekben és építészeti
illusztrációként elfogadhatónak tartják. Akadnak, akik még a
hagyományosnak tekinthető, a prófétát elfátyolozott arccal vagy láng
formájában megjelenítő képeket is szentségtörésként
értékelik.

A vita alapja a Mohamed
által is kárhoztatott bálványimádás, azaz annak megelőzése, nehogy az
ábrázolt kép fontosabbá váljon a hívő szemében a mögöttes tartalomnál. A
legtöbb nagy vallás életében volt olyan időszak, amikor szembe kellett
néznie ezzel a problémával. A Tízparancsolat negyedik passzusa tiltja
képmások készítését. Míg a zsidók a mai napig tartják magukat ehhez, a
kereszténységben bevett szokássá vált az emberábrázolás – szerencsére,
hiszen az antik hagyományokat folytatva ez vezethetett a nyugati
művészet kialakulásához. A 8-9. században bekövetkező bizánci
képrombolás, majd a reformer irányzatok azonban visszatérni igyekeztek
az ószövetségi előírásokhoz, és a katolikus templomokban mindennapos
szentképeket bálványimádásnak minősítették. A véleménykülönbség
nemegyszer torkollott vérengzésekbe, és alapjaiban ma is
fennáll.

A középkorban, különösen a
perzsa kultúrában a muszlimok közt is általánosan elfogadott volt a
próféta megjelenítése. Az emberalakos ábrázolások tiltása az ottomán
birodalomban terjedt el, elsősorban az építészetben, de valódi
konfliktusokat csak a 20.századra hozott. 1926-ban Egyiptomban filmet
terveztek forgatni az iszlám kezdeteiről és fénykoráról. Youssef Wahbi
színészt, akire a próféta szerepét osztották, a kairói iszlám egyetem
professzorai kiátkozással, Fauad király pedig állampolgárságának
elvételével fenyegette meg. 1955-ben ugyancsak Egyiptom kérésére
eltávolították Mohamed szobrát egy New York-i bíróságról.

Az igazi konfliktusokat a radikális
erőszakhullám és a kétezres évek hozták el. Legalább annyira köszönhető
a nyugati média szenzációéhségének, mint az iszlám növekvő
világpolitikai súlyának, hogy egy dán napilap, a Jyllands-Posten
Mohamed-karikatúráiból 2005-ben globális botrány kerekedhetett. A
próféta ábrázolását a nyugati szemmel ellentmondásos vallási
előírásokkal és a fenyegető terrorral összekapcsolódó, gyengécske
grafikákat iszlám fundamentalista szervezetek szándékkal vagy anélkül,
de félreértelmezték, a polémiát pedig a nyugati sajtó fújta fel. A világ
azóta izgatottan várja az újabb botrányokat, és nem hiába. 2007-ben egy
hetvenezres, regionális jelentőségű svéd napilap egyetlen
illusztrációja elég volt a globális protestkampányhoz: Lars Vilks
grafikus kutyapózban ábrázolta a prófétát. A Nerikes Allehanda
szerkesztősége a cikkben megvédte a vallásszabadsághoz való jogot, de
kiállt a vallási jelképek kifigurázásának joga, vagyis a lehető
legtágasabban értelmezett szólásszabadság mellett is.

A félelem azonban mind többször nagyobb úrnak bizonyul
a liberális hagyományoknál. Míg a Jyllands-Posten mellett 2006-ban
világszerte napilapok százai álltak ki, Vilks grafikáinak kiállítását
tucatnyi galéria utasította vissza. 2008-ban közel félmillió aláírás
gyűlt össze azért, hogy a legnagyobb internetes lexikon, a Wikipédia
eltávolítsa Mohamed-szócikkéből az illusztrációkat. A Wikipédia
kitartott: az európai világ, különösen a konzervatívabb fele azonban az
iszlám gazdasági növekedésének hatására meghátrálni látszik. A Comedy
Central amerikai tévécsatorna 2006-ban megtiltotta a South Park
rajzfilmsorozat alkotóinak, hogy megjelenítsék a prófétát, míg néhány
hónappal a 2001. szeptember 11-i terrortámadás előtt még – különösebb
visszhang nélkül – megtehették ezt. A polgárpukkasztó rajzolók ehelyett
egy olyan jelenetet raktak az epizódba, amelyen többszörös
szentségtörésként Jézus Krisztus és George W. Bush amerikai elnök
összerondítják az Egyesült Államok zászlaját. Ez adásba
kerülhetett.

A kialakulatlan
sztenderdeket nem csak a Comedy Central kettős mércéje jelzi. Erre utal a
Metropolitan gesztusa, és hasonló állásfoglalás várható a Louvre-ban,
hiszen a múzeum új iszlám szárnyának legnagyobb donátora Al-Waleed bin
Talal szaúdi herceg. A közintézmények teljes joggal félnek a radikálisok
bosszújától, amelynek lehetőségét a Jyllands-Posten karikaturistáinak
máig tartó fenyegetettsége igazolja.

Új hadszínteret nyitott a nyugati demokráciák és az
iszlám kulturális harcában a 2009-es svájci minaret-népszavazás,
amelynek eredményét vezető politikusok ítélték el a vallásszabadság
jegyében. Közben azonban a svájciak egyre nagyobb félelemmel szemlélik a
betelepülő muszlimokat, és joggal emlegetik fel, hogy a saría alapján
kormányzott országokban nem lehet keresztény imahelyeket emelni. A
legnagyobb probléma, hogy Európa nem képes egységes állást foglalni, még
egyetlen, az iszlám világban befolyásosnak tekinthető szövetségese,
Törökország mellett sem. Pedig a kérdések egyre
sürgetőbbek.