Az
új felsőoktatási törvény életbelépését követően alig múlt el pár hónap, s
már újra fölmerül a felsőoktatás reformjának szükségessége mind az
államreform-bizottságban, mind az intézményi gazdasági tanácsok
tagjaiban – írta Polónyi István az ÉS-ben.

Az új törvény egy terület – a kétszintű képzés
bevezetése – kivételével megbukott. De ez a siker is ellentmondásos,
mert az új képzést átmenet nélkül, mereven vezette be. Pedig a képzés
mintája, az amerikai felsőoktatás igen sokszínű: a BSc-képzés
intézményenként, sőt azokon belül is igen változatos a főiskolaszerűtől
az elő-szakképzéseken át a teljesen általános képzést nyújtó kurzusokig.
Nem a központi oktatáspolitika dönti el, milyen legyen a képzés, hanem a
hallgatók kereslete és az ehhez igazodó intézmények. Több EU-országban
is úgy vezették be a kétlépcsős képzést, hogy meghagyták a régi
főiskolai, egyetemi képzéseket is, és a hallgatókra bízzák a
választást.

A felsőoktatási
törvénynek ezenkívül szinte minden más célkitűzése elvetélt. A
törvényelőkészítő anyag az intézményi működés átalakításának fő céljait a
nagyobb gazdasági autonómiában és a rugalmasabb, piacszerűbb működésben
jelölte meg.1 Az átalakítás meghatározó elemei a költségvetési státus
helyett speciális felsőoktatási intézményi státus és új vezetési
struktúra kialakítása, továbbá az intézmények belső szervezetének
szabadabb alakítási lehetősége. A globális költségvetés,
teljesítmény-megállapodás, költségalapú gazdálkodás, rugalmas
foglalkoztatás, a vagyonnal való gazdálkodás, hitelhez jutás lehetősége –
ezek voltak a gazdálkodással összefüggő legfontosabb célok. Mindegyik
kimaradt a törvényből, illetve amelyik nem – a hitelhez jutás lehetősége
-, azt most „módosítják ki”. (Tegyük hozzá, jogosan, mert a jelenlegi
vezetési, felelősségi struktúrában veszélyes lenne
meghagyni.)

A reformok bukásának oka
az oktatáspolitika hatalomhiátusa, ami miatt nem bír a felsőoktatási
szféra ellenállásával. A felsőoktatás tart minden „vállalatibb”
formától, amely veszélyezteti a közalkalmazotti foglalkoztatást és a
belső autonómiát. De a pénzügyi kormányzat is idegenkedik a
felsőoktatási állami vagyon „privatizációjától” – még ha gyakran érik is
ezzel ellentétes vádak.

A
legsúlyosabb veszteség – Alkotmánybíróság döntése nyomán – az
intézményvezetés korszerűsítésének megakadása. A felsőoktatási intézmény
döntéshozó szerve a szenátus, egyszemélyi vezetője pedig a rektor
maradt. A gazdasági tanács döntéselőkészítő testület lett csupán. Így a
hazai felsőoktatás vezetési struktúrája megrekedt a múlt századi
szisztémában. Az intézményt az akadémiai ismérvek alapján választott
rektor, valamint a professzorok és a karok képviseletére épülő szenátus
vezeti. A döntések meghatározóan akadémiai indíttatásúak, a gazdasági
racionalitás másodlagos. Az Alkotmánybíróság vezetés-korszerűsítést
elvető döntésének indíttatása világos, hiszen lényegében az Ab minden
tagja kinevezett egyetemi tanár. (Akik alkotmánybíróskádásuk idejére sem
mondanak le kinevezésükről és fizetésükről, s talán tanítanak is néhány
órát.)

Ha nem sikerül az
intézményvezetést korszerűsíteni, az a hazai felsőoktatás Európától
történő leszakadásával jár, és a hazai gazdasági fejlődés gátja is lehet
(hiszen a korszerűtlen vezetési rendszer akadályozza, hogy a
felsőoktatási intézmények a regionális fejlődés motorjai legyenek, s az
innováció fejlődésében sem várható így elmozdulás
stb.).

A törvény másik kudarca,
amely az előkészítés elveitől – és a korábbi gyakorlattól is negatív
elmozdulás -, hogy az állami felsőoktatás minden alkalmazottját
közalkalmazottnak nyilvánítja. Ez súlyos akadálya a rugalmas
gazdálkodásnak és a piaci alkalmazkodásnak.

A felsőoktatási intézmények szervezet-korszerűsítésének
egyetlen eleme jelenik meg a törvényben, a centrum. Az agrár- és
egészségtudományi centrumok azért alakultak, hogy a korábbi orvos- és
agráregyetemek megtartsák belső önállóságukat, korábbi kiváltságaikat,
és megakadályozzák hatékony átszervezésüket. A nemzetközi gyakorlatban
ismeretlen az agrárcentrum fogalma. De az egészségtudományi centrum
esetében sincs semmilyen racionális érv az egészségtudományi karok
elkülönülő szerveződésére. A nemzetközi gyakorlatban legfeljebb a
klinikák centrumba szervezése ismert.

A törvény további kudarca a Felsőoktatási és Tudományos
Tanács és az Akkreditációs Bizottság összetételének és működésének
belterjessége.