Február
25-én az előírások szerint a kommunista diktatúra áldozataira emlékeztek
minden magyar iskolában. Vannak-e bejáratott útjai és egyértelmű
értelmezései a tíz éve bevezetett emléknapnak? – kérdezi Viczián Zsófia a
Komment.hu-n.

Február
25-én az előírások szerint a kommunista diktatúra áldozataira emlékeztek
minden magyar iskolában. A tíz éve bevezetett emléknap gondolata a
diktatúrák arányos, egyenlő megítélésének a jegyében fogant,
kimondva-kimondatlanul a holokauszt emlékezetének ellenpontja kíván
lenni. Az ünneplés mikéntje azonban mintha még kiforratlan volna,
nincsenek bejáratott útjai és egyértelmű értelmezései ennek a
megemlékezési szertartásnak.

Természetesen a holokauszt nemzetközi szinten is
markánsan kidolgozott emlékeztetés-módja a legintenzívebb minta, ha a
kommunista diktatúráról akarunk szólni. E szerint nem csupán a
tömeggyilkolás brutalitását és az elképesztő számokat kell megmutatni,
hanem a kicsi, egyszeri történeteket is, amelyek ugyanakkor a maguk
esendőségében megmutatják a diktatúrák alá vetett ember tragikumát.
Ezekkel a történetekkel könnyebb azonosulni is, könnyebb érzékeltetni
azt, hogy milyen torokszorító a történelem, ha éppen a saját gyerekeink,
szüleink, barátaink az áldozatok, nem pedig a megfoghatatlan,
ismeretlen tömeg.

A kommunista
diktatúra áldozatival szembenézni, pontosabban azonosulni hasonlóképpen
lehetne. A történelem szolgáltat is párhuzamokat a kiszolgáltatottság,
embertelen bánásmód vagy az öncélú gyűlölet területén. Mégis, ha
közelebb lépünk a történésekhez, a kép egy fokkal összetettebbé válik,
és ezen már az emlékeztetés társadalmi gépezete könnyen megakad. Nem
csupán arról van szó, hogy míg a náci ideológia képviselőit, az egykori
hatalom döntéshozóit javarészt utolérte a felelőségre-vonás, addig a
kommunista diktatúra nagy emberei esetében – sokak szerint – ez nem
mindig mondható el. A békés átmenetként lezajló rendszerváltás éppen a
nagy dramaturgiai fordulat érzésétől, a világrend helyreállása felett
érzett katarzistól fosztotta meg a társadalmat.

Az egyik legfontosabb tisztázatlan kérdés az, ha
áldozatok vannak, ki is a tettes? Kádár János az? Az ő arcképe a
kommunista diktatúra felmutatandó rémképeinek egyike? Kádár esetében
ugyanis vitatható, hogy diktátori mivoltában megtörtént-e
felelőségre-vonása akár életében, akár a róla azóta kialakuló
közvélekedésben. Igaz, utolsó, szaggatottságában is megrázó beszéde
arról tanúskodik, hogy ő maga félt, sőt, rettegett egy ilyentől. Akkor
tehát a tettes szerepében Rákosi és emberei volnának megmutatandók?
Netán csak Sztálin?

A holokauszt
eseménysorához leginkább a munkatáborok, lágerek kötődnek: megvan a
begyűjtés-bevagonírozás-bebarakkolás történetvázlata, a munkavégzésnek
álcázott megsemmisítési mozzanat, ezért a legkönnyebb ezek köré
szervezni a megemlékezést. A kommunizmus áldozataira tekintve lehet
például a téma Recsk, ahol hasonlóan kegyetlen, állati elbánásban
részesültek a rabok. Vagy a hortobágyi munkatáborok, ahová
kibogozhatatlanul sokféle indokkal hurcoltak el embereket, főleg a
határsávból, hogy aztán juhhodályokban szállásolják el, és embertelen
körülmények közt dolgoztassák a földeken őket. Igaz, erről minden
drámaisága, sőt, jó médiaképessége ellenére kevesebb szó esik. Pedig az
egykori áldozatokból alakult civil szervezet sokat tesz azért, hogy
saját történetét a nemzeti emlékezet kánonába emelje (azt már elérte
például, hogy az áldozatoknak néhány helyszínen emléket
állítsanak).

Volna kellő drámaiság
az 1951-ben Budapestről kitelepített mintegy 13 ezer ember sorsának a
megjelenítésében is, ez azonban a köztudatban is alig van jelen. A téma
tulajdonképpen első átfogó bemutatására vállalkozó Széchenyi Kinga két
éve megjelent könyve elején így fogalmaz: „Sajnos volt olyan élményem,
hogy a korszakot felnőttként, értelmiségiként megélő honfitársam
jelentette ki a rendszerváltás idején, hogy soha életében nem hallott az
ötvenes évek kitelepítési hullámairól.” Az érintettek és
leszármazottaik az utóbbi években szintén komoly erőfeszítéseket
tesznek, hogy a kommunista diktatúra emlékezet-kánonjának részeseivé
váljanak. Nemrég felhívást tettek közzé, melyben a jövőre esedékes 60
éves évforduló méltó megünneplésére szólítanak fel. Tény, hogy az elmúlt
20 évben mindössze egy emlékoszlop állíttatott föl (az is tavaly), mely
a kitelepítésnek erre a formájára – illetve a helyiekhez való
betelepítés nem kevésbé tragikus mozzanatára – emlékeztet. A fővárosi
közgyűlés tavaly egyhangúlag elfogadta az öt pártfrakció közös
javaslatát, hogy emlékművet állítsanak a Hortobágyra kitelepítetteknek.
Talán az egykori vérmezői Kun Béla-szobor helyére állítandó mementó meg
fog emlékezni a budapesti kitelepítettekről is.

A kitelepítetteknek mintha bizonygatniuk kéne, hogy
ami velük történt, tényleg rossz, tényleg törvénytelen, és, legfőképpen,
tényleg igazságtalan volt. Az 1951 nyarán kézbesített kitelepítési
végzéseken nem szerepelt indoklás, azok pusztán közölték a 24 órán
belüli kitiltás tényét. E megokolatlanság mintha ma is kísértene, utat
nyitna az áldozatokban a bűntudat, a közvéleményben az érintettek titkos
bűnösségének feltételezése felé. Holott ez a fátumszerű mozzanat
válhatna a megemlékezések kiinduló pontjává is, hisz legtöbb esetben itt
is az egyén által megmásíthatatlan származásért viselt sorsról van szó,
mint a zsidóknál.

És mi a helyzet
azokkal az áldozatokkal, akiket nem a lágerekhez hasonló táborokba
gyűjtöttek, nem vagoníroztak be és nem vették el a vagyontárgyaik? Ezen a
ponton könnyű elbizonytalanodni, kit és hogyan is mutassunk fel a
rendszerváltás után született generációnak. Áldozat-e az, akit „csak” a
továbbtanulásban, munkavállalásban korlátozott a diktatúra? Áldozat-e
egy félbeszakított család, akiket hosszú évekig elválaszt a lezárt
határ? Áldozat-e az, aki gyengeségből vagy számításból besúgónak
áll?

Nehéz arra is megnyugtató
válaszokat találni, hogy miért-e késlekedés, miért a zavarosság a téma
körül. A viszonylagos időbeli közelség, a rendszerváltási katarzis és
felelőségrevonás hiánya, politikai és gazdasági érdekek szövevényei vagy
a társadalmi kohézió önvédelmi mechanizmusai – mind lehetséges, de
mégsem teljesen kielégítő irányai a magyarázatok keresésének. De tény,
hogy mind Kádár, mind az egykori kommunista elit nagy részének tettesi
mivolta tisztázatlan a mai magyar társadalom számára, s az áldozatok
meghatározása sem egyértelmű.

Így
viszont emlékezni és emlékeztetni is
nehéz.

Eredeti
írás a Komment.hu-n
»

Figyelem: A szemlézett
cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE
álláspontját. Ha önnek is véleménye, vagy megjegyzése van az
olvasottakkal kapcsolatban, a honlapon fórum indításával
jelezheti.