A tandíjról folyó vita résztvevői meglepő módon szinte
teljesen figyelmen kívül hagynak egy meghatározó fontosságú kérdést –
írta Halász Gábor a Népszabadságban.

A tandíjról folyó vita résztvevői meglepő módon szinte
teljesen figyelmen kívül hagynak egy meghatározó fontosságú kérdést,
noha ennek megválaszolása akár önmagában is eldöntheti, érdemes-e és
szabad-e fenntartanunk a felsőoktatás ingyenességét – már amennyiben
létezik ilyen egyáltalán. Arról a kérdésről van szó, hogyan alakul az
elkövetkező évtizedekben az oktatás globális piaca. Ennek az elemzése
nélkül véleményt alkotni arról, jó-e az ingyenes felsőoktatás olyan,
mintha egy légitársaság az időjárási viszonyok elemzése helyett az
utasok hangulata alapján döntené el, megkezdje-e az óceán feletti
repülést.

Világszerte vita folyik
arról, hogy a felsőoktatás megmaradhat-e a mindenki számára ingyen
elérhető közjavak között. A hazai dilemma egy globális dilemma része. A
kérdés ma már nem az, hogy mi mit szeretnénk, hanem az, hogy az a
nemzetközi környezet, amelyben élünk, mit enged meg a számunkra. Lehet,
hogy szeretnénk gabonatermelő ország lenni, de ha olyan országok vesznek
körül minket, ahol a gabonát feleakkora költséggel termelik, mint mi,
akkor nem nagyon építhetjük a jövőnket a gabonatermelésre.

A felsőoktatási rendszerek
irányítói ma világszerte választás előtt állnak: tudomásul veszik-e,
hogy az oktatás (elsősorban a kötelező szint feletti) értékes áruvá vált
és alkalmazkodnak-e ehhez, vagy pedig – akár tudatlanságból, akár
meggyőződésből – elutasítják ezt, és megpróbálják fenntartani az
ingyenesség állapotát. Egyre inkább egy globalizálódó piacon méretnek
meg az oktatás mindazon formái, amelyek a kötelező általános képzést
követik. Aki ma oktatást szervez vagy abból él, számolnia kell azzal,
hogy jöhet valaki, aki olcsóbban jobb minőséget nyújt, és elviszi a
szolgáltatás fogyasztóit. És ez a valaki akár más országból is jöhet!
Ugyanígy, bárki, aki tanulni akar, egyre inkább válogatni kíván a
szolgáltatást nyújtók között, és számol azokkal is, akik más országokból
kínálják az árujukat. Az oktatási javak nemzetközi kereskedelme létezik
és terjed: többek között ebben nyilvánul meg az, amit globális
tudásgazdaságnak nevezünk.

Ebben a
helyzetben az országok két csoportja alakul ki. Az egyiket azok
alkotják, akik az oktatás globális piacán próbálnak maguknak előnyös
helyzetet biztosítani (játszva, mondjuk, az export és az import közötti
arányok dinamikus alakításával). Ilyenek a gyorsan fejlődő
délkelet-ázsiai országok, amelyek társadalmai általában természetesnek
tekintik, hogy az oktatás értékes termék, amiért fizetni kell, és azt
is, hogy ezt a terméket gyakran más országokból kell beszerezni. Ebbe a
csoportba tartoznak azok az angolszász országok is, amelyek az oktatás
exportálásának sokféle formáját alkalmazzák (külföldi hallgatókat
fogadnak, más országokba kihelyezett iskolákat nyitnak, tanárokat
küldenek más országokba vagy – egyre inkább – a világhálón keresztül
értékesítik oktatási termékeiket). Az oktatás exportálásának bizonyos
formái az elmúlt egy-két évtizedben a magyar felsőoktatásban is
kialakultak.

A másik csoportba azok
az országok tartoznak, amelyek még hisznek abban, hogy távol tarthatják
magukat az oktatás globális piacától, és megpróbálnak zárt nemzeti
rendszereket fenntartani. Egy részük azért cselekszik így, mert nemzeti
elitjük egyszerűen nem fogta még fel, hogy a dolgok megváltoztak (a
korábbi hasonlathoz visszatérve: nem vették még észre, hogy a szomszéd
jó ideje fél áron termel jobb minőségű gabonát). Másik részük azért
követi ezt az utat, mert nemzeti elitjük azt reméli, van olyan
stratégia, ami tartósan lehetővé teszi számára a versenytől való
távolmaradást, és hisz abban, hogy van jövője ennek a megoldásnak.

Nekünk is erre a kérdésre kell
válaszolnunk: aktív résztvevők akarunk-e lenni az oktatással való
globális kereskedés világában, arra törekedve, hogy minél jobban
részesüljünk az előnyeiből, és minél inkább elkerüljük a hátrányait,
vagy inkább a kívülmaradással akarunk kísérletezni? Ha esetleg úgy
döntünk, nem érdemes kívül maradni, akkor mely területeken próbáljunk
exportőrként, és mely területeken inkább importőrként viselkedni?

Az Európai Unió maga – ha ez nem is
jellemzi egyforma mértékben valamenynyi tagországát – jó ideje
tudatában van annak, hogy az oktatás globális versenyében lemaradás
fenyegeti. Európában emiatt az elmúlt években sokféle vészharang
kondult, és ezek hangjai többféle cselekvést generáltak (ezek egyike az a
komplex program, amelyet bolognai folyamatnak hívunk). Az unió
tagországainak viselkedését többek között a közösségen belüli
diszkrimináció tilalma alakítja: ha saját polgáraiknak ingyen adnak
valamilyen oktatást, a más tagországból érkezőtől sem szedhetnek pénzt.
Ezt persze sokféle módon kijátsszák, de hosszú távon ennek az elvnek az
érvényesülésével érdemes számolni. Értelemszerűen azok az országok
járnak rosszul, amelyek saját polgáraik számára fenntartják az
ingyenességet, és ezért mások számára is ingyen kell nyújtaniuk a
szolgáltatást.

Mindazok, akik az
ingyenesség kérdését kizárólag a társadalmi igazságosság felől nézik
(arról vitatkozva, ki kapja ingyen és ki pénzért az oktatást), vagy csak
arra figyelnek, hogyan lehet egy-egy országban az oktatás minőségét
javítani, hallgatólagosan a zárt nemzeti rendszerek logikájában
gondolkodnak. A személyes véleményem az, hogy azok az országok, amelyek
megpróbálják fenntartani felsőoktatási rendszereik ingyenességét,
hosszabb távon komoly kockázatot vállalnak. Zsákutcában találják
magukat, ha kiderül – és szerintem ez fog kiderülni -, hogy a nemzeti
rendszereket nem lehet elszigetelni sem a felsőoktatás globális
piacától, sem – egy-egy országon belül – a tanulásnak azon formáitól,
amelyek a felsőoktatáson kívül zajlanak (ilyenek például a globális
oktatási piac felé nyitott virtuális vagy vállalati képzési rendszerek).
Ezek az országok lesznek majd a későn jövők, akik akkor kezdik el
megtanulni az oktatás globális piacának játékszabályait, amikor a
többiek már messze előttük járnak.

Minél inkább előre halad az európai felsőoktatási
térség kialakulása, annál kevésbé hozhat egy-egy tagország az
ingyenesség és a nemzetközi piac felé való nyitás kérdésében önálló
döntést. Ha Európa egésze az ingyenesség mellett döntene – amit nem
tartok valószínűnek -, nyilván nekünk sem lenne érdemes teljesen más
irányba menni. Amikor a saját stratégiánkat kialakítjuk, arra is
figyelnünk kell tehát, hogyan cselekszik Európa egésze, illetve – ezt
érdemes külön hangsúlyozni – a saját stratégiánkkal érdemes
befolyásolnunk azt, amit végül Európa közösen tenni fog.

Személyesen azt gondolom, mára
eldőlt, merre megy a világ. A tudásgazdaságban, ahol az emberekben, a
szervezetekben és termékekben rejlő tudás válik a gazdagság legfontosabb
forrásává, elkerülhetetlenül növekszik az oktatás piaci értéke. Ezt a
folyamatot állami monopóliumokkal és az oktatás piaci értékének
mesterséges eltüntetésével senki sem tudja visszatartani. Ha az oktatás
egyre értékesebb áruvá válik, szükségképpen növekszik azok száma, akik
ezt az árut akarják másoknak eladni, vagy ehhez akarnak a lehető legjobb
minőségben és legkedvezőbb áron hozzájutni. Ez utóbbinak csupán egyik
lehetséges formája az, amit vállalati egyetemnek (corporate university)
hívnak. Ezek általában óriás cégek belső képzési rendszereiből nőnek ki,
de mivel magas színvonalú képzést nyújtanak, felkeltik azok
érdeklődését is, akik nem az adott vállalatnál akarnak dolgozni,
előbb-utóbb hivatalos elismerést szereznek, majd elkezdenek részben
nyilvánosan működni. Az állami felsőoktatás intézményeinek egyre több
riválisuk támad, amire reagálhatnak úgy, hogy belépnek a versenybe, de
úgy is, hogy az előjogaikért küzdenek, és állami védettséget próbálnak
szerezni. (A terjedő felsőoktatási piac gyors expanziója és az állami
garanciákhoz és korlátozásokhoz való ragaszkodás között létrejövő
feszültség ma valószínűleg Kínában érzékelhető a legjobban.)

A hazai felsőoktatási rendszer
nyitottságának növekedésével új helyzet jött létre, amelyben sok kérdés
egészen másképp vetődik fel, mint korábban, amikor a globális oktatási
piac még kicsi és gyenge hatású volt, a nemzeti felsőoktatás pedig zárt
rendszerként működhetett. Lehet, hogy az, ami akkor ésszerű volt, a
nemzeti érdeket szolgálta és jó volt az egyének nagy többségének, a
jövőben a leszakadás, a kiszolgáltatottság és a nemzeti önámítás útjának
bizonyul.