„A mitikus és a racionális történetkép közötti határvonalak bizonytalansága sokat köszönhet emellett annak is, hogy a modern nemzet időbeli teljességének fogalma a közös őstől való leszármazás mitológiáján nyugszik. A nemzet historikuma szempontjából nélkülözhetetlen az a tudományosnak tálalt, bár hamisítatlanul mitikus képzet, hogy a nemzeti közösség időben és térben szüntelenül azonos önmagával.” (Gyáni Gábor, ÉS 2010. szeptember 17.)

Robin G. Collingwood a kvázi-történetírás egyik megnyilatkozásaként említi a mítoszt, amely „egyáltalán nem foglalkozik emberi cselekedetekkel”, a benne előadott „történet szereplői egyszerűen istenek”. A mítosz cselekménye ráadásul nem is az emberi időben zajlik: „noha a mítoszok formája látszólag időbeli, mert egymást meghatározott rendben követő eseményeket mondanak el – ez a forma szigorúan véve mégsem időbeli, hanem kvázi-temporális: a narrátor az időbeli egymásutániság nyelvét metaforaként használja olyan viszonyok kifejezésére, amelyeket nem tekint igazán időbelinek”.

A történetírás, ezzel szemben, tudomány, mert azzal kezdi, hogy kérdéseket tesz fel, a legenda írója viszont valami ismerttel kezdi, és elmondja, amit ő tud; továbbá humanisztikus, mert „olyan dolgokról tesz fel kérdéseket, amelyeket emberek vittek véghez a múlt meghatározott időszakaiban”; továbbá racionális, mert a „kérdéseire adott válaszait megalapozza, tudniillik forrásokra hivatkozik”; s végül önismeretet nyújt, mert „megmondja az embernek, mi az ember, azzal, hogy elmondja, mit tett az ember”.

Vele ellentétben mind többen vallják ma már, hogy a mítosz és a történettudomány közötti határ legalábbis bizonytalan. William McNeill már évtizedekkel ezelőtt meghonosította a mythistory fogalmát annak érdekében, hogy kifejezésre juttassa, miszerint: „A mítosz és a történelem közeli rokonai egymásnak, miután mind a kettő azt magyarázza el egyfajta történet keretében, hogy miként váltak a dolgok olyanná, amilyenek.” A közbeszéd azonban a mítoszt hamisnak, a történelmet (a történetírást) viszont igaznak fogadja el. Ennek felel meg továbbá, hogy a történész, amikor elutasítja egy másik történész következtetéseit, mitikusnak nevezi az általa éppen elvetett nézeteket, hogy a saját nézeteit tekintse csupán igaznak.

McNeill egyáltalán nem híve azonban a posztmodern elgondolásnak, mely szerint a tudományos beszéd lényegében a mitologikus gondolkodásban gyökerezik. Nietzsche különbséget tett ugyan a mítosz és a történelem, a mitikus és a történelmi tudat között, nem gondolta viszont, hogy a mítosz hamisságával szemben a történelmi tudat racionalizmusa képviseli az egyedüli igazságot. A tragédia születése című munkájában megjegyezte: „a görögöknek mindent, amit csak átéltek, önkéntelenül is nyomban a mítoszaikkal kellett összefüggésbe hozniuk, sőt csakis ennek az összefüggésnek a fényében érthették meg az átélteket: miáltal még a kézzelfogható jelent is rögtön sub specie aeterni, bizonyos értelemben időtlennek kellett látniuk”. Ez ugyanakkor paradigmatikus jelentőségű is, hiszen „egy nép értéke – mint különben az emberé is – éppenséggel csak abban áll, hogy mennyire tudja élményeire ráütni az örökkévalóság bélyegét: mert ezzel mintegy elszakad közvetlen világától, és tanúbizonyságát adja az idő relativitásáról és az élet igazi, vagyis metafizikai jelentőségéről való tudattalan, mélységes meggyőződésének.” Ha viszont „a nép elkezdi történelmileg felfogni magát”, hozzájárulva ezáltal a racionális történetkép megalkotásához, ami azzal egyenértékű, hogy szétrombolja maga körül „a mitikus védbástyákat”, kötetlen zabolátlansággal kezd élni „a gondolat, az erkölcs és a tett vadonjában”. Ennek ellenére később sem nélkülözheti a mítosz átfogó magyarázó értelmét, s annyi történik csupán, hogy „az a bizonyos metafizikai törekvés […] a tudományos szókratizmus jóval csenevészebb alakjában” hozza létre „a megdicsőítés formáját”. Ezen az alacsonyabb szinten „ez a törekvés a lázas kereséshez-kutatáshoz vezet csak, amely lassanként útját veszti a mindenhonnan összehordott-halmozott mítoszok és babonák zagyva zűrzavarában”.

Hayden White a Metahistory című nevezetes munkájában jó szemmel pécézte ki Nietzsche idézett gondolatát. Úgy találta, a német gondolkodó azt kívánta meghatározni, hogy miként és mennyire térünk vissza tudatosan a mitológia metafizikájához azért, hogy értelemmel lássuk el világunk egészét. Erre ugyanis a pőrén racionális elme, a tudomány végképp képtelen. S ezzel nyomban megérkezünk a mítosz és a tudomány közötti bizonytalan határvonal posztmodern elgondolásának fő elvi kiindulópontjához.

Innen egyetlen apró lépés csupán, ha valaki (legutóbb Chris Lorenz) kimutatja, hogy a tudományos történetírás alapító atyáinak, a historizmus német mestereinek, Leopold von Rankének és Wilhelm von Humboldtnak a történetírói ars poeticájáról sem választható le maradéktalanul a mítoszteremtés. Az írott források filológiai elemzése fontos, önmagában azonban kevés ahhoz, hogy akként beszélhesse el a történész általa a múltat, ahogyan ténylegesen volt. A szikár tények megállapítása mellett vagy éppen azok számbavétele előtt múlhatatlanul nagy szükség van az összefüggéseiket, az egységüket létrehozó és állandósító szellemi erők megértésére. A múlt értelme tudniillik éppen ezekben az eszmékben rejlik; mindeme láthatatlan, a történelem erőinek azonban lökést és irányt adó princípiumok, ahogyan Humboldt fogalmazott, „természetük szerint kívül esnek a végesség körén, de minden részében áthatják a világ történetét, és uralkodnak rajta”. Humboldt (és Ranke szintén) mélyen meg volt győződve róla, hogy a történelem végső mozgató ereje az isteni gondviselés. Joggal jelenti ki Lorenz ezek után, hogy a tudományos történetírás programja kezdettől szorosan összefonódott a mitikus történetszemlélettel. Nem képzelhető el ugyanis nélküle valamely emberi egész (adott nép, legyen az nemzet vagy maga az emberiség) történetének az elbeszélése.

Ez okból és nem mondjuk a forráskritika mellőzése miatt ölti magára a nemzeti múlt történetírói elbeszélése a mítosz sajátos alakját. A mítosz nem csak az általában vett közösségi önmeghatározásnak, hanem a modern nemzet (nemzet-állam) keretei között keletkező közösség identitásának is elengedhetetlen mentális összetevője (marad). Sőt, a közösségi öntudat éltető közege egyúttal. A mítoszba kódolt hiedelmek elfogadása, tapasztalati ténnyé válása avatja az egyént az adott közösség teljes jogú tagjává; miként Schöpflin György hangsúlyozza, a mítosz jól érzékelhető sajátos tulajdonságokkal ruházza fel a közösséget, meghúzván a Mi és az Ők közötti éles határvonalat, hogy megfelelő tartalommal telítse ily módon a közösség önértékelését.

A mitikus és a racionális történetkép közötti határvonalak bizonytalansága sokat köszönhet emellett annak is, hogy a modern nemzet időbeli teljességének fogalma a közös őstől való leszármazás mitológiáján nyugszik. A nemzet historikuma szempontjából nélkülözhetetlen az a tudományosnak tálalt, bár hamisítatlanul mitikus képzet, hogy a nemzeti közösség időben és térben szüntelenül azonos önmagával. Miért mítosz ezek szerint a nemzeti történelem fogalma? Ahogyan Szűcs Jenő korábban már kimutatta, újabban pedig Patrick J. Geary állítja, főként azért, mert: 1) a kora középkori és a mai „népek” között magától értetődőnek gondolt egybeesés teljes egészében mitikus elképzelés; 2) továbbá azért is, mert az etnikai csoportok, a politikai egységek és a területek rendszerint nem estek egybe egymással a modern nemzetállamot megelőzően. A középkorban nem földrajzi, sokkal inkább politikai, gazdasági vagy társadalmi határok választották el egymástól a „népeket”; „ahol ennek ellenére is fennálltak a földrajzi elkülönülések, azok inkább a térségeken belül és nem a térségek között léteztek” (P. J. Geary). Amikor a történész úgy határozza meg a nemzeti történelmet, mint időben folytonos, a térben állandó entitást, akkor oroszlánrészt vállal a mítoszteremtés feladatából, holott egyébként a mítoszrombolás, a történelmi legendák oszlatásának a bajnokaként szereti láttatni magát.

A mítosz és az ész (logosz) ellentétét tételezve a szakszerű történetírás kezdettől arra veszi tehát az irányt, hogy kizárólag a tudatos emlékezet számára tartsa fenn az elmúltat, kiragadva azt ily módon a kollektív emlékezet (a hagyomány) hatalmából. S miért fontos vajon, hogy racionális eszközökkel tegyünk szert a múlt e tudatára? Ennek minden bizonnyal az a fő oka, hogy egyedül így biztosítható a racionalizmus (a pozitív tudás) égisze alatt tenyésző nacionalizmus hatására (is) létrejövő közösség, a modern nemzet szilárd és tartós belső kohéziója. A múlt nemzeti történelemként való tudatosítása a közösségi szolidaritás megteremtését célozza, azt, ami a mítosznak is egyik döntő funkciója minden korban. A (nemzeti) történelem mitológiai konstrukciója, amellett, hogy megkönnyíti (egyáltalán: lehetővé teszi) a múlt holisztikus felfogását, elengedhetetlen tehát ahhoz is, hogy a történész a múlt hatásos képével szolgáljon a nemzet társadalmi tekintetben diffúz tagjai számára. A nemzeti múlt történeti kánonjának megfelelő kommemoráció a nemzet egyedeit bevonja a szimbólumok, rítusok és mítoszok szövevényébe; ebben rejlik identitásbiztosító ereje. A nemzeti történelmi megemlékezések rituáléi, a rituáléban való tevőleges részvétel, valamint annak elfogadása, hogy a történelmi mítosz a legnyilvánvalóbb szellemi kapocs az egyén és a közösség között, mind a nemzeten mint „képzelt közösségen” belüli szolidaritás kötelékeit erősíti. Ebből fakad, hogy „az emberek előszeretettel ragaszkodnak ahhoz, hogy gondolkodásuknak, megnyilvánulásaiknak és kommunikációiknak kvázi-mitológiai formáit megőrizzék egy tudományosnak mondott korszakban is” (G. S. Kirk).

A szakmai éthoszára büszke történész, igyekezvén elkerülni a (túlzott) mitizálást saját tudományos gyakorlatában, különféle opciók között választhat. Konvencionális stratégiaként kínálkozik számára az aufklärista beállítottság erőltetése, amely megköveteli tőle, hogy rendíthetetlenül rombolja a történelmi legendák és mítoszok vélt igazságába vetett közkeletű hitet. Ennek a gyakorlatnak számos honi történész hódol ma is nagy erőbedobással (Romsics Ignác, Hahner Péter, Ablonczy Balázs).

Akként is reagálhat azonban a történész erre a helyzetre, hogy elismeri: ő maga szintúgy hozzájárul a szüntelen mitizáláshoz. Két ismert példája létezik manapság ez utóbbi történészi attitűdnek, az emlékezés helyei, valamint a kulturális örökség fogalmaihoz igazított történetírás gyakorlata. A nemzetnek a nacionalizmus korából származó eszméje – állítja Pierre Nora – ma már minden értelmét és funkcióját elvesztette. Következésképpen a nemzet történeti, „egységesítő” fogalma a nemzet (kollektív) emlékezetét jelenti csupán. „A nemzeti történelem csak az emlékezetben maradt folytonos. »Franciaország« sehol másutt, csak az emlékezetben létezik.” A nemzet történelme ennek során át kell, hogy adja a helyét a nemzet emlékezetének; az előbbi egyetlen változatban létezett csupán, hogy kánoni hatalmával létrehozhassa a nem is túl távoli múltban a nemzeti identitást, az utóbbi pedig különféle változatokban tenyészik, és partikuláris csoportidentitások alapjául szolgál.

A kollektív emlékezet révén birtokba vett múlt alteregója az örökség, ami megmutatja, hogy milyen viszonyt ápol a társadalom az idővel. „Az örökség láthatóvá tesz, kifejez egy bizonyos időrendet, amelyben a múlt dimenziója számít. Ám itt olyan múltról van szó, amelytől a jelen nem akar teljesen elszakadni.” Az örökség francia teoretikusai (például François Hartog) szerint a historizmussal ellentétben ez alkalommal „olyan múltról – egy bizonyos múltról – van szó, amelyből a jelenben az a fontos, hogy egy adott módon látható”. Az örökség, amely egy, a történetírástól idegen mnemotechnika révén választja ki a számára fontos múltat, ez a sajátos emlékezeti kultúra ráadásul kánont sem teremt a múlt dolgait illetően.

Végzetesen egymásra van tehát utalva a nacionalizmus és a történetírás. Ki tud vajon egyszer törni a történeti gondolkodás a nemzeti paradigma eszmei, érzelmi és politikai burkából; és ildomos-e egyáltalán, hogy valaha sor kerüljön erre a szakításra? Ezekre a kérdésekre a ma még beláthatatlan jövő ad majd feleletet. Addig is érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy mi módon keletkezik a történeti tudás; ebben a folyamatban a nacionalista mítoszok és a reálisnak tetsző múltbeli tapasztalatok együttesen teremtik a (modern) történeti tudatot.