„Az 1930-as évek közepére Magyarország számára egyértelművé vált, hogy támogatást – nem feltétlent és nem teljeset – céljai eléréséhez a hitleri Németországtól kaphat, attól az országtól, amely nyíltan és határozottan állást foglalt a versailles-i békerendszer megváltoztatásáért.” (Szakály Sándor vitaindítója)

A kötetben megjelent (rövidített) változat (pdf)

A „trianoni békediktátum” (1920. június 4., Versailles) a történelmi Magyarországot területének kétharmadától, magyar nemzetiségű lakosságának egyharmadától fosztotta meg, és olyan katonai, gazdasági, politikai megkötéseket fogalmazott meg, amelyek az ország szuverenitását erősen korlátozták.[1]

Az 1919–1920-ban létrejött rendszer, illetve annak mindenkori kormányai, a legkülönbözőbb politikai erők szinte kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy a megalázó és az ország területi egységét, gazdasági életét és társadalmi viszonyait teljesen szétziláló „békerendszert” minél előbb meg kell változtatni.

Az első „szövetségeskereső lépések” dél felé irányultak. Az (első) világháború „nagy vesztese”, Olaszország már az 1920-as évek közepétől a magyar „kívánalmak” támogatójává lépett elő. Ennek alapját részben a mindkét ország számára ellenfélnek/ellenségnek tekintett Szerb-Horvát-Szlovén (később Jugoszláv) Királyság elleni közös fellépés lehetősége indokolta.

Nem volt ilyen „egyértelműnek” tekinthető magyar szempontból az olasz támogatás a csehszlovák állam, illetve a Román Királyság esetében. Mondhatni, csak „korlátozott támogatást” sikerült szerezni Olaszország részéről az ún. kisantant ezen államaival szemben.

Egyáltalán nem kísérte szerencse azon magyar lépéseket, amelyekkel a magyar politika az egykori győztesek – Nagy-Britannia és Franciaország – jóindulatát igyekezett megnyerni. A győztes nagyhatalmak kiálltak egykori és akkori szövetségeseik mellett.

Az 1930-as évek közepére Magyarország számára egyértelművé vált, hogy támogatást – nem feltétlent és nem teljeset – céljai eléréséhez a hitleri Németországtól kaphat, attól az országtól, amely nyíltan és határozottan állást foglalt a versailles-i békerendszer megváltoztatásáért.[2]

A magyar politikát a különböző külső tényezők és a belső nyomás is egyre inkább Németország és Olaszország felé sodorta. Az ország a brit, a francia és a kisantant államok elzárkózása okán olyan kényszerpályára került, amelyről letérni szinte lehetetlennek tünt.

Ahogy közeledett a némelyek által 1919–1920-ban húszesztendei fegyverszünetnek nevezett békeszerződéses korszak „vége”, úgy gyorsultak fel az események Európában, amelyek Magyarországot sem hagyták érintetlenül.

A háború nélküli „győzelmek” sorát 1938 őszén az ún. első bécsi döntés hozta meg Magyarország számára, amikor is a müncheni egyezményt (1938. szeptember 29–30.) – amely a négy európai nagyhatalom, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Németország döntése volt a Csehszlovák állam sorsáról, annak képviselői meghallgatása nélkül – követően Németország és Olaszország döntése alapján, Franciaország és Nagy-Britannia hallgatólagos egyetértésével, Magyországhoz visszakerült a trianoni békediktátummal a csehszlovák állam részévé vált Észak-Magyarország (közkeletű nevén a Felvidék) jelentős része.[3]

A visszacsatolás ténye még inkább meggyőzte a magyar politikai és katonai vezetést arról, hogy a követendő út továbbra is a német–olasz szövetségi rendszer támogatása, az ahhoz való kötődés.

1939 tavasza ismét ezt igazolta, hiszen Magyarország lehetőséget kapott arra, hogy 1939. március 15-ével visszaszerezze Kárpátalját a már teljesen szétesett csehszlovák államtól. Ennek a jelentős területi gyarapodásnak köszönhetően jött létre a közös lengyel–magyar határ, amelynek a későbiek során még jelentős szerepe lett a történések során.

Amidőn 1939 szeptemberében kitört a német–lengyel háború (amelyről tudni lehetett, hogy rövidesen európai méretűvé szélesedik ki), Magyarország semleges maradt.

Nagy-Britannia és Franciaország Németországnak küldött hadüzenetét követően újabb fél kapcsolódott be a háborúba, nevezetesen a Szovjetunió, amely a korábbi német–szovjet megállapodások értelmében 1939. szeptember 17-én megindította csapatait Lengyelország ellen.[4]

Az európai háború 1939–1940-ben elég sajátos képet mutatott. A Szovjetunió 1939 decemberében „önvédelemből” megtámadta Finnországot, területek átengedését és a területén szovjet katonai támaszpontok létrehozását követelve. A megtámadott Finnországot védelmi háborújában támogatta Nagy-Britannia, Franciaország, az Amerikai Egyesült Államok, illetve számos európai ország, míg Németország sajátos, semleges álláspontra helyezkedett, hiszen korábban a balti térségre is kiterjedő megállapodást írt alá a Szovjetunióval.

A szovjet győzelmet hozó háború befejezését követően nem sokkal Németország egyértelművé tette, hogy „tisztázni kívánja” az európai helyzetet.1940 tavaszán–nyarán megszállta Dániát, Norvégiát, elfoglalta a Benelux államokat, és néhány hét alatt legyőzve, Franciaországot megszállás alá vonta annak jelentős részét is.

A földrész országainak döntő többsége – néhány semleges országot leszámítva, amelyek egyébként Németország nyers- és hadianyag-beszállítói lettek – vagy német megszállás alá került, vagy Németország szövetségeseként, fegyvertársaként létezett a továbbiakban.

Magyarország helyzete 1939 őszén és azt követően is sajátosan alakult. A korábbi évszázados történelmi kapcsolatokra, barátságra hivatkozva a német–lengyel, illetve szovjet–lengyel háború idején is lojális maradt a lengyelekhez. Az ország elutasította azon német követeléseket, amelyek magyarországi vasútvonalak igénybevételét célozták a lengyelek elleni német felvonuláshoz, és a lengyel összeomlást követően lengyel katonai és polgári menekültek tízezrei számára biztosították a magyarországi menedéket, valamint a továbbutazást a különböző, Németországgal hadban álló nyugati országokba, illetve azok gyarmati, mandátum területeire.[5]

Magyarország távol tartotta magát az európai háborútól, és csak 1940 július–augusztusában került közel ahhoz, hogy fegyveres konfliktusba keveredjen szomszédjával, Romániával.

Amikor 1940 júniusában a Szovjetunió ultimátumban követelte Romániától Bukovina és Besszarábia területének negyvennyolc órán belüli kiürítését és átadását, felmerült egy esetleges magyar–szovjet együttműködés lehetősége.

Magyarország az erdélyi kérdés felvetésével a nyugaton elhelyezkedő román erőket köthette volna le, és a Szovjetunióval való egyidejű fellépéssel az 1918 után elveszített területeket, illetve azok egy részét szerezhette volna vissza.

A tengelyhatalmaknak nevezett országok (Németország és Olaszország) azonban nem látták volna szívesen, hogy fegyvertárs országaik között fegyveres konfliktus döntsön vitás területi kérdésekről, ezért tárgyalásokat javasoltak a felek között.[6]

Az ezen tárgyalások (Szörényvár/Turnu Severin) sikertelenségét követően, román kérésre összeült német–olasz döntőbíráskodás oldotta meg végül is az „erdélyi kérdést”, amely mint az ún. második bécsi döntés Magyarország számára visszajuttata az erdélyi területek egy jelentős részét, illetve a keleti országrészek többségét.

Magyarország a területi visszacsatolásoknak köszönhetően, valamint a környező országok megszünte, illetve azok területi, politikai, katonai és gazdasági erejének jelentős csökkenése után Közép-Európa meghatározó tényezőjévé vált, de egyben a hitleri Németország erős lekötelezettjévé is.

A Szovjetunió elleni háborúra készülő Németország biztos hátteret kívánt maga mögött tudni, ezért a még „szuverén” államokat szerződésekkel igyekezett maga mellé állítani. Így történt ez 1941 márciusában Jugoszlávia esetében, amely Magyarországhoz hasonlóan csatlakozott az 1940 őszén létrejött ún. Háromhatalmi Egyezményhez, melyet Németország Japán és Olaszország kötött egymással.[7]

Az egyezményhez csatlakozó jugoszláv kormányt katonai pucs döntötte meg. Az új kormány nem tekintette magára nézve kötelezőnek a szerződést, amiben brit, valamint szovjet támogatást tudhatott a háta mögött.

Németország – amely ezzel a megváltozott helyzettel csak úgy számolhatott, mint a tervezett hadműveletei során nyitottá váló balkáni szárnnyal – nem kívánta megtorlatlanul hagyni a történteket, és hadjáratot tervezett Jugoszlávia ellen. Ezen hadjárat Magyarországot is érintette (volna), hiszen a német erők egy jelentős része az elképzelések szerint magyar területekről indította volna meg a támadását, illetve azon keresztül vonult volna fel.

A magyar politikai és katonai vezetés rendkívül nehéz helyzetbe került, hiszen alig néhány hónappal korábban (1940. december 12.) írták alá a magyar–jugoszláv „örök barátsági szerződést”, amely elvetette az erőszak alkalmazását, de nem zárta ki egy esetleges békés területrendezés lehetőségét.[8]

A német követelés és a remélt revíziós célok elérése azonban erősebbnek bizonyult a szerződésnél. A Legfelső Honvédelmi Tanács 1941. április 1-jei ülésén meghatározták azokat a feltételeket, amelyek teljesülése esetén Magyarország csatlakozik a Jugoszlávia elleni támadáshoz. Ezek szerint, ha a magyar kisebbséget veszély fenyegeti, ha a térségben „vákuum” keletkezik, illetve ha a jugoszláv állam felbomlik, akkor várható a magyar beavatkozás a háborús konfliktusba.[9]

Amikor Teleki Pál gróf, a magyar miniszterelnök, a döntést követően olyan híreket kapott Londonból, hogy a Jugoszlávia elleni magyar fegyveres fellépés brit hadüzenetet vonhat maga után, öngyilkosságot követett el. Ez az emberileg nagyra értékelhető tett, mely politikailag csak szerencsétlen döntésnek nevezhető, olyan későbbi viták alpját képezte, amelyek Magyarország világháborús szereplését a tények vizsgálata helyett erkölcsi megközelítésben elemezték.

Teleki Pál halálát követően, midőn a Jugoszláv Királyság Horvátország önállósága kikiáltásának (1941. április 10.) eredményeként megszünt létezni, a magyar királyi honvédség kjelölt alakulatai bekapcsolódtak a hadműveletekbe és elfoglalták a Délvidék jelentős részét, valamint a Muraközt, melyek rövidesen Magyarország részévé váltak.[10]

Az 1941. április–májusi hadműveleteket követően egyre világosabbá vált, hogy az addig szinte szövetségesi minőségben fellépő Németország és a Szovjetunió között előbb-utóbb háborús konfliktus kitörése várható. Erre végül is nem sokat kellett várni, hiszen 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, és ezzel az európai háború újabb fejezete vette kezdetét.

A német támadáshoz azonnal csatlakoztak a Németországgal baráti, szövetségi viszonyban lévő államok, így Románia, Finnország, Olaszország és Szlovákia. Magyarország a Harmadik Birodalommal való szolidaritása kifejezéséül 1941. június 23-án megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, de nem csatlakozott a hadműveletekhez.

A magyar politikai vezetés többsége szívesen kívül maradt volna a háborún, míg a katonai vezetők jelentős része, élükön a Honvéd Vezérkar főnökével, Werth Henrik gyalogsági tábornokkal, a támadókhoz való csatlakozást szorgalmazta.[11]

Werth úgy értékelte a helyzetet – nem egyedüliként akkor a világban –, hogy gyors lefolyású háború várható, amely hat–tizenkét hét után német győzelemmel zárul, és azt követően a győztes hitleri Németország újra „osztja a lapokat Európában”. S vajon mi várhat egy ilyen helyzetben a semleges álláspontot képviselő, a háborúban részt nem vett Magyarországra? Werth Henrik, de mások véleménye szerint is az új területi rendezések során veszélybe kerülhetnek az addigi magyar revíziós eredmények, ezért Magyarországnak elemi érdeke a háborúba való bekapcsolódás Németország oldalán.

A katonák érvelése azonban nem hatotta meg a politikusokat. Ők úgy vélekedtek, hogy Magyarországnak nem kell önként ajánlkoznia, meg kell várni, amíg Németország kéri a magyar részvételt, és akkor a részvételért cserébe újabb kérésekkel lehet előállni.

A katonák és a politikusok közötti ellentétet oldotta fel a részleteiben – így a támadók kilétét – még a mai napig sem tisztázott, Kassa elleni légitámadás, amely a korabeli megállapítások szerint a szovjet légierő tette volt, s ennek következtében a magyar államfő elrendelte a „válaszcsapást”.[12]

Az 1941. június 26-ai támadás nyomán kialakult helyzet megvitatására összehívott rendkívüli minisztertanácsi ülés, elfogadva az államfői döntést, a „megtorlás” mellett foglalt állást.[13]

1941. június 27-én Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter az Országgyűlés Képviselőházában bejelentette, hogy az országot ért, nem provokált támadások következtében Magyarország a Szovjetunióval szemben beállottnak tekinti a hadiállapotot. A bejelentést a képviselők lelkes éljenzés közepette vették tudomásul.[14] Hasonló volt a fogadtatása a bejelentésnek néhány héttel később az Országgyűlés Felsőházában is.

A magyar királyi honvédség 1941 júniusának végén az ún. Kárpát-csoporttal indította meg a hadműveleteit. Ez a seregtest 1941 júliusának a végéig harcolt a Szovjetunió területén, amikor is kivált belőle a honvédség legkorszerűbbnek tekinthető seregteste, a gyorshadtest – amely német alárendeltségben tovább folytatta a harcot –, a többi alakulat pedig ún. megszálló feladatokat látott el a már elfoglalt szovjet területeken.

Közben a belpolitikában is jelentős változások következtek be. A Werth Henrikkel állandó konfliktusban lévő Bárdossy László miniszterelnök végül is elérte, hogy az államfő az előbbit felmentve beosztásából mást nevezzen ki a Honvéd Vezérkar élére.

A Honvéd Vezérkar főnöke Szombathelyi Ferenc altábornagy (1941. november 1-jétől vezérezredes) lett, aki katonapolitikai elképzeléseiben az erők megtartását fogalmazta meg. Úgy vélte, Magyarországnak lehetőleg csak minimális erőkkel szabad részt vennie a hadműveletekben. Az erők megtartása fontos a háború befejeztéig, hogy akkor erős magyar haderő biztosíthassa az addigi revizíó eredményeit és ne következhessen be még egy 1918–1919, amikor is idegen hatalmak csapatai foglalták el az ország jelentős részét.[15]

Az erők megőrzését célul kitűző Szombathelyi Ferenc ezért a németekkel folytatott tárgyalások során igyekezett a magyar csapatok minél előbbi hazahozatalát elérni. Megbeszéléseit végül is siker kísérte, hiszen a harcokban részt vevő gyorshadtestet 1941 novemberének elejére kivonták az arcvonalból, és decemberre haza is szállították. Magyar katonai alakulatok az elfoglalt szovjet területeken csak kisebb létszámban maradtak, és feladataik a „megszálló feladatokra” korlátozódtak

Ez magyar szempontból akár sikerként is elkönyvelhető lenne, ha közben nem változik jelentősen a világhelyzet. A Japán által az Amerikai Egyesült Államok ellen indított támadás (1941. december 7.) alapvető változásokat hozott a háború menetében, illetve a résztvevőket és a helyszíneket tekintve. A korábban inkább európainak tekinthető háború világméretűvé szélesedett ki.

1941 decemberében Nagy-Britannia hadat üzent Magyarországnak, és néhány nap múlva Magyarország az Amerikai Egyesült Államokkal is hadiállapotba került. Eközben a szovjet Vörös Hadsereg Moszkva előterében megállította a német támadókat, az első jelentősebb sikerét érve el ezzel a német–szovjet háború folyamán, és az első igazi csapást mérve a német Wehrmachtra.

Ezen események hatására a németek számára jelentősen felértékelődött a kisebb fegyvertárs, szövetséges országok katonai, gazdasági potenciálja. Németországnak még inkább szüksége lett a fegyveres erőkre, a nyers- és hadianyagokra, valamint az élelmiszer-szállítmányokra.

A „sorsát” Magyarország sem kerülhette el. Az egykori területi visszacsatolásokért a számlát 1941 decemberében Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter, illetve 1942 januárjában Wilhelm Keitel tábornagy, a német véderő (Wehrmacht) főparancsnokságának főnöke nyújtotta be.

Az utóbbi a Ribbentroptól kapott információk alapján a teljes magyar haderő rendelkezésre bocsátását követelte magyar tárgyalópartnereitől. Ezen „kívánság” a magyar felet teljesen meglepte, és a kemény hangú tárgyalások során a kért erő mintegy egyharmadát volt csak hajlandó a németek rendelkezésére bocsátani.[16]

A megállapodás eredményeként Magyarország egy kilenc gyalogos és egy páncélos dandárból álló hadsereg keleti hadszíntérre küldésére tett ígéretet, melynek nehéz fegyverzettel való ellátását a német féltől igényelte, aminek teljesítésére ígéretet is kapott.[17]

A német–magyar megállapodás értelmében felállított haderő a magyar 2. hadsereg lett, amelynek létszáma 200 ezer főt tett ki, és 1942. április 11-én indult el a keleti hadszíntérre a Honvéd Vezérkar főnökének azon parancsával, amely minden parancsnoknak kötelességévé tette, hogy „…takarékoskodjon a magyar vérrel”.[18]

A kivonuló hadsereg rendelkezésére bocsátották a magyar királyi honvédség rendelkezésére álló fegyverzeti és haditechnikai eszközök több mint felét (a korabeli vélekedések szerint az itthon maradottakat szinte „levetkőztették”), és ennek köszönhetően a hadsereg az előírt fegyvermennyiség és felszerelés több mint a kétszeresét kapta meg!

A hadsereg teljes egészének a frontra szállítása mintegy két és fél hónapot vett igénybe, és a kiérkező csapatok azonnal bekapcsolódtak a harcokba. A vasúti szállítást követő nemegy esetben több száz kilométeres gyalogmenetek során partizánokkal, visszamaradt szovjet reguláris erőkkel harcoltak a magyar katonák, és így érték el 1942 júliusának végére a Don folyó előterét. A menet közbeni harcok során a hadsereg fegyverzete jelentős veszteségeket szenvedett, és a véres veszteség (elesett, megsebesült, eltünt, hadifogságba került katonák száma) is elérte a 25 ezer főt.

Miközben a magyar haderő a keleti hadszíntérre készült, a belpolitikai életben is jelentős változás történt. Az államfő felmentette az addigi miniszterelnököt, Bárdossy Lászlót, és helyébe Kállay Miklóst nevezte ki.[19]

Kállay elődje politikájának folytatását ígérte, de alapvetően a Honvéd Vezérkar főnökéhez, Szombathelyi Ferenchez hasonlóan az erők megőrzését és a háborúból történő lassú „kihátrálást” tartotta alapvető célkitűzésének, miközben természetesen lojalitásáról és támogatásáról biztosította a Harmadik Birodalmat.

1942 november–decemberében a szovjet Vörös Hadsereg döntő sikereket ért el Sztálingrád térségében, hatalmas német erőket semmisített meg, átvette az ellenőrzést az egész város felett, és megkezdte a térségben lévő román, olasz és magyar erők elleni támadásokat is.

A magyar 2. hadsereg Sztálingrádtól északra fekvő, mintegy 200 km kiterjedésű frontszakaszán 1943. január 12-én, illetve 14-én indult meg a szovjet támadás. A rendkívül nehéz körülmények között küzdő honvédek, súlyos veszteségeket szenvedve, nemegy helyütt február elejéig kitartottak védőállásaikban. A hadsereg egészét azonban a német hadvezetés 1943. január 24-én kivonta az arcvonalból, és gyülekezőhelyekre irányította.

A jelentős térnyerést eredményező szovjet támadás következtében a magyar 2. hadsereg véres vesztesége az 1942. április 11-ei kiindulás és az 1943 májusa közti időszakot tekintve mintegy 120 ezer főre tehető, melyből 45-50 ezer az elesettek száma. Az ország ekkor szembesült első ízben igazán a háború valóságával.

A magyar 2. hadsereg megmaradt alakulatait 1943 márciusa és májusa között szállították vissza Magyarországra. A megszállt szovjet területeken csak kisebb látszámú erő maradt vissza, amelynek alapvető feladata az út- és vasútbiztosítás, illetve a különböző partizán erők felszámolásában való közreműködés volt.

A hadsereg tragikus sorsa is felgyorsította a háborúból való kiválás érdekében tett magyar lépéseket. A Kállay Mikkós vezette magyar kormány különböző csatornákon igyekezett kapcsolatot teremteni a nyugati szövetségesekkel és megismerni az háborúból való esetleges kiválás lehetőségeit, mikéntjét.

Ugyanakkor a német „fegyvertárs” egyre nagyobb beleszólást kívánt Magyarország belügyeibe. 1943 áprilisában Horthy Miklós kormányzó Hitler „vezér és kancellár” meghívására Klessheimbe látogatott, ahol a Harmadik Birodalom vezetője a magyar féltől nagyobb erőfeszítéseket követelt a háborús győzelem érdekében, egyben erősen kifogásolta a nyugati szövetségesek irányába tett tapogatózó lépéseket, és a „zsidókérdés” radikális megoldását követelte a magyar államfőtől.[20]

Horthynak sikerült ugyan elhárítania a német támadásokat, de egyértelművé vált, hogy Magyarország és Németország között a viszony feszültségekkel terhessé vált.

Nem sokkal a klessheimi tárgyalások előtt merült fel az a gondolat, hogy a Szovjetunió területén lévő magyar megszálló alakulatokat vissza lehetne vonni, ha Magyarország a megszállt Szerbia területére küldene hasonló céllal magyar katonai erőt. Ebben a kérdésben a magyar katonai és a politikai vezetés megosztott volt. Szombathelyi Ferenc vezérezredes támogatta ezt az elképzelést (úgy gondolhatta, hogy a nyugati szövetségesek által végrehajtott esetleges balkáni partraszállás során a magyar erők közvetlen kapcsolatba kerülhetnek amerikai és brit csapatokkal, és a kiválás a háborúból így könnyebbé válhatna), míg a honvédelmi minister, Nagy Vilmos nyugállományú vezérzeredes, illetve a politikai vezetők többsége nem értett egyet vele. Így a kérdés gyorsan lekerült a napirendről.[21]

Miközben a katonai események magyar szempontból viszonylag csendesebbé váltak, a titkos diplomácia tovább dolgozott. 1943 szeptemberében a magyar kormány meghatalmazottja elfogadta a nyugati szövetségesek előzetes fegyverszüneti feltételeit, melynek a nyilvánosságra hozatalát arra

az időpontra időzítették volna, amikor a nyugati hatalmak csapatai elérik Magyarország határait, és ezzel lehetőség nyílik Magyarország számára a háborúból való kiválásra. Egyébként ennek a megállapodásnak az elfogadása ugyanakkor történt (1943. szeptember 8.), amikor Olaszország megállapodott a nyugati szövetségesekkel a háborúból való kiválásról, azaz megszületett a fegyverszüneti megállapodás.[22]

A magyar és a brit–amerikai megállapodás azonnban nem maradt sokáig titokban a németek előtt, aminek következtében megszületett a német döntés Magyarország német ellenőrzés alá vonásáról. Ez azt jelentette, hogy Magyarországot német csapatok szállják meg az arra alkalmas időpontben.

Miközben 1943 decemberétől már folytak a német előkészületek Magyarország megszállására, a szovjet erők is egyre közelebb kerültek Magyarország határaihoz, ezért 1944 január–februárjában megkezdődött a honvédség jelentős részének a mozgósítása, illetve felvonultatása az Északi-Kárpátok előterében.[23]

1944. március 17-én Horthy Miklós kormányzó a néhány nappal kapott hitleri meghívásra Klessheimbe indult, hogy ott tárgyalásokat folytasson a Német Birodalom vezetőjével. Kíséretében volt a Honvéd Vezérkar főnöke, Szombathelyi Ferenc és a külügyminiszter, Ghyczy Jenő is.

Hitler a tárgyalások megkezdésekor már szemrehányásokkal illette Horthyt, a magyarok árulásáról beszélt, és bejelentette, hogy ezen ok miatt úgy döntött, hogy német katonai és rendőri erők vonulnak be Magyarországra. Horthy Miklós először, a tárgyalásokat megszakítva, a lemondás gondolatával is foglalkozva, elfogadhatatlannak tartotta a német lépést, de később, hosszas vívódás és rábeszélés után úgy döntött, hogy a helyén marad, elfogadva Szombathelyi Ferenc és Ghyczy Jenő azon vélekedését, hogy úgy még talán tehet valamit az országért, és elejét veheti a legszélsőségesebb háborúpárti erők hatalomra kerülésének.[24]

Az 1944. március 18-áról 19-ére virradóra bekövetkezett német megszállás következtében a Kállay-kormány lemondott, egyes tagjai német őrizetbe kerültek, mások külföldi követségeken találtak menedéket. A néhány napos válság után Magyarország addigi berlini követe, Sztójay Döme kapott kormányalakítási megbizatást, aki elfogadhatónak tünt mind a magyar államfő, mind a németek számára. (Horthy ugyanis a leghatározottabban visszautasította pl. Imrédy Béla miniszterelnöki kinevezését, amit a németek követeltek.)

A politikai vezetésben bekövetkezett változások után a katonai vezetésben is változásokra került sor. A németek bizalmát már korábban sem igazán bíró Szombathelyi Ferenc vezérezredest a Honvéd Vezérkar fönöke tisztében 1944. április 19-én Vörös János altábornagy (1944. május 10-től vezérezredes) váltotta. Működése során a német követelésekre egyre több magyar alakulat került a frontra, ahol a németek a megszálló feladatokra felkészített és annak megfelelően felszerelt seregtesteket is bevetették a harcokban.

Miközben a frontvonalak egyre közelebb kerültek Magyarország akkori határaihoz (a szovjet Vörös Hadsereg csapatai Erdélyben 1944. augusztus 18-án elérték a korabeli magyar határt az Úz völgyében), a belpolitikai életben megerősödő, korábbi passzivitásából kilépő kormányzó jelentős lépésre szánta el magát. 1944 júniusában leállíttatta a magyarországi zsidóság 1944. április vége óta zajló deportálását, és egyben megkezdte egy esetleges új kormány létrehozását célzó tárgyalásait bizalmi embereivel.

Az utóbbi megalakításához a döntő lökést az 1944. augusztus 23-ai román kiugrás adta meg. Románia kivált a háborúból, szembefordult a németekkel, és a szovjet erőkkel együtt magyar területeket fenyegetett. Mindenki számára egyértelművé vált, hogy az addigi állapot nem tartható fenn, és ahhoz, hogy Magyarorszg elkerülje a katasztrofális vereséget lépnie kell.

Az államfő augusztus 29-én felmentette a Sztójay-kormányt, és Lakatos Géza vezérezredes vezetésével újat nevezett ki. Az új kormány összeállításánál sikerült a német befolyást csökkenteni, s így – amint Lakatos Géza később emlékiratában írta – nyolcvan százalékban a magyar érdek győzött.[25]

A Lakatos-kormány megalakulását követően a magyar királyi honvédség, hogy megakadályozza a román–szovjet betörést az országba, támadást indított Dél-Erdély irányába, amihez német segítséget is kért.

A harcokkal egy időben a magyar politikai vezetés igyekezett a nyugati szövetségesekkel is kapcsolatba lépni, felújítandó a korábbi kapcsolatot, illetve remélve azok csapatainak mielőbbi magyar területekre való érkezését. A magyar kísérletek azonban kudarcot vallottak. Kiderült, hogy nincs realitása az Olaszországból remélt, gyors nyugati szövetségesi előrenyomulásnak, és minden jel arra utal, hogy a megoldás kulcsa Moszkvában található.

A magyar államfő – nem kis lelki tusa után – végül is úgy döntött, hogy tárgyalódelegációt küld Moszkvába fegyverszüneti tárgyalások folytatására. A magyar küldöttség 1944. szeptember 28-án indult el Budapestről, Faragho Gábor vezérezredes, a magyar királyi csendőrség és rendőrség felügyelője (korábban magyar katonai attasé Moszkvában) vezetésével.

A magyar delegáció tagjai gyorsan szembesültek azzal a ténnyel, hogy a szovjet tárgyló fél a brit, az amerikai és szovjet szövetségesek nevében jár el, és tárgyalásokról nincs szó, csak előírások tudomásul vételéről. Ezt végül is az államfő is elfogadta, és a döntése nyomán képviselői 1944. október 11-én aláírták Moszkvában azon előzetes feltételeket, amelyek az érdemi tárgyalások megkezdésének előfeltételeit jelentették.[26]

Ezen feltételek többek között a németekkel való szembefordulást, az 1937. december 31-én fennállott határok mögé való visszavonulást tartalmazták.

Horthy Miklós az aláírást követően is abban bízott, hogy lehetséges úgy végrehajtani a megállapodást, hogy a németek a magyar kiválást elfogadják és harcok nélkül elhagyják az országot. Ez azonban naiv feltételezésnek bizonyult: amikor az államfő 1944. október 15-én kiáltványban fordult a honvédséghez és az ország népéhez, akkor elhangzását követően a németek, a végsőkig való kitartást hirdető politikai erők és azok felfegyverzett „önkéntesei” órákon belül magukhoz ragadták a hatalmat.[27]

A fel nem készített, tájékozatlan, ellentmondó parancsokat kapó honvéd alakulatok többsége kivárt, s nem akadt, amely érdemben szembefordult volna a németekkel, illetve a hungarista-nyilas mozgalom képviselőivel.

Október 16-án reggelre a kiugrási kísérlet teljes kudarcot vallott. Horthy Miklós kormányzó –ugyan kényszer alatt, de – miniszterelnökké nevezte ki Szálasi Ferencet, és egyben lemondva az államfői jogok gyakorlásáról, azokat is Szálasi Ferencere ruházta át, aki, megalakítva a „Nemzeti Összefogás Kormányát”, a további, végsőkig való harcot hirdetve folytatta a háborút a németek oldalán.

A harcok még mintegy hat hónapig zajlotak Magyarország területén, jelentős pusztítást okozva értékekben és emberi életekben egyaránt. Az ország ismét a vesztesek oldalán fejezte be a háborút, és elveszítette mindazt, amit alapvetően a békés revíziónak köszönhetően 1938 és 1941 között elért.

Az 1947. február 10-én, Párizsban aláírt magyar békeszerződés gyakorlatilag visszaállította a Trianon utáni területi helyzetet azzal a különbséggel, hogy még három falut az ismét létrejövő Csehszlovák államhoz csatoltak.

Ajánlott irodalom

• Dombrády Lóránd: Hadsereg és politika Magyarországon 1938–1944. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986
• Dombrády Lóránd: A magyar hadigazdaság a második világháborúban. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2003
• Szabó Péter: Don-kanyar. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942–1943). Corvina Kiadó, Budapest, 2001
• Szakály Sándor: Hadsereg, politika, társadalom. Lánchíd Kiadó, Budapest, 1991
• Szakály Sándor: Volt-e alternatíva? Magyarország a második világháborúban. Ister Kiadó, Budapest, 1999
• Ungváry Krisztián: A magyar királyi honvédség a második világháborúban. Osiris Kiadó, Budapest, 2004

_{1 A trianoni békediktátummal kapcsolatos legújabb kutatások rövid összegzését lásd: Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. A békeszerződés – amely az 1921. évi XXXIII. törvénycikként került be a magyar törvények közé – szövegét lásd: Magyar Törvénytár. 1921. évi törvénycikkek. Franklin Társulat, Budapest, 1922
2 A magyar–német kapcsolatok alakulására vonatkozóan lásd: Fülöp Mihály – Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Aula Kiadó Kft., Budapest, 1998. Különös tekintettel a 193–267. oldalra.
3 Az első bécsi döntésről bővebben: Sallai Gergely: Az első bécsi döntés. Osiris Kiadó, Budapest, 2002
4 Az 1939. augusztus 23-án, Moszkvában aláírt német–szovjet megállapodás (az ún. Molotov–Ribbentrop-paktum) tette lehetővé a két nagyhatalom Lengyelország elleni közös, egyeztetett fellépését.
5 A német–lengyel háború kitörését követően a német kormány a magyar kormánytól német csapatszállítások lehetővé tételét kérte magyar vasútvonalakon. A két kormány közötti táviratváltásokat lásd: A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933–1944. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1968. 261–264. számú dokumentumok. A magyarországi lengyel menekültekre vonatkozóan a legújabb összefoglalás: Kapronczay Károly: Lengyel menekültek Magyarorszgon 1939–1945. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2009
6 A magyar–román tárgyalásokra, illetve a megelőző olasz–német javaslatokra is jól hasznosíthatóak Hory András emlékiratának vonatkozó részi. Hory András: Bukaresttől Varsóig. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1987
7 A Japán, Németország és Olaszország közötti ún. Háromhatalmi Egyezményt 1940. szeptember 27-én írták alá a jelzett országok képviselői Berlinben. Szövegét lásd: Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918–1945. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó–Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1983. 502–503. Magyarország 1940. november 20-án, Bécsben aláírt jegyzőkönyvvel csatlakozott a megállapodáshoz.
8 A magyar–jugoszláv barátsági szerződés aláírására 1940. december 12-én került sor Belgrádban. A szerződés mint az 1941. évi II. törvénycikk került elfogadásra. Szövegét lásd: Magyar Törvénytár. 1941. évi törvénycikkek. Budapest, 1942
9 A Legfelső Honvédelmi Tanács 1941. április 1-jei ülésén elhangzottakra vonatkozóan lásd: Náray Antal visszaemlékezése 1945. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1988. 40–58.
10 A délvidéki magyar hadműveletekre vonatkozóan lásd: Horváth Csaba – Lengyel Ferenc: A délvidéki hadművelet 1941. április. Puedlo Kiadó, h. n., é. n.
11 Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar főnöke, számolva egy német–szovjet háború megindulásának lehetőségével, memorandumokban fogalmazta meg a magyar kormány által megítélése szerint követendő politikai és katonai lépések szükségességét. A Bárdossy László miniszterelnök-külügyminiszter számára összeállított emlékiratokat lásd: Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936–1945. V. kötet. Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig 1940–1941. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982. 778. és 806. számú dokumentumok. Werth személyére vonatkozóan és memorandumainak elemzésére lásd: Dombrády Lóránd: Werth Henrik, akiről nem beszéltünk. Argumentum Kiadó, Budapest, 2005. Különös tekintettel a 130–142. oldalra.
12 A Magyarország Szovjetunió elleni hadbalépését megelőző, Kassát ért repülőtámadás ez idáig legalaposabb elemzése: Borsányi Julián: A magyar tragédia kassai nyitánya. Kerék Könyvek, München, 1985
13 Az 1941. június 26-ai, rendkivüli minisztertanácsülés hiteles jegyzőkönyve nem maradt fenn. A Magyar Országos Levéltárban az ülésről két variánst őriznek. Az egyik a „Bárdossy”-, a másik a „Bárczy”-variáns. Magyar Országos Levéltár Minisztertanácsi jegyzőkönyvek K 27. Az 1941. június 26-ai rendkívüli minisztertanácsi ülés jegyzőkönyve. A jegyzőkönyvek utólagos készítését már 1986-ban bebizonyítottam. Lásd: Szakály Sándor: A „hadüzenet”. Egy minisztertanácsi jegyzőkönyv margójára. Életünk, 1987. 2. szám.
14 Bárdossy László bejelentését lásd: Az Országgyűlés Képviselőházának naplója 1939–1944. X. kötet, 305. oldal. 1941. június 27-i ülés. 202. ülés.
15 Szombathelyi Ferenc korabeli katonapolitikai elképzeléseit is tartalmazza: Szombathelyi Ferenc visszaemkékezése 1945. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1990. 21–25.
16 A magyar–német tárgyalásokra lásd: Szabó Péter: Don-kanyar. Corvina Kiadó, Budapest, 2001. 9–16., valamint Keitel vezértábornagy visszaemlékezése. Kossuth Kiadó, Budapest, 1997. 126–127.
17 A magyar 2. hadsereg létszámára, összetételére, fegyverzetére vonatkozóan lásd: Szabó Péter i. m. 22–60.
18 Horváth Miklós: A 2. magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1959. 52.
19 Kállay Mikkós miniszterelnöki kinevezésére 1942. március 9-én került sor. 1942. március 9. és 1943. július 24. között egyúttal a külügyminiszter tisztet is magának tartotta meg.
20 Horthy Miklós Hitlerrel 1943. április 16–17-én folytatott tárgyalásairól készült feljegyzést lásd: Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939–1944. Budapest, 1983. II. kötet 67–113.
21 A Szerbiába küldendő magyar katonai erőre vonatkozó elképzelésekről és tervekről lásd: Kovács Gábor: Szombathelyi Ferenc és a „balkáni megszálló hadosztályok ügye” 1943-ban. Századok, 2005. 6. szám.
22 A nyugati szövetségesek és Magyarország közötti tárgyalásokkal részletesen foglalkozik és a megállapodás szövegét is közli: Juhász Gyula (összeállította, sajtó alá rendezte és a beezető tanulmányt írta): Magyar–brit titkos tárgyalások 1943-ban. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1978. Különös tekintettel az 50–67. számú dokumentumokra.
23 A magyar királyi 1. honvéd hadsereg Kárpátok előterében való felvonulására és ottani harcaira: Ölvedi Ignác: Az 1. magyar hadsereg történe 1944. január 6-tól október 17-ig. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989
24 A Klessheimben lezajlott találkozóról a jelen volt Szombathelyi Ferenc 1944. március 20-án, Budapesten készített feljegyzése adja a legalaposabb információkat. Magyarország és a második világháború. Titkos diplomáciai okmányok a háború előzményeihez és történetéhez. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1966. 169. számú dokumentum.
25 Lakatos Géza: Ahogyan én láttam. Európa Könyvkiadó–História, Budapest, 1992. 119.
26 A moszkvai magyar fegyverszüneti tárgyalásokra és az aláírt megállapodás szövegére vonatkozóan lásd: Szakály Sándor: Fegyverszüneti egyezmény. 1944. október 11., Moszkva. Magyar Hírlap, 1984. október 11.
27 A nyilas-hungarista hatalomátvételről ez idág a legteljesebb összefoglalás: Vigh Károly: Ugrás a sötétbe. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984. A hatalomátvétel katonai előkészületeit kidolgozó Andreánszky Jenő alezredes Nyugat-Németországban készült feljegyzésének részletét közölte: Szakály Sándor: Andreánszky Jenő emlékezései. Rubicon, 2003. 7–8. szám.}

Egyezzünk ki a múlttal !

//