Horváth Iván (egyetemi tanár, ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet) előadása a a Történelemtanárok (20.) Országos Konferenciáján („Őseinket felhozád…” – Magyar őstörténet). És egy bejelentés: a Nikolsburgi ábécé ősnyomtatványa megkerült.

Előadásom nem teljesen eredeti tudományos közlemény. Szó szerinti átvételeket tartalmaz Gépeskönyv című könyvemből (2006), a Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztette A magyar irodalom történetei című kézikönyvben közölt egyik fejezetemből (2007), a Szentmártoni Szabó Géza 60. születésnapjára készített Ghesaurus című kötetben szereplő tanulmányomból (2010).
Ami új: a) összekapcsolásuk, b) a székely rovásírás és a 15–16. századi latin betűs magyar helyesírások előzetes összevetése (a módszeres egybevetést egy tanítványomtól várom) és c) annak bejelentése, hogy a Nikolsburgi ábécé ősnyomtatványa megkerült.

*

A honfoglalók ismerték már az ír, betű, ró, szám szavakat, találkozhattak az írás és olvasás eseményével, sőt lehettek közöttük írástudók is – bár a jelenség még 600 évvel később sem lesz gyakori: „a XV. századi nemesség többsége nem érdeklődött az írás mestersége iránt” (Fügedi 1981, 457). Lehetett éppenséggel saját írásrendszerük is. Csakhogy van itt egy bökkenő.
A székely rovásírás legrégebbi hiteles emlékei „sem korábbiak a 15. század végénél”, sőt ezekből is az úgynevezett Nikolsburgi ábécét és a Bolognai Rovásemléket, továbbá az 1515-ös Konstantinápolyi feliratot „csak közvetve tudjuk datálni” (Róna-Tas 1985–1986, 174). Jól adatolható viszont a rovásírást fölkaroló 16. századi humanisták mozgalma. Felvetődik a kérdés: vajon nem humanista csinálmány-e az egész székely rovásírás, úgy, ahogy van?

1. Humanista mozgalom a székely rovásírásért

Telegdy János 1598 tavaszán rendezte sajtó alá rovásírásos ábécéskönyvecskéjét (Sebestyén 1915, 91–117). A kis kiadványhoz Baranyai Decsi János írt előszót (Klaniczay 1982, 807–810).
Az előszó hangsúlyozza, hogy nem gyerekes célkitűzés a hun-szkíta írás megismertetése sem itthon – ahol nemcsak a gyermekeket, hanem az ifjakat és öregeket, férfiakat és asszonyokat, nemeseket és parasztokat, egyáltalán minden magyart meg kell tanítani a használatára –, sem pedig külföldön. A külföldiek előtt ez lesz a fő bizonyítéka annak, hogy a magyar nemzet nagyon régi, a szkíták ivadéka. Az írás jobbról balra haladó iránya újabb bizonyíték az általánosan elismert héber–magyar nyelvrokonság mellett. További büszkeségünk, hogy roppant kevés az olyan nemzet, melynek saját betűi vannak – de a magyar ezek közé tartozik. Az olaszoknak, spanyoloknak, franciáknak, németeknek bezzeg nincsenek saját betűik. Tulajdonképpen még a görögök is a föníciaiaktól vették át betűkészletük legtöbb elemét. Mi közelebb állunk Isten kiválasztott népéhez, a zsidókhoz, mint a görögök, mert az írás tudományát a mi szkíta őseink előbb vették át tőlük.

A rovásírás-mozgalom magvait valószínűleg már Telegdi és Baranyai Decsi elvetették. Gondolhatunk akár az 1553–1555-ös konstantinápolyi követjárás humanistáira is. A II. Szulejmán udvarába küldött követek, Verancsics Antal és Zay Ferenc, illetve a beosztott Dernschwam János (Johann Dernschwam; Joannes Dernschwam de Hradiczin), majd a követség később megérkezett vezetője, A. Gh. van Busbecq, valami módon mind összekapcsolódnak a rejtélyes Konstantinápolyi felirat ügyével (Sebestyén 1915, 69–81).
A felirat maga nincs meg, csak Dernschwam másolata. A felfedező nem egyedül ő volt, hanem a követség más tagjai is. „Reperimus” (’találtuk’), jegyzi meg naplójában a jól lerajzolható, ámde számára érthetetlen jelekkel feljegyzett szövegről (Sebestyén 1915, 71). Ha a többiek is másolatot vettek és feljegyzéseket készítettek a kőről, az ő példányaik elvesztek.

Joggal feltételezhető, hogy a követség tagjai közül nemcsak a naplóíró foglalkozott a titokzatos szöveggel. Ebben a különös konstantinápolyi küldöttségben ugyanis nem kevesebb, mint három megszállott feliratvadász humanista akadt. Dernschwamtól fennmaradt egy latin feliratgyűjtemény, amelynek anyagát 1520 és 1530 között Erdélyben szedte össze, és amelyet az ókortudomány mindmáig nagyra értékel (Sebestyén 1915, 70). Busbecq fedezte föl az Augustus politikai végrendeletének tekintett Ankarai feliratot (Monumentum Ancyranum). Verancsics pedig történetíró volt, aki különösen szívesen foglalkozott történeti források feltárásával, köztük feliratokéval is; neki tulajdonítják például a híres Arundel-márványtáblák (Marmora Arundeliana) felfedezését (Bartoniek 1975, 37). Verancsics emellett a székely rovásírás iránt is érdeklődött. Egyik történelmi művében (Verancsics 1857, I., 145–146) ő is felmondja a Kézai Simon óta számos krónikás által elismételt szöveghelyet – hogy tudniillik a rovásírás öröksége állítólag a hunokról maradt a székelyekre –, és miként majd Baranyai Decsi, fölhívja a figyelmet arra a körülményre, hogy e székely rovásírás, akárcsak a zsidóké, egyiptomiaké és törököké, jobbról bal felé halad. Verancsics ugyanakkor azon nagyon ritka történetírók közé tartozik, akik általában bizalmatlanok voltak a hunok idejéről szállongó mendemondák igazságértékével kapcsolatban (Bartoniek 1975, 40).
A Dernschwam naplójában rögzített szöveg elolvasására csak a 20. század elején került sor, miután felhívták rá Vilhelm Thomsennek – az úgynevezett ótörök rovásírás akkor már világhírű megfejtőjének – figyelmét. A dán mester azonnal fölismerte, hogy a jelek viszonylag jól olvashatók a Telegdy Rudimentájában közölt hun-szkíta ábécével, és magyar szöveget adnak ki. A szöveg ráadásul olyan üzenet, amely, ha valakinek, hát leginkább épp a megtalálóknak, a Verancsics–Busbecq-féle követségnek szólt. Afféle palackposta az előző magyar követségtől, amelyet Bélay Borbás (Barlabás) vezetett: Ezer ötszáz tizenöt esztendőben írták ezt. László király öt kevetét váratták itt. Bílaji Barlabás kettő esztendeig itt volt stb.

Itt lép be a történetbe a második követség negyedik tagja, Verancsics barátja, Zay Ferenc, akinek olyan magyar nyelvű történeti munka szerzőségét tulajdonítják, amely a török háború okait ismertetve elsőként éppen Bélay Borbás konstantinápolyi, illetve két török csausz budai követjárását elemezte (Zay 1980, 6–9). A történetben így valamelyest Zay is érintve van.
Semmi jogunk nincs kétségbe vonni, hogy a Konstantinápolyi felirat hiteles, hogy valóban Bélay Borbás segélykiáltása – de azért kicsit sok a jóból, hogy a négy jelentékeny írásgyűjtőből és történetíróból álló küldöttség egy leginkább épp őhozzájuk szóló feliratot fedezzen föl. A célhoz érő palackposta mindig gyanús. Elképzelhető, hogy akár maga Verancsics, a későbbi rovásírás-szakértő, helyezte el az érthetetlen jelekből álló üzenetet a követségi szállás istállójának külső falán, s a megfejtéssel (és egyáltalán a hun-szkíta-székely ábécével) csak magyar hazájába visszatérve, később hozakodott elő. Elképzelhető, hogy Telegdy mozgalmának előzményét – sőt, esetleg a székely rovásírás megalkotását – az 1553–1555-ös követség körül kellene keresnünk.
A hamisításnak, ha csakugyan az történt volna, oka a történetírói hagyományban keresendő, hiszen, láttuk, Kézaitól Verancsicsig a legtöbb történetíró elmondja, hogy a székelyek a hun-szkíta írásbeliség örökösei és továbbhagyományozói. A székely rovásírás létrehozása egy 16. századi hamisító szemében ezért csupán újrateremtésnek számított volna. Valami olyan dolog helyreállításának, amely egykor megvolt és amelynek még most is meg kellene lennie.

2. A történetírók tanúságának igazságértéke

A rovásírás szakirodalma meglehetősen elhanyagolja a Kézai óta ismétlődő szöveghely forráskritikáját, pedig anélkül meg sem vizsgálható a hely esetleges igazságtartalma. Mintha a mai történetírók készpénznek vennék, amit középkori elődeik állítottak, hogy tudniillik a székelyek – akik ugyebár a hunok utódai – átvették a szkíták írását, és azt továbbra is gyakorolják. Mintha a régi történetírók mindannyian külön-külön, személyesen megtapasztalták volna a székely rovásírás szokását, nem pedig más, korábbi történetírók művei nyomán tudnának róla. A legragyogóbb tudósok is belesétálnak ebbe a csapdába.

Példa: „Hogy a régi magyarok ismertek és használtak egy fajta rovásírást, azt először Kézai Simon említi a 13. század második felében, s úgy beszél róla, mint a székelyek sajátos írásáról. A 15–16. században történetíróink – Thuróczi, Bonfini, Oláh Miklós, Verancsics úgy emlékeznek meg róla, mint szkíta vagy hun írásról, amelyet a székelyek még az ő idejükben is használtak, mégpedig úgy, hogy nem papírra írták, hanem fapálcákra, botokra rótták. A latin írásbeliség térhódításával azonban a rovásírás ismerete és használata a székelyek közt is egyre gyengült. Szerencsére 1598-ban Telegdi János rövid munkájában (Rudimenta…) még össze tudta foglalni (…) azt, amit a székely rovásírásról akkor még tudni lehetett” (Györffy–Harmatta 1997, 150–151).
Nem vizsgálják, hogy a régi történetírók egybehangzó állítása netán nem olyan, általuk személyesen megtapasztalt tényen (a székely rovásírás köznapi gyakorlatán) alapult, amelyhez mesés előzményt koholtak (a szkíták és hunok írásának mondáját), hanem esetleg fordítva, a szkíták és hunok történetíróktól hagyományozott írástudásának általánosan elfogadott tételéhez próbálták hozzáilleszteni a székelyek kitalált népszokását. Két példa, Aethicus Isteré és Olaus Magnusé, meg fogja mutatni, hogy a szöveghely forráskutatását nem takaríthatjuk meg. Mert ahogy nincs nyoma annak, hogy a 15–16. század előtt – a gyakorlatban – létezett volna a székely rovásírás, annak igenis van nyoma, hogy a történetírás (az elmélet) tudott szkíta és hun betűkről.
Nehéz megállapítani, hogy az itt idézendő két szerző mire alapozott. Talán – végső soron – Ménander Protektór ma gyakran idézett 6. századi megfigyelésére a „szkíták” írásáról? A módszeres forráskutatásnak épp erre a kérdésre kell majd megfelelnie.
Aethicus Ister hőse és állítólagos szerzője egy talán 8. századi, latin nyelvű Cosmographiának, amely a világ földrajzának és a szerző csodálatos utazásainak adja leírását, és amelyet a szerző hamis beállítása szerint maga Szent Jeromos fordított görögből latinra. Mármost a mű ismertet egy olyan ábécét, amelyet a szerző talált fel (adinvenit), és amely egyes mai kutatókat az ószláv glagolita írásra emlékeztet, másokat pedig ama rovásjelekre, amelyekkel a honfoglalás előtti Kárpát-medence – állítólag részben magyar, részben török, részben egyéb – népelemei éltek (Vékony 2004, 231–242). Az ábécé tartalmi vizsgálatát most mellőzve irányítsuk figyelmünket a mű koholt szerzőjének nevére és származására. Az Ister név jelentése ’Duna’. A mű zárómondata a lipcsei kéziratban (Aethicus 1991, 85) pedig kb. így hangzik: Itt végződik a nemesi családból származó, szkíta nemzetiségű bölcselő és földrajztudós Aethicus könyve („Explicit liber Aethici phylosophi cosmographi natione Schitica nobile prosapia parentum”).
A „szkíta” földrajztudós műve rendkívül népszerű lett; ábécéje egyaránt hatott Hrabanus Maurusra és John (Jean de) Mandeville-re.
Nos, íme egy általánosan ismert kora középkori forrás, amely közvetve vagy közvetlenül bizonyára eljutott a 13–16. század magyar történetíróihoz, és amely a szkítákat saját írással rendelkező népként mutatja be.
Néhány évvel ezelőtt így írtam: A felfedezések korában Aethicus Ister jelentősége és népszerűsége csökkent, de teljesen nem vált ismeretlenné. Magyarországon sem. Josias Simler zürichi teológus és földrajztudós rendezte sajtó alá Aethicus megtisztogatott, a képzeletbeli utazásoktól (és a szkíta ábécétől) megszabadított, tudományossá tett szövegét (Aethicus 1575). A kiadvány Balassa Jánosnak, Balassi Bálint apjának támogatásával és neki szóló ajánlással jelent meg.
Akkor még elkerülte a figyelmemet, hogy egy középkori magyar történeti munka, a rovásírást is említő Thuróczy-krónika név szerint hivatkozik Aethicus Isterre!

Egy másik, szinte találomra előszedett példa Ioannes Magnus egy 1554-ben megjelent könyve a gótok történetéről, amely nem egészen úgy számol be a hunok eredetéről, mint ahogy Jordanes Geticája nyomán Magyarországon általánosan ismert. A kora középkori kútfő szerint Filimér gót király száműzte birodalmából a boszorkányokat, akiket gót nyelven (patrio sermone) haliurunnáknak (Haliurunnas) neveztek, majd ezeknek a boszorkányoknak, valamint a rossz szellemeknek nászából születtek a hunok (Jordanes 1882, XXIV). A 16. századi szerzőnél a történetben megjelenik az írás mozzanata is. Filimér király, mivel új birodalmában meg akarta szilárdítani az erkölcsöket, összeszedette és – hogy ne szaporodhassanak és ne adhassák tovább mesterségük titkait – férfiaktól távoli helyre száműzte a boszorkányokat (magas mulieres), akiket gót nyelven adelrunáknak (Adelrunas) neveztek. „A gót Runa szó ugyanis tudományt (artem) vagy olykor varázslatot (magiam) jelent. Innen van, hogy Gótföldön még ma is rúnakőnek (Runasten) nevezik azt a sok követ, amelyen a gótok betűivel készült feliratok vannak” (Magnus 1554, 221). A hunok őszerinte e száműzött boszorkányoknak szkíta férfiakkal való nászából származtak.
Ioannes Magnus művében tehát az ógermán rúnaírás (rovásírás) közvetlenül össze van kapcsolva a hunok eredetével. Egyelőre nem érdemes azon tűnődni, hogy római tartózkodása során Verancsics vajon megismerkedett-e a művét 1540-ben (Magnus 1554, 782) befejező szerzővel vagy még inkább a művet átdolgozó és sajtó alá rendező Olaus Magnusszal (e főpap-történetírók személyes találkozása nem zárható ki), mivel – forráskutatások nélkül – egyáltalán nem bizonyos, hogy Ioannes Magnus elsőként kötötte össze a rovásírást a hunok eredetével. Lehet, hogy ő is átvette valahonnan.
Annyit megállapíthatunk, hogy a középkori kútfőktől a 16. századiakig a magyar történetírók nem feltétlenül az indukció útját járták. Nem feltétlenül egy általuk személyesen megfigyelt jelenséget (a székelyeknek van ábécéjük) magyaráztak mesével (a szkítáknak, illetve a hunoknak volt ábécéjük). Az is lehet, hogy deduktívan jártak el. Lehet, hogy az ő forrásaikban is szerepelt a szkíták, illetve a hunok ábécéje, és ebből vezették le, hogy ha a hunoknak volt, akkor a hun ivadék székelyeknek is ábécéjüknek lennie kell.
A kétféle (deduktív és induktív) szempont összeütközése már a magyar nyelvtanát 1609-ben bevégző Szenci Molnár Albertnek nehézséget okozott. Természetesen ő is nagyon örvendetesnek tartotta, hogy a történetírás megemlékezik a székelyek szkíta betűiről, hiszen ezek annak bizonyítékai, hogy a magyarok nem Nagy Károly idején, hanem már a hunokkal megjelentek Pannóniában (Szenci Molnár 1866, 125). Mégis zavarta az a körülmény, hogy a székely betűket „sohasem láttam, és nem is ismertem senkit, aki látta volna őket” („nunquam vidi, neque hominem novi, qui eas viderit”, 114).

3. A székely rovásírás nyelvtörténeti helyzete

Láttuk: a székely rovásírás legkorábbi, feltétlenül hiteles, közvetlenül keltezhető emlékei a 16. századból, közvetetten keltezhető emlékei a 15. század végéről származnak, vagyis nyelvtörténeti szempontból az ómagyar és még inkább a középmagyar kor jellegzetességeit várhatjuk el tőle.
Magyar nyelvtörténeti szempontból ez a keltezés kifogástalan eredményt ad.
A rovásírás már jelöli azokat a fonémákat, amelyek az ősmagyar korban még nem alakultak ki vagy nem terjedtek el. Ilyen a gy, ny, ty és a zs. Nincs külön graféma viszont a gy ősmagyar előzményére (dzs). A magánhangzó-jelölést ugyanúgy egy-egy jellel oldja meg, mint a 15. századi mellékjeles, úgynevezett huszita helyesírás óta napjainkig szokás, nem pedig analitikusan, miként a korábbi „kancelláriai” rendszer tette.
A székely rovásírás megalkotója jártas volt a korszak latin betűs magyar helyesírásában. A k fonéma jelölésére – miként a 16. századi magyar nyomtatványokban a c és a k betű – két írásjele volt (Molnár 1963, 282–325). A székely rovásírásban a beszédhangok jelölésének egész szerkezete a latin betűs magyar helyesírásra hasonlít:

Használt a latin betűs írásokban szokásos összeszövéseket (ligatúrákat). Ez az eljárás gyakori volt a karoling kor latinjában (Püspöki Nagy 1977, 310–312), sőt általában a középkorban (Róna-Tas 1996, 338). Elvétve még ma is előfordul: ilyen az æ vagy a ß. A székely rovásírás betű-összeszövési eljárását Püspöki Nagy Péter pontosan azonosította a főleg nevek és címek írásában alkalmazott latin nagyligatúrával, amelynek virágkora a 11–13. század volt (Püspöki Nagy 1977, 309), de a reneszánsz névligatúrák sem ritkák.
A latin betűs írásban való jártasságát leplezni próbálta. Ha két, egyszerű rajzolatú betűkből álló, többé-kevésbé fonémajelölő ábécét összehasonlítunk, akár még véletlenül is lelhetünk közöttük funkcionális hasonlóságokat (ilyenkor hasonló alakú betűk hasonló fonémákat jelölnek). Találtak ilyen párhuzamokat a székely rovásírás és az ótörök rovásírás, a glagolita betűk, továbbá Aethicus Ister ábécéje között – viszont a székely rovásírás és a latin betűk között egyetlenegy megfelelést sem mutattak ki. Ez persze teljességgel elfogadhatatlan lenne, ha a székely rovásírás csakugyan sok száz évig, egészen 15–16. századi újrafelfedezéséig a latin betűs írás mellett, azzal kölcsönhatásban létezett volna.

Szembeötlő viszont a két héber párhuzam: a jobbról balra haladó betűvetési irány, továbbá a magánhangzók gyakori elhagyása (a magyarban ez persze csak nagyon korlátozottan lehetséges). E kirívó, de felszíni hebraizmus kiválóan beleillik a 16. századi magyar nyelvtudomány törekvései közé.
A székely rovásírás mindeme jellegzetességei a rendszert egyidősnek mutatják a legkorábbi, kétségbevonhatatlan hitelességű emlékek korával, nem alapozzák meg viszont az ősmagyar korból, netán még régebbről való eredeztetést.

4. Az ótörök rovásírásból való eredeztetés

A székely rovásbetűk nem emlékeztetnek latin megfelelőikre, emlékeztetnek viszont ószláv (glagolita és cirill) betűkre – ebben nincs semmi meglepő –, és emlékeztetnek (csodák csodája) a 800 évvel korábbi és 6000 kilométerrel távolabbi leletekből ismert ótörök rovásírásra. Az, hogy a két ábécé hasonló alakú betűi között olyanok is akadnak, amelyek azonos vagy hasonló fonémákat jelölnek, a kutatók szemében kétségtelenné tette a két írásrendszer szoros kapcsolatát (Sebestyén 1909, 167–170). Sebestyén Gyula 22 ótörök, illetve székely betű között állapítja meg, hogy a betűpár „egymással rokon” (Sebestyén 1915, 157). Németh Gyula négy székely jel (n, s, sz, ë) esetében tökéletes egyezést figyel meg, de kétségtelennek látja, hogy „nagyjában a többi egyeztetés is helyes”. (Németh 1934, 28). Ernst Doblhofer 14 betűpárt rokonítana egymással (Doblhofer 1962, 313). Sándor Klára a négy tökéletes egyezés mellett az írásszabályozó elvek („graphotactics”) részleges párhuzamosságára figyelmeztet (Sándor 1990, 297). Róna-Tas András legújabban még tovább csökkenti a párhuzamot: „A keleti türk rovásírással kifogástalanul csak két igen egyszerű betű (az sz és az n) egyeztethető” (Róna-Tas 1996, 338).

A kutatók örömteli csodálkozása tehát nem volt egészen indokolt: „a székely rovásírás, amelyet már Dernschwam sem értett, bár több mint ötven esztendeig élt Magyarországon, és teljesen ismeretlen betűkként jellemzett, minden kétséget kizáróan az ótürk rúnákra vezethető vissza! A két írás közti hasonlóság, amelyet a korábbi emlékek alapján már 1890-ben felismertek, valóban oly megdöbbentő, hogy senki sem vitathatja” (Doblhofer 1962, 312).
Annak idején az ótörök rovásírás megfejtője, Vilhelm Thomsen nem tartotta meggyőzőeknek a két írás kapcsolata mellett felhozott érveket (Róna-Tas 1985–1986, 173). Kételyeket ébreszt a rokonítási kísérlettel szemben Püspöki Nagy Péter itt részletesen nem ismertetendő szerkezeti érve is (ő ismerte fel a székely rovásírásjelek egyszerű megszerkesztési szabályát), továbbá az, hogy az egyszerű mértani formákat variáló rovásírás-rendszerek összevetésekor túl magas a véletlen egybeesések valószínűsége.

5. A kelet-európai rovásírások

A kelet-európai térségben – többek között a Kárpát-medencében – a nagyszentmiklósi aranykincs részben bilingvisnek tekinthető feliratai óta is számos népvándorlás kori rovásírásos emlék került elő (Györffy–Harmatta 1997, 155). Akik elfogadják az ótörök és a székely rovásírás kapcsolatát, vagyis a kutatók majdnem mindegyike – a magyar orientalisztika nagy halottai, Harmatta János, Ligeti Lajos, Németh Gyula is ide tartoznak –, különös figyelmet fordítanak ezekre a leletekre, mert bennük kellene megtalálni az ótörök és a székely rovásírás közötti „hiányzó láncszemeket” (Sándor 1990, 296). A kárpát-medencei leletek feliratai általában török vagy magyar megfejtést kapnak, ezek azonban a roppant erőfeszítések ellenére is kétségesek.
Van, hogy magának a leletegyüttesnek a régészeti értelmezése sem meggyőző. Az odalátogató turista számára nem világos például, hogy a somogyfajszi vaskohó hirtelen elhagyása miért a 10. század közepén történt és miért nem 50 évvel korábban, épp a honfoglalók rajtaütése folytán. Csak nem azért, hogy az onnan előkerült néhány rovásírásos betűt magyarul kelljen olvasni?
Van, hogy a lelet kontextussal együtt kerül elő, és viszonylag jól keltezhető, de olvasása mégsem megnyugtató. A szarvasi tűtartót Róna-Tas András törökül, Harmatta János és Vékony Gábor magyarul olvasná (Györffy–Harmatta 1997, 154). Az utóbbi egyenesen honfoglalás előtti magyar költeménynek, amelyről az Új Írás című folyóirat az 1980-as években verselemzést is közölt. Az első sor:

Üngür iszi nek imij βasu

A sor tővéghangzó nélküli nek névutója máris elbizonytalanítja az olvasót. Nem valami neki-szerű alaknak kellene itt állnia? (Az emlék jelöli az i fonémát.)
A kelet-európai rovásírások megfejtői nehéz helyzetben vannak. Lényegében nincs bilingvisünk, és nincs terjedelmes szövegemlékünk. Mivel az ellenőrzésről – hosszú szövegek híján – kénytelenek vagyunk lemondani, egyelőre inkább ötleteknek, semmint megfejtéseknek kell tekintenünk ezeket a tanulmányokat. Tudományos értékükről ma még nem lehet felelős véleményt alkotni.

6. A székely rovásírásos emlékek forrásértéke

A székely rovásírásos emlékek legtöbbjének közös vonása, hogy eredeti kontextusukból kimozdították őket. A feliratos kövek és téglák nincsenek eredeti helyükön, a Marsigli-féle Bolognai Rovásemléket botokról papírra másolták át, a Nikolsburgi ábécét tartalmazó ősnyomtatvány megvásárlásáról lemondott a Nemzeti Múzeum.
A régészek jó okkal vonakodnak attól, hogy eredeti kontextusukból kimozdított tárgyakat megvizsgáljanak. Épp ez a körülmény az, ami napirendre tűzi a rovásírás emlékeinek átfogó régészeti vizsgálatát. Magyarázatot kell találni arra, hogy a székely rovásírás tárgyi emlékei között miért ilyen gyakori jelenség a kontextus elhagyása.
A könyvtörténészek ugyanolyan jó okkal, mint a régészek, szintén ragaszkodnak a kontextushoz, és ezért a könyvtörténeti vizsgálat is elvégzendő. Elemzendő, hogy a Bolognai Rovásemlék botjai miért nincsenek meg a Marsigli-hagyatékban. Mikor készültek a papírmásolatok? Nem hozhatók-e összefüggésbe – Sándor Klára ötlete nyomán – Kájoni János rovásmozgalmár tevékenységével? Nem lehet-e, hogy Kájoni idején, tehát a 17. században, a rovásmozgalom teljében másoltak le rovásírással egy 1500 körüli, latin betűs naptárt?
Megvizsgálandó, hogy miért vesztette el kontextusát a Nikolsburgi ábécé.
Pár évvel ezelőtt erről a következő kérdéseket tettem fel:
Összefüggött vagy nem az őt hordozó ősnyomtatvánnyal? A példányt a Széchényi Könyvtár számára megszerző Jakubovich Emil miért mond ellent önmagának (Jakubovich 1935, 3–4)? „Mivel azonban a hercegi család jogtanácsosa az ősnyomtatványért az árverésen elérhető maximális árat, a kikiáltási ár többszörösét követelte megbízottunktól, több napi alkudozás után, kedvünk ellenére kénytelenek voltunk távirati úton hozzájárulni ahhoz, hogy a bennünket elsősorban érdeklő, rovásábécével beírt hártya-védőlevél a vele semmiféle tárgyi összefüggésben nem lévő ősnyomtatványtól különválasztassék és a rendelkezésünkre álló összegért megvétessék. Az ősnyomtatvány megszerzésére is újabb megbízást adtunk az árverező cégnek, de az – sajnos – a luzerni árverésen részünkről (svájci frankban) megfizethetetlen áron idegen kezekbe került.” Ha az ábécé csakugyan „semmiféle tárgyi összefüggésben” nem állt az ősnyomtatvánnyal, akkor miért adott a könyvtár „újabb megbízást” az ősnyomtatvány megvételére? És mit jelentenek az ábécé kontextusáról följegyzett alábbi, rejtelmes szavak? „Két helyen lyukak és rozsdás szegek nyomai meg egy függőlegesen levonuló gyűrődés világosan mutatják, hogy a pergamentlap, mielőtt az ősnyomtatvány hátsó védőleveléül alkalmazták, már egy korábbi könyv, nyilván kódex, első táblájának belső borítólapja volt” (Jakubovich 1935, 5). Ha az ábécé esetleg nem hiteles emlék, amelyet utólag helyeztek az ősnyomtatványba, mikor készült? A 16–17. vagy a 20. században?
Itt jelentem be, hogy a Nikolsburgi ábécét egykor magában foglaló ősnyomtatványt kutató-szemináriumomnak (Bóta Krisztina, Harangozó Ádám, Németh Nikolett) a 2010/2011-es ELTE-tanév őszi félévében sikerült azonosítania. A példányt hamarosan kézbe vehetjük, a szükséges vizsgálatokat lefolytathatjuk.

7. Összefoglalás

Az ótörök rovásírásnak a székely rovásírással való összefüggése egyelőre nem tekinthető bizonyítottnak.
Lehetséges, hogy a Kelet-Európában és a Kárpát-medencében előkerült, népvándorlás kori rovásírásos leletek némelyike magyarul olvasandó, lehetséges, hogy a – talán több hullámban érkező – honfoglaló magyaroknak volt valamilyen írásuk, ám e feliratok olvasása kétséges. Összefüggésük a székely rovásírással egyelőre nem tekinthető bizonyítottnak.
A székely rovásírás legkorábbi hiteles emlékei a reneszánszból származnak, és jól értelmezhetők az egykorú szellemi áramlatok összefüggésében. Egyelőre nincs kétségtelen nyoma annak, hogy a székely rovásírást a reneszánsz előtt is használták volna.

8. Ellenőrzés: a magyar beszédhangok rögzítése nem rovásírással, hanem a latin ábécé segítségével

Kurcz Ágnes mondta ki (1988, 228 passim), hogy magyar nyelvű műveket igénylő olvasóközönséget csak akkortól feltételezhetünk, amikortól magyar nyelvű könyvek megvoltát bizonyítani tudjuk. A magyar vendégszöveget tartalmazó kódexről ugyanis csak az tudhatta, hogy magyar szöveg van benne, aki beleírta. A vendégszöveg közönsége maga a bejegyző volt. Kurcz szabálya alapján a magyar írásbeliség történésze számára három korszak különül el. A szórványemlékek korában latin írásbeliség és magyar szóbeliség élt együtt. Még nem voltak magyar nyelven írók; az Anonymus emlegette énekek és mesék az élőszóval együtt elszálltak. A vendégszövegek korában már voltak magyar írók, de még nem volt olvasóközönségük. A magyar nyelvű könyvek megjelenésének korában – mely egybeesik Vitéz János, Janus Pannonius, Mátyás király latin-görög könyvtárépítésének idejével – kialakul a magyar nyelvű olvasóközönség is. Eleinte a kolostorokra korlátozódik, később főrangú magánolvasókra, főleg asszonyokra, az 1530-as évektől pedig a világi művekre kíváncsi olvasóközönség is bizonyítható.

8.1. A hiszterézisgörbe

Az internethasználat Magyarországon az 1980-as, ’90-es években eleinte lassan növekedett, aztán hirtelen felszökött. 2010 táján már csak alig növekszik. Megint alig bővül a használók köre, mert a piac telítődött.
A fizikában hiszterézisnek neveznek egy ehhez hasonló jelenséget. Egyes rendszerek késleltetve válaszolnak az őket ért hatásokra; viselkedésükre a külső erő és saját korábbi állapotuk egyaránt hat. A hiszterézisgörbe valamennyire emlékeztet egy nagyon erősen dőlt S betűre. A magyar olvasóközönség kialakulását és a Kurcz-szabály kijelölte korszakhatárokat például az alábbi hiszterézisgörbe mutatja (az x-tengelyen az évek, az y-on a magyar nyelvű olvasók, a függőleges vonalak Kurcz-határok: az olvasóközönség megjelenése majd kiszélesedése):

Munkafeltevésünk szerint valamilyen hiszterézisgörbe-sereggel lehet híven ábrázolni a kb. a Zsigmond-korral kezdődő s a Jagelló-korral végződő, hosszú 15. század magyarországi információtörténetét. Ennek felfogásához el kell szakadnunk a múlttagadó radikalizmustól és a romantikus múltképzéstől egyaránt, de mindkét álláspontból megőrizzük az értékes részt.

A hiszterézisgörbék sajátossága, hogy bemeneti állapotuk roppant alacsony. Nálunk: a magyar nyelvű írásbeliség elképesztően kevéssé lehetett elterjedve a hiszterézisgörbe alsó könyökpontja (fordulója) előtt, a korszak kezdetén – de a nem-magyar nyelvű írások sem voltak gyakoriak. A magyar művelődéstörténet előzmény nélkülinek látszó jelenségeinek szokásos korlátlan kiterjesztése az adattalan korba nem egyeztethető össze a hiszterézisgörbe munkafeltevésével.
A hiszterézisgörbék kimeneti állapota viszont ugrásszerű fejlődés utáni telítődést mutat. Nálunk: a művelődés egész világa – túlzás nélkül mondható – forradalmi változáson ment keresztül. Míg a politikai történelemben e korszak történelmünk legnagyobb katasztrófájához vezet, a művelődéstörténetben a legnagyobb felívelések egyike.

8.2. Levelek

A magyar nyelvű levelezés hiszterézisgörbéjét a teljességet megvalósító csodálatos levelezéskiadásnak és előszavának hála (Hegedűs–Papp 1991) roppant könnyű megrajzolni. Az alsó könyökpont természetesen a 16. század negyedik évtizede. Az akkor elterjedő első magyar nyelvű nyomtatványok olyan olvasóközönségre vallanak, amely már igényelte a magyar betűket.

Érdemes a hiszterézisgörbe elejét finomabb bontásban is szemügyre venni, hogy fel tudjuk becsülni, mikor írhatták az első magyar levelet. A magyar olvasóközönség megszületése ugyanis nyilván ez utóbbival egyidejűleg következett be. Amint voltak a magyar szavakra vágyódó olvasók, már levelet is lehetett írni nekik. Mikor írhatták az elsőt?

hányaddal számolva – azt az eredményt kapjuk, hogy az 1420-as évtizedben kezdődhetett a magyar nyelvű levelezés. 99%-os elveszési aránnyal számolva azt kell feltételeznünk, hogy az 1410 és 1419 közötti évtizedben egyetlenegy magyar levél íródott. Valaki írt egy levelet, de választ nem kapott rá. Ez a kalkulálási módszer eléggé hibatűrő. Ha például súlyosan alábecsültük volna a levelek elveszési arányát, és egy megmaradt levélre nem 100, hanem 200 elveszett jut – akkor is csak kb. 8 évet nyerünk. A 15. századból nem tudunk kijutni. Magyarul a 14. században nem olvastak.

8.3. Kódexek

A kódexekkel aránylag egyszerű a dolgunk; a hiszterézisgörbe tökéletesen kirajzolódik. Szinte látjuk, amint a kolostori olvasóközönség telítésbe jut – a reformáció idejére, amikor a magyar nyelvű könyvnyomtatás is megkezdődik:

A magyar olvasóközönség születése a Kurcz-szabály értelmében egybeesik az első, teljes egészében magyar nyelvű könyv elkészültével. Ez bizonyára nem épp a legrégebbi fennmaradt magyar könyv: az 1440-es évekre keltezhető, kezünkben lévő Jókai-kódex – de bizonyára nem is sokkal régebbi annál. A levelezés alapján kirajzolódó, 1410–1420 körüli kezdő évszám éppenséggel a magyar könyvtörténet kezdőpontjául sem valószínűtlen.

8.4. Következtetések

a)    A rovásírás feltalálása jól beleillenék a magyar írásbeliség roppant gyors növekedésébe, amelyet a 15–16. században tapasztalunk.
b)    Latin betűs magyar szövegeket a magyarok nem olvastak a 15. század előtt. Bebizonyításra vár az a roppant valószínűtlen állítás, hogy rovásbetűs szövegekből viszont annál többet olvastak.
c)    A magyar írásbeliség forradalma, a magyar olvasóközönség kialakulása eleinte még nem eredményezett egységes helyesírást. A magyar kódexek csoportos megjelenése, ahogy Kniezsa István helyesírás-történetében (1952, 102) olvassuk, a 16. század első évtizedeiben „olyan változatosságot eredményez, hogy már szinte zűrzavarnak hat”. Ezzel szemben az ún. székely rovásírásos emlékek hangjelölési rendszere viszonylag egységes. Hasonlattal élve, kb. annyira egységes, mint a latin betűs magyar helyesírás rendszere volt az akadémiai szabályozás előtt, a 18. században. Viszonylag egységes rendszer márpedig vagy központi szabályozáson vagy az olvasóközönség megszokásán alapulhat. Mivel a rovásírás esetében az utóbbit ki kell zárnunk, hiszen nem feltételezhetünk a latin betűs kéziratos és nyomtatott emlékek tömegénél nagyságrendekkel nagyobb, de szőröstül-bőröstül elveszett dokumentumhegyet, ezért csak a szabályozás lehet a magyarázat.

Vagyis a rovásírás használói valamennyien megkapták a jelkulcsot, az ábécét. A székely rovásírás minden egyes emléke viszonylag rövid közvetítő láncon keresztül ugyanarra a forrásra vezethető vissza.

9. Hivatkozások

Aethicus, Ister (1575): [Ethici] Cosmographia,  Basileae: Simler, Josias.
Aethicus, Istricus (1991): Cosmographia, Wuttke, Heinrich (Hrsg.), Hildesheim–Zürich–New York: Georg Olms Verlag.
Bartoniek Emma (1975): Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből, Budapest: MTA Irodalomtudományi Intézete–MTA.
Doblhofer, Ernst (1962): Jelek és csodák. Letűnt írások és nyelvek megfejtése, Borzsák, István (ford.), Budapest: Gondolat.
Fügedi Erik (1981) Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról, Budapest: Magvető.
Györffy György–Harmatta János (1997) „Rovásírásunk az eurázsiai írásfejlődés tükrében”, in Kovács László–Veszprémi László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet, Budapest: Balassi, 145–162.
Hegedűs Attila – Papp Lajos (szerk.) (1991): Középkori leveleink 1541-ig, Budapest: Tankönyvkiadó.
Jakubovich Emil (1935): A székely rovásírás legrégibb ábécéi, Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság.
Jordanes (1882): De origine actibusque Getarum,  Th. Mommsen (ed.), Berlin: Weidmann
Klaniczay Tibor (vál., szerk.) (1982):  Magyarországi humanisták, Budapest: Szépirodalmi.
Kurcz Ágnes (1988): Lovagi kultúra Magyarországon a 13–14. században, Budapest: Akadémiai.
Magnus, Ioannes (1554): Historia… de omnibus Gothorum Sueonumque regibus,
Magnus, Olaus (ed.): Romae: Ioannes Maria de Viottis.
Molnár József (1963): A könyvnyomtatás hatása a magyar irodalmi nyelv kialakulására 1527–1576 között, Budapest: Akadémiai.
Németh, Gyula (1934): A magyar rovásírás, Budapest: MTA.
Püspöki Nagy Péter (1977): „A magyar rovásírás eredetéről”,  Magyar Nyelv 73: 303–313.
Püspöki Nagy Péter (1984): „A »rovásírás« írástani helye és szerepe a magyar művelődés történetében” in   Kállay, István (szerk.): A magyar hivatali írásbeliség fejlődése 1181–1981. Magyar Herold. Forrásközlő, családtörténeti és címertani évkönyv, I. Budapest: ELTE Sokszorosítóüzem, 9–22.
Róna-Tas András (1985–1986): „A magyar rovásírás és a Mátyás-kori humanizmus”, Néprajz és Nyelvtudomány 29–30: 173–179.
Róna-Tas, András (1996): A honfoglaló magyar nép. Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe, Budapest: Balassi.
Sándor Klára (1990): „Some Graphotactical Correspondences of the Székely and Eastern Turkic runic script”, in Bethlenfalvy, Géza et al. (eds.): Altaic Religious Beliefs and Practices. Proceedings of the 33rd Meeting of the Permanent International Altaic Conference Budapest June 24–29, 1990, Budapest, 295–299.
Sándor Klára (1992): „A székely rovásírás átvételének lehetséges útjai”, in  Sándor, Klára (szerk.): Rovásírás a Kárpát-medencében, Szeged: A József Attila Tudományegyetem Magyar Őstörténeti Kutatócsoportja, 79–91.
Sebestyén Gyula (1909): Rovás és rovásírás, Budapest: Magyar Néprajzi Társaság.
Sebestyén Gyula (1915): A magyar rovásírás hiteles emlékei, Budapest: MTA.
Szenci Molnár, Albert (1866) [1610]: „Novae grammaticae Vngaricae libri duo”, in Toldy, Ferenc (szerk.): Corpus Grammaticorum Linguae Hungaricae Veterum, Pest: Eggenberger Ferdinánd 115–290.
Verancsics Antal (1857): Összes munkái, I–II, Szalay László (kiad.), Budapest: MTA.
Vékony Gábor (2004): A székely írás. Emlékei, kapcsolatai, története, Budapest: Nap Kiadó.
Zay Ferenc (1980): A Landorfejérvár elveszésének oka e vót és így esett, Kovács István (szerk.), Budapest: Magyar Helikon.

—