… mindinkább teret kap, sőt, önálló kutatási iránnyá fejlődött a szóbeliségben élő, interjúkban, beszélgetésekben, visszaemlékezésekben elérhető emlékezet feltárása (oral history), illetve a történelem személyes vonatkozásaihoz (pl. tárgyi emlékeihez) kapcsolódó történeti kutatás. Kérdés, ez a szemléleti és módszertani váltás mennyiben, hogyan jelenhet meg az iskolai oktatásban. (Bánki István)

Emlékezet, megemlékezés – elbeszélt történelem („oral history”) az iskolában (cikk és óravázlat letöltése pdf-ben)

Részlet a cikkből:

Mit nyújt az elbeszélt történet?

A rendszerváltást követően megváltozott a történelemtanítás helyzete. Az 1990-es évek második felétől számos „hivatalos” nézet látott napvilágot arról, hogy mi is az általános és középiskolai történelemtanítás célja, a tanár feladata. A meg-megújuló viták közepette is kiforrni látszik az a nézet, hogy a történelemnek tényanyagot és az arra épülő absztrakciókat közlő és számon kérő, zárt és merev tantárgyból sokkal inkább képességfejlesztő, nyitott, rugalmas, szemléletet formáló tárggyá kellene válnia. Ezt a gondolatot tükrözi az elsődleges források oktatásba vonásának, sőt, középpontba állításának jól érzékelhető törekvése a tantervekben, követelményekben, taneszközökben és a tantárgyi kimenetet szabályozó érettségi vizsgán. Az elsődleges, közvetlen források sorába, úgy tűnik, könnyen beilleszthetők a személyes történet tárgyi és szöveges emlékei. A személyes sorsok élmények, nézőpontok megjelenésének (nyilván elsősorban a 20. századból, onnan is még inkább a század második feléből) igen komoly motiválóereje lehet: a mikrotörténeti megközelítés (szemben a makrotörténet narratíváival) fokozottan életszerűvé teszi a diákok számára a történelmet, sokkal inkább alkalmas arra, hogy kapcsolatot találjanak közte és az őket körülvevő valóság (illetve az arról alkotott képük, abban gyökerező narratíváik) között. Az ebből fakadó „személyesség”, illetve „érintettség” érzése gyakran problémák önálló felvetésére, megfogalmazására sarkallja, aktív (aktívabb) megismerésre, befogadásra készteti őket. Motiválóerővel bír(hat) továbbá, hogy a mikrotörténet emlékei, történetei nemcsak papíron, „tankönyvi” formában, hanem többféle médiumon, sőt, élő emberek által is megjelenhetnek a tanítási órákon.

„Népszerű” történelem

Mindemellett az úgynevezett „népszerűsítő” (másként ismeretterjesztő) történelmi produkciókban régóta jelen van az elbeszélt történelem – a filmeken a történészek, szakértők mellett egyre gyakrabban szólalnak meg (nagyjából a második világháború idejétől kezdve) az események résztvevői, szemtanúi. Ezek a személyes megjelenések leggyakrabban valamilyen jelentős történelmi esemény (pl. csaták, politikatörténet, katasztrófák stb.) bemutatásához kötődnek, és a nagy ívű történelmi folyamatok, események (makrotörténet) kapcsolatát világítják meg a személyes sorsokkal, szerepekkel, tettekkel, érzésekkel (mikrotörténet). Az így megjelenített kapcsolódás kétoldalú: egyfelől mutatja, hogy az események hogyan hatottak a szereplőkre, másfelől viszont azt is, milyen egyéni szerepvállalások, érzetek, motivációk stb. formálták az eseményeket. Mindez persze a megelőző, gondos történészi – szerkesztői, szakértői – munka eredménye (interjúalanyok, visszaemlékezők felkutatása, az interjúk kezelése, kontextusba helyezése, hitelességének vizsgálata egyéb dokumentumok tükrében stb.), illetve hatása a médiumban rejlő lehetőségek (filmes, internetes technikák – vágások, animációk, dokumentumok, tárgyi emlékek, archív felvételek stb. beillesztése, a gesztusok, metakommunikáció kiemelése stb.) jó kihasználásában gyökerezik. Emiatt egyfelől a történelemtanításban eleve nehéz „versenyezni” az ilyen megjelenítésekkel (az ilyen típusú alkotások maguk is leginkább feldolgozandó ismereti forrásként jelenhetnek meg), másfelől maguk az elbeszélt források lényegében „preparálva”, „konyhakészen” kerülnek terítékre, már nem igényelnek további önálló kezelést, feldolgozást.

Forrás vagy illusztráció?

A „hagyományos” – alapvetően makrotörténeti megközelítésű, „nagy narratívákat” közvetítő történeti oktatásban és az ehhez kapcsolódó taneszközökben leginkább a történet kísérője, illusztrációja maga a történeti forrás, dokumentum. A kevésbé hagyományos, forrásközpontú oktatásban is meglehetősen ritka az olyan könyv, óraterv stb., amelyikben koherensen összeáll egy-egy „lecke”, tananyag, az abban megjelenő folyamat, összefüggésrendszer a forrásokból levont következtetésekre építve. Az ilyen eszközökben is az a jellemző (egyelőre), hogy a források sok esetben a tankönyvi narrációhoz kapcsolódó illusztráció szerepét töltik be, illetve egy-egy részjelenség, mozzanat alaposabb vizsgálatát, „részprobléma” felvetését teszik lehetővé. A jelenség mögött lényegi, elvi okként (eltekintve az esetleges szerzői következetlenségtől, hibáktól) nyilvánvalóan mennyiségi tényezők állnak. A nagy narratíva, a széles horizontú (egyetemes és nemzeti) makrotörténeti feldolgozása nehezen egyeztethető össze időben egyes részletekkel, forrásokkal való „piszmogással” – bár minden történész és tanár tudja, hogy ez a tevékenység adja a történeti megismerés lényegét, s részben ez adja az önálló, aktív befogadásra motiváló erőt. Márpedig ha a hagyományos (elsősorban írott, valamilyen formában hivatalos vagy a történeti kutatásban „bevett”, „kanonizált”) történeti források feldolgozása sok időt vesz el, még inkább igaz ez az elbeszélt történelem szóbeli és tárgyi emlékeire alapvető „fésületlenségük”, illetve a források bősége, a nézőpontok, kontextusok sokfélesége miatt. Emiatt félő, hogy ugyancsak illusztrációvá válhatnak a makrotörténeti megközelítéshez, noha ennek a forráscsoportnak az értékét még annyira sem illusztrálóereje, hanem a feldolgozásukban rejlő lehetőségek – a nézőpontok, forráskritikai szempontok azonosítása, a személyes élethorizonttal való kapcsolat feltárása, a makrotörténethez való visszacsatolás – adják.

[…]

A kommunista diktatúrák áldozatai – „felkészítő” óra egy megemlékezésre

A magyar közoktatásban kötelező megemlékezések közül három (a holokauszt és a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjai, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapja) a 20. század közepéhez, második feléhez kötődik, emiatt meglehetősen jól dokumentált az elbeszélt történelem forrásaival. Ugyanakkor az iskolai megemlékezések visszatérő problémája, hogy nem sikerül mélyen (sőt, sajnos a tapasztalatok szerint gyakran egyáltalán) megérinteniük a diákokat, formálissá válnak, magukon viselik a kötelező kultusz bélyegét. Ugyancsak tapasztalat, hogy a diákokról „leperegnek” (meglepően könnyen feledésbe merülnek) a megemlékezéseken elhangzó, olvasható stb. formában megjelenő történeti információk, feltételezhetően éppen a kontextus hiánya miatt, illetve azért, mert nem teremtenek kapcsolatot ezek és a saját valóságuk, világképük, életük között.
A megemlékezést „előkészítő” vagy akár önmagában megemlékezést jelentő óra célja, hogy az elbeszélt, illetve a személyes történelem (mikrotörténet) forrásain keresztül teremtse meg a diákok érintettségét, és segítsen élőbbé tenni a történelem, a megemlékezéshez kapcsolódó események szélesebb összefüggéseit a diákoknak. Ezen belül közvetlen cél annak tudatosítása, hogy az 1950-es, 60-as években a kommunista terror nem csak a „nagypolitika” résztvevőit érintette, hogy az áldozatok közé tartoztak többek között a „hadifoglyok” (kényszermunkára hurcoltak) és a politikai foglyok (1956 előtt és után is).

[…]