2006.
november 25-én került sor a vitára a Taní-tani 38. száma bemutatójának
keretei közt, az OFOE szakmai napjának egyik programjaként az Országos
Pedagógiai Könyvtár és Múzeumban.
(Forrás:
osztályfőnök.hu)

A beszélgetés azt a
polémiát folytatta, amelyet a lap 36. számában T. István György tanár
indított el a Gyógytornászok ideje: Tanári töprengés az iskolai
erőszakról és erőszakmentességről című cikkével. A lap 37. és 38.
számában Fenyő D. György és Achs Károly tanárok reagáltak az írásra.1 A
2006. november 25-i vitán mindhárman jelen voltak. A beszélgetés
moderátora Misley Judit, az AKG könyvtárosa, a Taní-tani munkatársa
volt. A jelenlévők közül rajtuk kívül Csillag Ferenc, az FPI
igazgató-helyettese, Kádár Judit, a váci Nevelési Tanácsadó
pszichológusa, Galambos Márta, a PDSZ elnökségi tagja, és Kósáné Orma
Vera, iskolapszichológus, szakíró mondták el a
véleményüket.

Fenyő D. György
interpretációjában T. István György jogosan beszél az erőszak mindennapi
jelenlétéről a társadalomban, illetve arról, hogy a pedagógusok
eszközeiktől megfosztva láthatják magukat az erőszakmentesség jogi
deklarálása nyomán, mivel sokszor úgy érzik: másra se idő, se mód a mai
iskolában, a mai világban. De három markáns fogódzót is kínált a
probléma jobb megértéséhez illetve megoldásához. Alapvetésként
rámutatott: a tanári erőszak – legyen az egy pimaszul földre dobott
ellenőrző felvételére való kényszerítés, vagy akár – más helyzet! –
verekedő fiúk erőszakos szétválasztása – mintaként szolgál a
gyerekeknek. „Ha én azt a szituációt úgy tudom megoldani, hogy
»na akkor addig szorítalak…«, akkor igazoltam
ennek a megoldásnak a legitimitását a gyerekek előtt. (…) Ezzel nem az
erőszak mennyiségének csökkentése, hanem annak növelése felé teszünk
egy lépést.” Másfelől figyelmeztetett rá: „A megalázás és annak
elkerülése: folyamatos történet egy közösségben.” Az osztályban fennálló
hatalmi viszonyok tudatosításáról szólva hozzátette: „A szakmánknak
kulcskérdése, hogy azt lássuk: mi történik egy csoporttal, egy
osztállyal.” Ehhez kapcsolódva pedig megoldást is kínált: „Igenis van
megoldás, csak nem használjuk ki. Az elmúlt tizenöt évben elindultak
Magyarországon is – nem az iskolákban! – olyan szervezetfejlesztő
tréningek, bekerültek olyan közösségi, kooperatív technikák, amelyek
rendkívüli módon használhatók lennének a pedagógiában – de az egyetemek,
a pedagógusképzés nem használja ki őket eléggé. Az eszköztelenségünk
tehát relatív eszköztelenség.”

Csillag Ferenc udvarias, de határozott felháborodását
fejezte ki a tanári fizikai erőszak legitimációjának gondolatára,
példának hozva fel egy 1998-as angliai törvényt, mely határozottan
megtiltja azt. „A törvény pedig attól törvény, hogy be kell tartani” –
tette hozzá. Ezen túl – bevallottan személyes érintettségét hangsúlyozva
– támadta a kiinduló cikk címét: „A gyógytornász vagy gyógypedagógus
alakját – a korrekcióval és a személyiség társadalomba való
beillesztésével foglalkozó pedagógus alakját – nem helyes ebben a
kontextusban így idézni. Én egy kicsit ki is kérem magamnak az ilyen
címadást.” A lelki terrort egyébként égetőbb problémának tartja: „Az
egy-egy elcsattanó pofonnal mélységesen nem értek egyet – nem szeretnék
kapni, és kikérem magamnak, hogy én adjak –, de sokkal inkább tartom
aggasztónak a tényt, hogy az iskolában jelen van a lelki agresszió.
Aminek nyomán elmegy a gyerek kedve az élettől, mire mi azt mondjuk,
hogy a gyerek motiválatlan. Hát azért motiválatlan, mert nagyon sok
agresszivitással találkozik. Ancsel Éva egy mondatában körülbelül azt
írja: nincs nagyobb bűn, mint hidegen a gyerek ellen cselekedni… Az
iskola pedig magában hordozza a problémát – amelyek azért vannak jelen,
mert a társdalom nem mondja ki a normákat.” Alapvető, fontos hiányként
említette, hogy „… a társadalmi normák a rendszerváltás óta nem
tisztázottak Magyarországon. Senki nem mondta ki, hogy mi a nevelés
prioritása. Addig pedig, amíg nem fogalmazzuk meg azokat az
alapszabályokat, hogy ezt kell várni egy kétévestől, ezt kell egy
tizennégy évestől, nem jutunk dűlőre.”