Napjaink ’56-os megemlékezései egyszerre igyekeznek örök tanulsággal szolgálni, illetve a fiatal generációhoz aktuális üzenettel és eszközökkel, például filmekkel közelebb hozni az októberi eseményeket. Mi az a plusz, amellyel a lyukas zászlón és a tankokon túllépve értheti meg egy középiskolás ’56 lényegét? (Viczián Zsófia, Komment.hu)

A Kolorádó Kid filmpremierje szinte az egyetlen olyan esemény, amely jelzi, ünnep közeledik. Egy megint újrafogalmazandó ünnep, amit aktuális tartalommal kéne megtölteni, de mégsem az aktuális politikai helyzet díszletévé süllyeszteni. A film kritikái (ez is) és a kapcsolódó interjúk elmerengenek azon, vajon ez a film olyan lesz-e, amit majd évről évre elő lehet venni a tévében meg az iskolai megemlékezéseken. Ezt még nehéz megbecsülni, a kérdés azonban aktuális: milyen filmet érdemes ma ’56-ról egy középiskolásnak vetíteni?

A tizenéves korosztály szenzációra szocializált. Naponta emeli az ingerküszöbét, ha az esti híradókat nézi (bár tévét nézni kicsit már cikinek számít), de ha egy filmre ül be a moziba (avagy tölt le netről), akkor is sok akciónak kell abban történnie, hogy igazán hatásos legyen. Persze egy forradalom jó erre, hisz ott van vér, sebesültek, tank, tűz és rombolás.

Ha ki akarjuk elégíteni ezt az akcióigényt, a legjobb, ha az úgy-ahogy kanonizálódott Szabadság, szerelem filmet tesszük be az iskolai laptopba. Kortárs film, kortárs eszközökkel, sármos magyar színészekkel, és van benne sok mozgás, vér is, sportos lendület. Amit az ingergazdagságán túl ezzel a filmmel megmutathatunk, az az októberi napok rendkívülisége, az átmeneti idő felfordultsága – a folytatásról itt alig-alig van szó.

Persze ez nem baj, hiszen az iskolai ünnepély célja lehet valami ilyesmi: megismertetni a nemzeti minimumot és jól azonosítható ikonokat társítani egy ünnephez. Ha 56, akkor lyukas zászló, tank, lövöldözés, és, öööö, mi is még?

Az akciófilm hátránya, hogy nem hozza igazán közel a szereplőket, és az igazán kemény emberi kérdéseket is csak súrolja. Pedig az iskolai szocializáció szempontjából talán még fontosabb, hogy egy-egy megemlékezés valamit ezekből is felvillantson. Nálunk sok éven át egykori szemtanúkat, forradalomban részt vett és olykor el is ítélt embereket hívtunk meg erre az ünnepre. A legnagyobb példa a diákok számára a személyes elbeszélés, amelyből látszik egy életút teljes folyamata, az események hatásai, nem csak a pillanat nagyszerűsége (bár az is).

Ha a történet megáll ott, hogy az egykori srác fegyvert fogott, harcolt majd végül túlélte és hazament, még szinte nem mondtunk semmit. Az igazi kérdés: hogyan lehetett ’56-tal tovább élni: ez a kulcs, amit meg kéne értetni a középiskolásokkal. Hogy mit jelent az, hogy emigráció – annak, aki elment, és annak, aki itt maradt? Hogy ha nincs is személyes megtorlás, mit jelentett félelemmel élni, ha pedig bebörtönözték, az milyen emberi tapasztalat?

1989-ben a Népszabadság ünnepi számban emlékezett meg Nagy Imre és mártírtársai újratemetéséről. A harmadik oldalon hosszú, névszerinti listán tette közzé a kivégzettek névsorát: csupa fiatal munkásemberét. Néhány oldallal később pedig Kádár Jánosról közölt egy mellékletnyi szívélyes, méltató megemlékezést és fotókat. Áldozatok és tettes egy lapszámban: hogyan magyarázható el ez az abszurditás legalább elemi szinten egy mai középiskolásnak? Hogy az ’56-os megemlékezés és a kádári nosztalgia mai napig szépen megfér?

Újra a klasszikus filmeket kell elővenni. Mondjuk a Szamárköhögést. Ez a film a forradalom napjairól szól, tehát az átmenet zavaros idejét mutatja meg, de nem az akció oldaláról, hanem a lehető legszemélyesebb szemszögből – ezért nagyon alkalmas arra, hogy (némi paradoxonnal élve) a rendkívüli események hétköznapiságát felvillantsa. A szereplők szinte végig pizsamában vannak, bevetetlen ágyak közt, félhomályos enteriőrökben zajlanak az események. A forradalom: kinti puskaropogás és iskolaszünet – és mindaz a félelem és kényszercselekvés, amit a szereplők tesznek. A felnőtt világ zavarodottsága válik láthatóvá, és az őszintétlensége, megalkuvása, meg a gyerekek magára hagyott, kétségbeesett keresgélése. Az egyetlen baj a filmmel, hogy manapság nagyon sok lábjegyzet kéne a megértéséhez: nem biztos, hogy Hruscsov, Eisenhower, de akár Sztálin vagy Rákosi neve ismerős, mint ahogy az sem, miért kell az amerikai rokonnak virágnyelven fogalmazni.

A legjobb választás, ha a középiskolában ’56 (talán máig tartó) hatásairól akarunk valamit elmondani, még mindig a Megáll az idő. Pedig a klasszikus forradalmi képsorok itt az első percekben leperegnek, és a történet nagy része 1963-ban zajlik. És nem csinálnak semmi forradalmit tulajdonképpen a srácok: csajoznak, isznak, buliznak. Miközben iszonyúan hiányzik az apa a képből: ebből a perspektívából látszik, hogy milyen súlya van az emigrációnak – és ezt az apanélküliséget ma is érti mindenki, ehhez nem kell lábjegyzet. A felnőttek ebben a filmben sem egyenesek, keresik a megalkuvás útjait, túl akarják élni 56-ot és nem belekeverni a gyerekeket az ő egykori dolgaikba. Miközben éppen ezzel fojtogatóan mégis belekeverik őket, a hallgatás és az ellenállás hamis mintáit adják át.

„Nekünk nincs másmilyen, hogy nekünk nincs csak ilyen, csak ilyen példasértett életünk” – énekli Cseh Tamás. Az iskolai ’56-os megemlékezéseknek legaktuálisabb üzenete a „példasértettség” megértetése volna.