Láng Bendek Történetírás – a jó, a rossz és a relatív című írása egy izgalmas tudománytörténeti könyv egyik fejezete. (Kutrovátz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor: A tudomány határai. Bp. Typotex 2008). A könyv azt vizsgálja, meddig terjed a tudomány, létezik-e, ha igen hol kezdődik és hogyan definiálható – ha egyáltalán definiálható – az „áltudomány”. (A könyv jelentős részben a neten is olvasható.)

Láng négy példán keresztül vizsgálja a kérdést. Ezek: a holokauszttagadás, Heribert Illig Kitalált középkor című könyve, Dan Brown A Da Vinci-kód című regénye és Erich von Däniken elméletei a földönkívüliek történeti szerepéről. Az Aktuális rovatban az első két példához kapcsolódó eszmefuttatás részleteit közöljük, két külön részben. A fejezet egésze elolvasható a Cikkek, tanulmányok rovatban. Köszönjük a szerzőnek és a kiadónak, hogy hozzájárultak a közléshez.

(…) Ha a tudomány határait vizsgáljuk, akkor talán nem szerencsés kizárólag olyan tudományos területeket venni alapul, mint a csillagászat (az asztrológia esetén), az evolúcióbiológia (a kreacionizmussal szemben), vagy az elméleti fizika (a … parapszichológia kontrasztja­ként). Ezeket a tudományágakat magas fokú szakmai konszenzus jellemzi mind a módszertan, mind az elméleti és fogalmi elköteleződések tekintetében, és a szakmai párbeszéd megértése, pláne lefolytatása szükségessé teszi egy erősen absztrakt és ezoterikus szaknyelv elsajátítását. De mi a helyzet a társadalom- és bölcsészettudományokkal, vagyis az úgynevezett „puha” tudományokkal? Itt általában kevésbé jellemző a szakmai egyetértés akár az alapkérdéseket, akár a módszereket és fogalmakat illetően, és a tudományos nyelvezet kevésbé kö­vethetetlen a köznyelv művelői számára, mint a természettudományok esetén. Azt várhatjuk tehát, hogy itt nehezebb demarkációs vonalat húzni, a határok kevésbé egyértelműek, és nincsenek igazán jó érvek az egyes megközelítések áltudományként való kirekesztésére. (…)

Az első példánk szándékosan provokatív. Az a kérdés, hogy volt-e a második világháború alatt tervszerű népirtás, amelynek során a náci hadigépezet 5 és 6 millió közti embert meggyilkolt, nem egyszerűen tudományos kérdés, hanem nagymér­tékben társadalmi is (több országban büntetik a holokauszttagadást, kiemelve a kérdést a tudományosan megválaszolandó kérdések sorából). Van-e vajon tudo­mányos vonzata a vitának, és a holokauszttagadás vagy revizionizmus a történeti relativizmus sokszor gyümölcsöző programjának terméke-e, vagy pedig puszta „rosszul művelt tudomány”?

A holokauszttagadók gyakran arra alapozzák érvelésüket, hogy kimutatják ellenfelük álláspontjának gyengeségeit. A II. világháborúban folytatott népir­tás számos részletéről nincsen végleges, soha meg nem másítható álláspontja a történelemtudománynak, valóban vannak kérdéses részletek, és a viták köré a szakemberek konferenciákat szerveznek. Pontosan ki és mennyiben tehető felelőssé, pontosan hányan estek áldozatul, pontosan hogyan működtek a gáz­kamrák, mi volt a holokauszt kiváltó oka, stb.? Amíg azonban az egyes állás­pontok mentén a korszakot kutató történészek különféle csoportokba szerve­ződnek, a szakmában arról teljes egyetértés van, hogy volt olyan szándékosan kitervelt – elsősorban származásra alapozott – genocídium, népirtás, amely 5 vagy 6 millió zsidó vagy cigány származású embert, homoszexuálist, értelmi fogyatékost és más kitaszított csoportokat – zömében gázkamrában – megölt. A holokauszttagadóknak igazuk van abban, hogy az erről szóló beszámoló nem tökéletes, a történészek belső – részleteket illető – vitáit azonban olyan véle­mény alátámasztására használják fel, amely ellentétes e történészek meggyőző­désével. Ez a holokauszttagadó metodológia egyik alapvető stratégiája: nem sa­ját álláspontjukat próbálják meg bizonyítani, hanem ellenfeleik gyenge pontjait igyekszenek célba venni. Így például gyakori témájuk a különféle szemtanúk beszámolóinak tagadhatatlan ellentmondásai. A revizionisták gyakran olyan idézetekkel is érvelnek, amelyek eredeti kontextusukból kiszakítva mást tűn­nek állítani, mint ahogy megfogalmazóik szánták. A történészek szerint egyes részkérdéseket illető szakmai vitákat összemosnak az egész jelenség megtör­téntére vonatkozó vitával, így például a holokauszt egyediségével kapcsolatos részben etikai, filozófiai vitában keresgélnek állításokat, amelyeket önkényesen kiragadnak saját álláspontjuk alátámasztására. Behatóan koncentrálnak azokra a részletekre, amelyeket nem ismerünk, és nem veszik figyelembe azt, amit vi­szont jól tudunk. Egy holokauszttagadó számára a nürnbergi perek vallomásai, amelyekben jó néhány náci vezető bevallotta, hogy tudott a népirtásról, eleve hiteltelen, azzal érvelnek, hogy a vallomások kényszer hatása alatt születtek. Azzal azonban már nem próbálkoznak, hogy erre pozitív bizonyítékokat is gyűjtsenek, a pereket túlélő, és később nyilvánvalóan kényszer nélkül nyilatko­zó náci politikusok vallomásait pedig figyelmen kívül hagyják. A lista még foly­tatható lenne: a történészek számos érvet hangoztatnak annak alátámasztására, hogy a holokauszttagadás nem marginális, de bátor tudomány, hanem rosszul művelt tudomány, áltudomány.

A cikk a tenyleg.com oldalán folytatódik.