Napjainkban a történelemtanároknak számos ellentmondással kell
szembenézniük – írta Jakab György az OKI oldalán.

Jakab György

Műveltség és/vagy
szakértelem és/vagy kompetencia

Napjainkban több különböző pedagógiai kultúra, tanulás-
és tudásszerveződési forma van jelen a magyar iskolákban. Önmagában
mindegyik jól működő, koherens rendszert alkot, de egymás mellett való
létezésük nagyon sok zűrzavart, ellentmondást okoz. A tanulmány
elsősorban az ellentmondásos viszonyrendszer torzító hatásait mutatja
be, mindenekelőtt azt, hogy az oktatásügy különböző helyzetű szereplői –
rövid távú érdekeiktől vezérelve – hogyan válnak az általuk is rossznak
és hamisnak tartott rendszer fenntartóivá. Másodsorban arra hívja fel a
figyelmet, hogy e sajátos „rövidlátás” miatt a pedagógustársadalom –
különösen a történelemtanárok – nem készülhet fel arra, hogy munkáját
egyre inkább a munkaerőpiac, nem pedig a hagyományos műveltségeszmény
határozza meg.

Napjainkban a
történelemtanároknak számos ellentmondással kell szembenézniük. Miközben
úgy érzik, hogy a történelemtanítás a folyamatos modernizálódás és
korszerűsödés lázában ég, egyre inkább azt kell tapasztalniuk, hogy
tantárgyuk társadalmi presztízse hanyatlik, a tananyag egyre zsúfoltabb,
taníthatatlanabb lesz, a diákok pedig egyre motiválatlanabbá válnak.
Ráadásul a történelem tantárgy helyzetét mindinkább külső erőterek –
ideológiai, illetve politikai megfontolások, valamint a felsőoktatás
belső viszonyai – határozzák meg, így a tényleges szakmai
érdekképviselet is egyre nehezebbé válik számukra.
Modernizáció
vagy állagmegőrzés

Sokan úgy
látják, hogy a történelem tantárgy sikeresen „megtisztította” önmagát a
korábbi korszak ideologikus felhangjaitól, monolitikus szemléletétől.
Ennek eredményeképpen hatékonyan támogatta a rendszerváltás utáni
„történelmi igazságtételt”, s ezáltal komoly szerepet játszott a
demokratikus eszmények megvalósításában, egy új típusú nemzeti és
európai identitás kialakításában.

Mások úgy gondolják, hogy a történelem tantárgy
lényegében visszatért a 19. századi nemzetállami hagyományokhoz – ami
nehezíti a társadalom demokratizálódását, a multikulturális szemlélet
erősítését, a szomszéd országokhoz fűződő viszonyt és az európai
integrációt –, és egyre inkább a jobboldali ideológiák foglyává
válik.

A történelemtanárok jelentős
része úgy érzi, hogy a tantárgy roppant sokat gazdagodott, erősödött az
elmúlt évtizedekben. A tananyag nagymértékben kibővült azáltal, hogy
kitolódott a történelem tananyag időbeli határa: míg korábban az
általános és középiskolás diákoknak csak 1956-ig kellett megtanulniuk a
történelmi eseményeket, addig napjaink oktatáspolitikai elvárásai
szerint a rendszerváltásig, 1990-ig. Ráadásul a kétszintű érettségi
követelményeibe szisztematikusan beépültek jelenismereti elemek is. (Nem
a jelenismereti témák megjelenése volt újdonság – ezek formálisan
korábban is szerepeltek a tananyagban –, hanem az, hogy az érettségi
miatt ezek tanítását komolyan is kellett venni, ami nem kevés zavart
okozott számtalan iskolában.) Roppant sokat gazdagodott a tárgy azáltal
is, hogy a korábban domináns politikacentrikus ismeretek mellett újabb
és újabb társadalmi alrendszerek története került a tananyagba. Így a
korábbiaknál jóval nagyobb hangsúlyt kapott az életmód-, illetve
mentalitástörténet, a művelődéstörténet, a különböző kisebbségek – a
nők, a határainkon belül és túl élő etnikai kisebbségek, a hátrányos
helyzetű csoportok stb. – története. A kétszintű érettségi bevezetésekor
a tárgy nemcsak megőrizte korábbi presztízsét, de az írásbeli vizsga
bevezetésével növelte is azt.

Mások
persze éppen ettől a gazdagodástól, burjánzástól féltik a történelem
tantárgyat. Úgy vélik, hogy az általános tömegoktatásra szerveződött
extenzív-kronologikus tantárgyi struktúra nem alkalmas újabb és újabb
tartalmak, tananyagok beépítésére. A tantárgy így túlzsúfolttá,
felszínessé és taníthatatlanná válik. Szerintük a történelem tantárgy
tényleges megújításához újra kellene gondolni a tantárgy egész
rendszerét. Differenciált, sokszínű és sokszintű tananyagstruktúrákat
kellene létrehozni, amely lehetőséget biztosít az egyéni és csoportos
tanulásra, az intenzívebb munkára.

Sokan úgy gondolják, hogy lényegében már lezajlott
(vagy legalábbis hamarosan le fog zajlani) a történelem tantárgy
alapvető szemléleti, tartalmi és módszertani modernizálása,
paradigmaváltása is. A Nemzeti alaptantervben és a kétszintű érettségi
történelemre vonatkozó követelményrendszereiben már teljes
egyértelműséggel fogalmazódott meg az a pedagógiai igény, hogy
kompetenciafejlesztés révén kell felkészíteni a felnövekvő nemzedékeket
az élethosszig tartó tanulásra, az ún. tudástársadalomban való
eligazodásra, valamint a nemzeti, az európai és a globális kihívásokra.
Ennek nyomán a különböző pedagógiai fejlesztőműhelyekben és innovatív
iskolákban folyamatosan születnek az új típusú írott és digitális
készségfejlesztő tananyagok, amelyek a hagyományos ismeretátadó
módszerek helyett többnyire már a diákok önálló tanulására és
tevékenységére helyezik a hangsúlyt. Egyszóval „dübörög” a reform a maga
természetes módján: a reformelemek egyre szélesebb körben fognak majd
megjelenni az iskolai gyakorlatban. Mindezt jól szemlélteti az ún.
forrásközpontú történelemtanítás megerősödése és
elterjedése.1

A szkeptikusabb
történelemtanárok ezzel szemben úgy gondolják, hogy az innovációs
programok csak az iskolarendszer felszínét borzolják. A tényleges
paradigmaváltáshoz teljes körű – a szülőktől a pedagógusokon át a
felsőoktatásig terjedő – társadalmi közmegegyezésre, támogatottságra
lenne szükség. Ilyen jellegű társadalmi közmegegyezés azonban nem alakul
ki magától, csak a különböző érdekcsoportok hosszú és keserves vitája,
konfliktuskezelése nyomán jöhet létre (vagy diktatúrával, de ezt még
felvilágosult formában sem szeretnénk).

Jelenleg azonban nem folynak igazi viták a különböző
érdekcsoportok között arról, hogy mit is jelentsen a történelemoktatás
tényleges paradigmaváltása, ezért a valóságos érvek és vélemények nem is
tudnak nyíltan megfogalmazódni, artikulálódni. Így aztán a
felsőoktatásban és a közoktatásban dolgozó pedagógusok,
oktatáspolitikusok, „eurokrata innovátorok” lényegében egymástól
függetlenül dolgoznak a modernizáció érdekében. Nem is keveset és nem is
olcsón! A tényleges változásokat tekintve azonban nagyon rossz
hatásfokkal, mivel a különböző törekvések nem erősítik, inkább csak
kioltják egymást. Ha ez rövid távon történne, még egyszerű
patthelyzetnek gondolhatnánk. Ha azonban mindez egy hosszabb távon
megmerevedett, „jól belakott” status quo formáját ölti2, akkor már
gyanúsabb a dolog.

A külső szemlélő
számára úgy tűnik, hogy a problémák megoldására irányuló
konfliktuskezelő közmegegyezés helyett a problémákat elfedő
hallgatólagos konfliktuskerülő közmegegyezés alakult ki az oktatásügy
szereplői között: az innovátorok valóságos iskolai kontroll nélkül
próbálgathatják reformjaikat; a tanárok meg komoly szakmai kontroll
nélkül tanítgathatnak. Ebben az értelemben tehát a történelemoktatás
modernizációja címén többnyire még csak a „mozgás látszatát keltő
önigazoló pótcselekvések történnek”, s az energiák jelentős része arra
irányul, hogyan lehetne áthárítani a szerény eredmények miatti
felelősséget a többi érdekcsoportra.