Folytatjuk Láng Bendek Történetírás – a jó, a rossz és a relatív című írásából vett részletek közlését. A teljes szöveg (a Kutrovátz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor: A tudomány határai című könyv egyik fejezete) a Cikkek, tanulmányok rovatban olvasható. Köszönjük a szerzőnek és a kiadónak, hogy hozzájárultak a közléshez.

A magyarul is kapható Kitalált középkor című bestseller szerzője, Heribert Illig, arra tett kísérletet, hogy bebizonyítsa, a középkor közel háromszáz éve, a 614 augusztusa és 911 szeptembere közti időszak valójában meg sem történt, utólag iktatták be a történelembe. Minderre XIII. Gergely pápa 1582-es naptárreform­ja alapján következtetett. Gergely idejében ugyanis a Julius Caesar által beve­zetett Julianus-naptár olyan eltérést mutatott a valódi időhöz, rendszeresen vis­szatérő csillagászati eseményekhez képest, hogy sürgősen be kellett avatkozni. Az alaposan előkészített naptárreform eredményeképp érvényre jutó és ma is használatos Gergely-naptárban már nem számítanak szökőévnek a 100-al oszt­ható évek, de a 400-al oszthatóak mégis. Ezzel a módosítással már egészen jól illeszkedésbe tudták hozni a naptári évet a csillagászati évvel. A probléma csak az volt, hogy valamiképpen a Julianus-naptár hibájából adódó eltérést is korrigálni kellett, ezért, bár csütörtökre péntek következett, az időszámításba beiktattak tíz napot, a naptár egyszerűen előreugrott egy kissé, és 1582. október 4. után mindjárt 15. következett. Na mármost a Caesar óta eltelt időszakban felgyülemlett eltérés valójában egy tizenhárom napos ugrást tett volna szükségessé, érvel Illig, az vi­szont, hogy csak tíz napot iktattak be, arra utal, hogy a pápa pontosan tisztában volt azzal, 300 évvel kevesebb idő telt el Caesar ideje óta, mint azt a történelem tanítja.

Arra a logikusan felmerülő kérdésre, hogy kit és mi vezet egy ilyen szokat­lan lépésre, Illig válasza az, hogy VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár, II. Szilveszter pápa (aki a mi István királyunknak koronát küldött) és tanítványa, III. Ottó német-római császár felelős a trükkért. Céljuk pedig az volt, hogy Nagy Károly személyében egy Ottó számára előnyös, hatalmas elő­döt kreáljanak, valamint az, hogy Ottó, akinek uralma így az ezredik év idejére esett, ezeréves uralkodóként tűnhessen fel.Gondolkozzunk most el azon, mit is tudunk az említett 300 éves időszakról. Ekkorra esik a magyar honfoglalás, Mohamed élete, Nagy Károly uralkodása. Könnyen lehet, hogy ennél több így hirtelen – hacsak nem érdeklődünk kü­lönösen a történelem iránt – nem is jut eszünkbe. És éppen ezt használja ki Illig, összemosva az átlagember tájékozatlanságát a tudomány tudatlanságával. A korszak kutatói azonban meglehetősen sokat tudnak erről az időszakról, tudá­sukat pedig részben tárgyi emlékekre alapozzák (ezek Illig szerint egytől egyig hamisítványok), valamint írásos dokumentumokra. A történészeknek például van okuk arra, hogy ne lepődjenek meg a fent említett tíz napon, úgy gondolják, a 325-ben rendezett niceai zsinaton már korrigáltak három napnyi eltérést. Illig azonban nem fogadja el az érvelésüket, mondván, az nem közvetlen forráson alapszik. A korszakra vonatkozó forrásokkal az a – valós – probléma adódik, hogy nagyon sok dokumentum (oklevél) későbbi másolatban maradt fenn (de ettől még hitelesnek tartják), sok más oklevél pedig tényleg hamisítvány. Az itáliai langobárdokról fennmaradt hetven írásból tizennégy egykorú és hiteles, a többi pedig későbbi másolat, még ha sokszor az eredeti szándékokat tükröző interpoláció is. Gondoljunk viszont arra, hogy az Íliász se maradt fenn eredeti­ben, mégsem gondoljuk, hogy hamisítvány volna. Szent István magyar király oklevelei és törvényei is csak későbbi feljegyzésekből ismertek, de azért még nem akarjuk első királyunkat kitörölni a történelemből.A középkorban valóban történtek hamisítások, és ezeket az Illig által kriti­zált történészek sokszor fel is tudják deríteni, az azonban már értelmezhetetlen a kutatók számára, hogy az egész kor az volna. Amivel érvelnek, az megint csak az evidenciák konvergenciája. Túl sok egymástól független jel (írott dokumen­tum, régészeti lelet, építészeti, művészeti alkotás stb.) utal arra, hogy a fenti időszak valóság volt. Aztán van itt egy praktikus probléma is: hogyan lehet le­vezényelni egy ilyen, egész Európára kiterjedő csalást? Egy olyan korban, ami­kor sem e-mail, sem mobiltelefon nem áll a kitervelők rendelkezésére, hogyan értesítik az akkori írásbeliség összes színhelyét, hogyan utasítanak több tucat uralkodói udvart és több száz kolostort a nélkül, hogy az utasításról írásos for­rások véletlenül ne maradjanak fenn? Illig szerint mintegy 350 kolostor kezdte el hamisítani a meg nem történt 300 év forrásait. De hogyan lehetett biztosítani az összhangot köztük? Miért van az, hogy létrehoznak komoly irodalmi mű­veket, jelentéktelen apátnévsorokat, de Nagy Károly udvartartásáról alig írnak valamit? Az elszigetelt és viszonylag alacsony műveltségű kolostorok hogyan tudtak kiemelkedő irodalmat – többek közt ófelnémet költeményeket – alkot­ni? Csupán a korszak már kiadásban megjelent forrásai több mint hetven vas­kos kötetre rúgnak, ehhez jönnek hozzá a kiadatlan kéziratok. Mindehhez még hozzá kellett igazítani a kitalált évszázadok előtti és utáni időszak forrásait is. Egy ilyen tömeges hamisításözön elvégezhető volna egyetlen hiba nélkül úgy, hogy nem marad fenn egyetlen árulkodó jel, egyetlen valódi forrás sem? Nem is beszélve arról, hogy az európai történelmet keresztbe lehet ellenőrizni más kultúrák kronológiájával, így a kínai és az arab történelem forrásaival, ahol erre a 300 évre vonatkozóan részletes forrásaink vannak – vajon ők is részt vettek a keresztény konspirációban? Vagy gondoljunk csak az asztrológia fejezetből ismert precessziós mozgásra: ha 300 évvel kevesebb telt el az ókori csillagászok adatainak rögzítése óta (konkrétan a precessziós mozgást kimutató Hipparkhosz óta), akkor egész egyszerűen máshol kellene tartania a földtengelynek a nagy körforgásban.Illig stratégiája sok részletében emlékeztet a holokausztrevizionistákéra, még ha érvei nem sértik is oly sok ember érzéseit, emlékeit és tragédiáját. Illig elsősorban destruktív, a kritikáját felkeltő történetírás gyengeségeire hivatkozik, pozitív bizonyítékokkal nemigen szolgál. Pedig, ha egy történész komolyan venné Illig elméletét, igyekezne azonosítani a hamisító műhelyeket, dokumen­tálni a köztük lévő kapcsolatot, levelezést, kimutatni a koholt szövegeik formai egyezéseit, és más pozitív evidenciával alátámasztani az elméletet. Illig kira­gadott idézetekkel dolgozik, nem ritkán olyan középkorászoktól idézve, akik soha nem vennék komolyan a kitalált középkor elméletét. A szakma belső vi­táját használja ki, mintha az egyes kutatási témák körüli bizonytalanságok az ő hipotézisét valószínűsítenék.Illig fél évenként jelentet meg egy könyvet, és minden művében sok ezer könyvre és cikkre hivatkozik. Talán sok történész van, aki nem sietne cáfolni, hogy a szakma művelői emberfeletti lények, sokat olvasnak és még többet ír­nak, de Illig teljesítménye mégiscsak túlzásnak tűnik. A Kitalált középkorban gyakorlatilag nincs forráshivatkozás. Miért is baj ez? A forráshivatkozások hiá­nya, amelynek súlyosságát minden történész azonnal belátja, nem biztos, hogy ugyanilyen végzetesnek hangzik egy mégoly művelt laikus számára. Hogyan lehet az, hogy egy, a történész számára ennyire fontos részlet jelentőségét a lai­kus nem feltétlenül látja át?Ennek oka a középiskolai történelemoktatás jellegében rejlik (innen szedi ugyanis legtöbbünk történeti műveltségét): évszámokat, „tényeket”, objektív adatokat tanulunk, és teljesen rejtve marad, hogy minden, amit például a magyar történelemben az Árpád-korról tudunk, végeredményben nehezen olvasható, nehezen értelmezhető okleveleken található, nem csak, hogy latin nyelven, ha­nem olyan írással, rövidítésrendszerrel, amelynek kibogozásához speciális, ún. paleográfiai tudásra van szükség. Amit mi egyetlen koherens történetként olva­sunk, valójában rengeteg apró – sokszor bizonytalan – részlet történetté fűzése. 18 éves korunkra igen nagy ténytudással rendelkezünk, a történettudomány va­lódi műveléséről azonban szinte semmit nem tudunk meg. Ahogyan Galamb György történész fogalmaz: „A tankönyvírás és a »szakma« közötti szakadékról az árulkodik, hogy a középiskolai történelemoktatásban – tisztelet egy-két kísérleti prog­ramnak – a források elemzése háttérbe szorul, s föl sem merül a kérdés, mi módon keletkezik a történelmi ismeret. Nem csoda hát, hogy a történelem a laikus közönség számára főként lexikális ismeretek tárházaként jelenik meg, nem pedig a legkülönfélébb természetű források kritikája és egybeve­tése által megvalósuló újraértelmezés folyamataként, amelynek eredménye mindaz, amit a történelemről alkotott tudásnak nevezhetünk.”Vagyis a történész dolga többnyire nem az, hogy jelentős „tényanyag” isme­retében dolgozza ki elméleteit, hanem hogy szakmai kompetenciái segítségével kihámozza a töredékes forrásokból mindazt, amit az oktatás és népszerűsítés már tényként fog bemutatni. Illig azonban megspórolja ezt a munkát – mint ahogy a tudományos műhelyek kapuján gyakran kopogtató önjelölt relativitás­elmélet-kritikusok vagy ősrobbanás-bírálók is általában másodlagos forrásokra és ismeretterjesztő irodalmakra támaszkodva fejtik ki elképzeléseiket, miközben fogalmuk sincs arról, hogy miben áll a kutatói tevékenység a laboratóriumban.Végezetül érdemes megjegyezni, hogy Illig Németországon kívül csak hazánkban rendelkezik ismertséggel, ez pedig feltehetőleg nem független attól a szimpátiától, amelyet a hun–magyar rokonság gondolatát ápoló körökben kelt az elcsalt 300 év elmélete. Ha Illignek igaza van, akkor a magyarok nem 895-ben hanem 595-ben érkeztek a Kárpát-medencébe, és akkor tulajdonkép­pen akár hunok is lehetnek. Úgy tűnik, megint nem szakmai kérdésről van szó, az elcsalt évszázadok hi­potézisének terjesztői nem tesznek kísérletet a szakma meggyőzésére (amíg pl. a parapszichológusok harcolnak a szakmai legitimációért), az érvek célpontja inkább a történelem terén közepes tájékozottságú, de a szakmában nem mindig bízó közvélemény. Ez a közvélemény minden bizonnyal kissé unalmas, bátortalan figuráknak tartja a történészeket, akik nem látnak át oly sok tudományterületet, mint Illig, de ha átlátnak is, óvakodnak attól, hogy ilyen merész hipotéziseket fogalmazzanak meg. A valóság ezzel szemben az – és erről a szélesebb publikum valóban keveset tud –, hogy a középkorral foglalkozó történészek egyáltalán nem tartózkodnak a különféle, néha egészen meglepő hamisításhipotézisektől, azonban, amikor a bizonyításra kerül a sor, más módszerekkel dolgoznak mint Illig, a felkutatott források alapján igyekszenek azzal érvelni, amit fentebb a bizonyítékok konvergenciájaként definiáltunk. (…)

A cikk a tenyleg.com oldalán fólytatódik.