„Még akkor is nehéz hinni ebben a szebb jövőben, ha el
tudjuk felejteni a korábbi rossz emlékű ígérgetéseket, illetve ha
tudjuk, hogy az ún. „felzárkózás”, a modernizáció szükségképpen
áldozatokkal, veszteségekkel jár. Pedig szeretnénk hinni!” – írja Jakab
György az OFOE virtuális kongresszusán.

Számtalanszor ígértem már diákjaimnak, hogy nem
nyomasztom őket unos-untalan a polgári felháborodás és szolidaritás
rosszkedvű felelősségével, hogy igyekszem jó és biztató jövőképet
vázolni számukra. De hát mi jót lehet mondani egy lelakatolt
iskolaépület előtt? Az egyik oldalon a Szebb és Optimista Jövő
ígéretétől hangos a média: a Jövő Magyarországa, Erős Magyarország. A
Nemzeti Fejlesztési Terv oktatáspolitikai célkitűzései pedig egyenesen
szédítőek: A 21. századi intelligens iskola a „helyi közösségi élet
szervezésének központja”. „A halmozottan hátrányos településeken,
kistérségekben komplex iskolarehabilitációs program valósulna meg.” A
másik oldalon pedig a Csúf és Szomorú Jelen: agóniára, vagy éppen
vegetálásra ítéltetett közösségek, a munkaerőpiacról kiszoruló,
esélytelennek nyilvánított emberek tömegei; illetve a túlélés érdekében
„trükköző-mutyizó”, összevonásokkal és normatívákkal ügyeskedő, maradék
önbecsülésüket fáradtan elhagyó önkormányzatok, intézményvezetők,
tanárok. A kettő közötti távolság – (magán)emberi léptékkel –
reménytelenül nagy.

Még akkor is
nehéz hinni ebben a szebb jövőben, ha el tudjuk felejteni a korábbi
rossz emlékű ígérgetéseket, illetve ha tudjuk, hogy az ún.
„felzárkózás”, a modernizáció szükségképpen áldozatokkal, veszteségekkel
jár. Pedig szeretnénk hinni! Szeretnénk már megszabadulni a
középkortól: a szegénységtől, a teljesítmény nélküli úri harácsolástól, a
rendi összefonódásoktól, az öncélú törzsi jellegű harcoktól, amelyek fő
célja, hogy a politikai tehetetlenséget pótcselekvésekkel leplezze. (Ha
már kevés a kenyér, legalább cirkusz legyen.) Ugyanakkor azonban a
mindezt lebontó „új isten”, a Gazdasági Hatékonyság sem igazán
szimpatikus Úr. Ha ugyanis elhatalmasodik, akkor a mindenkori erősebb
győzelmének szociáldarwinista gyakorlata szerint elpusztít mindent –
közösségeket, értékeket –, amit korábban fontosnak tekintettünk. Hogyan
tehető föl ebben a helyzetben a társadalmi szolidaritás kérdése? Valóban
meg kell-e menteni azokat a falusi kisiskolákat, amelyekben
húsz-harminc gyerek „lődörög”? Nem lenne-e hasznosabb a közjó számára
is, ha – a modernizáció oltárán hozott – szükséges veszteségként élnénk
meg a hátrányos helyzetű térségek, illetve hátrányos helyzetű emberek
lemaradását?

Már megint
moralizálsz! – mondaná történész barátom. Ezek az értelmezési keretek
nem segítenek eligazodni. Hasonló korszakot élünk, mint az Aranybulla
időszakában. Most dől el – lehet, hogy több száz évre – ki tartozik majd
az elitbe, s ki süllyed le a szegénységbe, a reménytelenségbe.
Iszonyatos létharc ez, amelyben az új vezetőréteg és a hozzájuk
kapcsolódó klientúra minden eszközt fölhasznál előnyös helyzetének
fenntartására, miközben a társadalom lesüllyedő része – az elit mintáit
utánozva – küzd a fennmaradásért. Az ilyen kiélezett szituációk nem a
társadalmi szolidaritásról nevezetesek. Ilyenkor a haladás, a
modernizáció egyetemes elvei relativizálódnak, ideológiává válnak: az új
államosztály – pártállástól függetlenül – ezekkel az elvekkel
legitimálja hatalmát, ezekkel erősíti hűbéri rendszerét. Így végül már
csak értelmezés kérdése, hogy a sokat hangoztatott reform kifejezést
ókori-középkori értelemben (re-formo – visszaad, visszajuttat egy
korábbi állapotba) használjuk, vagy újkori értelmében (átalakít, módosít
– a jelennél vélhetően jobb állapotot hoz létre).

Hasonló véleményen van az Egyesült Államokban élő
szociológus barátom is, aki minden magyarországi problémára kapásból
vágja a dél-amerikai párhuzamokat. „Ezek nem magyar sajátosságok –
mondja –, hanem minden premodern (középkorból kijövő) társadalom
általános jellemzői. Az aktuális gazdaságszerkezetnek valójában nincsen
szüksége magas szintű általános iskolarendszerre. A tényleges társadalmi
folyamatok a következők:

a)
kialakult egy szűk körű elitképzés – a gazdasági-politikai elit
„megcsinálta” a maga színvonalas iskolarendszerét, ami a társadalmi
mobilitás határait is meghúzza (vagy külföldön taníttatja
gyermekeit);
b) pénzt pumpáltak az oktatási rendszer azon
ágazataiba (nyelvtanítás, számítástechnika stb.), amelyekre az aktuális
gazdaságszerkezetnek közvetlenül is szüksége van;
c) az
oktatásügy egyéb területei rövid távon „nem igazán versenyképesek”.

Tudomásul kell venni, hogy az
oktatás alárendelődött az aktuális munkaerő-piaci igényeknek, és az új
elit érdekeinek. Már csak néhány elszánt főben létezik a hivatásrendi
értelmiségi tudásközvetítés imperatívusza. A magyar iskolarendszer még
egy ideig magasabb színvonalon lehet, mint ami a GDP-ből következik,
mégpedig azért, mert a pedagógusok többlet erőfeszítései magasabban
tartják. Ez azonban már nem tart sokáig. Sem az elszegényedő állam, sem
az aktuális gazdasági viszonyok nem érdekeltek az általános színvonal
megtartásában – legfeljebb a társadalom biztonságát már közvetlenül is
veszélyeztető reménytelenül leszakadók arányát igyekeznek csökkenteni
esélyegyenlőség címén; az erőtlen civil szféra pedig nem képes
tevőlegesen befolyásolni ezeket a folyamatokat. A többi mind porhintés
meg műbalhé, aminek az a funkciója, hogy elterelje a figyelmet a
valóságos társadalmi folyamatokról, illetve a hosszú távon jelentkező
oktatási problémákról. Ezek a súlyos
problémák:

• 
  
  a demográfiai válság, amelyet az elkövetkezendő
  évtizedekben majd csak több millió külföldi bevándorlóval lehet
  orvosolni;


• 
  
  a magyar munkaerő folyamatos leértékelődése, amely
  hosszú távon a távol-keleti munkaerő-szint alá viszi a lakosságunk
  jelentős részét;


• 
  
  a roma népesség társadalmi integrációjának
  megoldatlansága.

Az amúgy is szűklátókörű és eredeti tőkéjének
felhalmozásával elfoglalt gazdasági- és politikai elit aktuálisan tehát
nem igazán érdekelt a hosszú távú problémák kezelésében, de – tényleges
társadalmi támogatás híján – valószínűleg nem is képes erre. Így aztán
sokkal egyszerűbb olyan modernizációs fejlesztési feladatokat kitűzni,
amelyek az alapvető reálfolyamatokkal, illetve problémákkal kevésbé
érintkeznek. Így kerül a fejlesztések középpontjába az oktatástechnikai
korszerűsítés, a tantárgyi struktúrától eltérő tananyagfejlesztés, a
mérési rendszer kidolgozása stb. A gazdasági-politikai elit számára
mindez egyrészt azért előnyös, mert ily módon nem kell megoldhatatlannak
látszó feladatokkal, társadalmi egyeztetéssel kínlódnia; másrészt
azért, mert így könnyebben tudja magához vonzani a modernizációs
forrásokat.

—

Hogyan tehetőek tehát föl ebben a helyzetben a
társadalmi szolidaritás kérdései? Úgy gondolom, érdemes visszatérni a
társadalmi szolidaritás elemi szintjeihez és gesztusaihoz. Az egyén
szintjén természetes, hogy ha mellettem valaki elesik, és nem tud
fölállni, akkor segítek neki. Azt is tudjuk, hogy egy családon belül
mindig a legkisebb gyermek helyzete, jól-léte mutatja meg, hogy mennyire
működik jól a család. Az is nyilvánvaló, hogy nem lehet hosszú távon
versenyképes egy olyan társadalom, amelynek elitje „esztelenül rohan
előre”, magával cipelve-rángatva több millió honfitársát, akiket
„leértékelt áruként” tart számon a globális munkaerőpiac. Az
elszegényedő és közfeladataiban elbizonytalanodó állam már nem képes, a
még csak embrionális állapotban lévő civil társadalom pedig még nem tud
gondoskodni a legkisebbekről és legkiszolgáltatottabbakról. Ebben a
helyzetben rövid távú gazdasági megoldás nincsen. A különböző kampányok –
a téli madáretetéshez hasonlóan – legfeljebb arra jók, hogy ideig-óráig
fenntartsák a virulensebb közösségeket. Meg, hogy felhívják a figyelmet
a HIÁNYra, a bizalom és szolidaritás HIÁNYára, amely a posztszocialista
társadalmak legfőbb jellemzője.

Jakab György