„Úgy kerültünk a Csapókertbe, hogy Ilonka meg Málika néni vett nekünk egy lakást ott. Azért vett nagy kertest – 600 tőke szőlő volt benne meg rengeteg sok gyümölcsfa –, mert nagy volt a család. Sokat is ért, nem mondom: lehetett jószágokat tartani, csirkét, ezt, azt. Énszerintem ez külterület volt, nem az a kimondott cívis lakosság lakott ott. Gyári munkások voltak. Ott volt a szomszédságban a MÁV műhelytelep, a javítórészleg, és annak a munkásai, gyerekeik, feleségeik, családjuk élt ott.” (Az interjút készítette: Bartha Ákos; Hajdúnánás, 2010.)

A teljes interjú letöltése (pdf, 61 oldal, 1,51 MB)

(A dokumentum szerkezete: interjú, fényképalbum, dokumentumok, családfa, az interjúalany és családja adatai.)

Részlet az interjúból:

Polgári

Nagyon jónak tartottam, hogy a kollégiumban tanulhattam kilenc évig, érdekes élet volt az a hagyományos, régi református kollégiumi élet. Igaz, hogy egy kicsit újabb kivitelben, de azért mégiscsak egy öntörvényű iskola volt az. A diákság nagyon sok feladatot átvállalt az intézésben, különféle rendezvényeknek a megtartásában. Én különben debreceni voltam, nekem más volt a helyzetem, mert ebéd után 3 óráig szünet volt, mindenki oda ment, ahova akart. Én ekkor hazamentem, aki meg bent lakott, de vidékről járt be, az kért engedélyt, hogy 3 óra után, 4-ig vagy 5-ig ezt meg ezt intézhesse. Egyeseknek megadta az ügyeletes, másoknak meg nem. De az ügyeletes nem tanár volt ám, hanem diák. Az oktatás délelőtt volt, tehát délután kezdődött a tanulás otthon. Rádió nem volt, telefon nem volt, tévé nem volt – nem volt semmi se. Az ember tanulgatott.

Egy évig bent is laktam a kollégiumban, 1941-’42 körül a konviktusban, és ez alatt ismertem meg a kollégiumban bent lakó diákoknak az életét meg a közösséget. Úgy sikerült bekerülni, hogy anyám járt a nyugdíjas özvegy papnékhoz és mondta, hogy nagy a család és borzasztó sok probléma van. Valamelyik papné találkozott egy lelkésszel és mondta, hogy ez az özvegy papné milyen állapotban van, a családja milyen nehéz helyzetbe került, kellene segíteni rajtuk. Egyszer csak mondták, hogy a kollégium tanácsa egy évre felvett. Egy évre szólt a bentlakás, de csak 5-6 hónapot voltam ottan. A kollégiumban a bentlakás alapvetően kétfajta diákoknak volt: a tanítóképzősöknek meg a gimnáziumba járóknak. Én még nem voltam tanítóképzős, és nem voltam gimnazista, polgárista voltam. Meg volt oldva így azonban a reggeli, az ebéd és a vacsora is. Ott ettünk a túlsó épületben, ahol most a teológia van. A háború alatt kórház volt az a rész. Egy asztalnál egy cétus [itt: szobaközösség – a szerk.] ült; itt mindegy volt, hogy én polgárista voltam, a cétus tagjaként a gimnazistákkal ettem.

Szigorú napirend és nagyon kötött élet volt. A napos felkelt öt órakor, befűtötte reggel a kályhát. A gyerekek hat órakor keltek föl, és irány a mosdó; olyan mosdó volt kialakítva, amiben nem volt fűtés, tehát télen-nyáron mindig ugyanaz a hideg – csak hideg víz volt, és mindig klottgatyában, ingben vagy atlétában lehetett bemenni. Ott is volt egy diák, aki hébe-hóba benézett. Fél nyolc előtt 10 perccel jött az ellenőrzés: vagy tanár jött vagy a napos diák. Végigment minden szobán, megkérdezte, hogy mi van, hogy van, rendben van-e. Amikor kiment, akkor már sorakoztak és mentek reggelizni, utána pedig párokban mentek a gimnáziumba. A gimnázium, a régi gimnázium a Péterfián volt, fél nyolckor ők mindig mentek tovább oda. Én különálló voltam, mert a gimnáziumnak komolyabb volt az anyagmennyisége, meg a tanuláshoz való illeszkedés is más volt; ők összejöttek, latint tanultak… úgyhogy ottan egy kicsit kilógtam a sorból.

Egy nyolcadik osztályos gimnazista felnőtt ember volt, és ezek voltak általában a cétusnak a felügyelői. Ott a kisdiákoknak – majdnem úgy, mint Nyilas Misi idejében – ki kellett szolgálni a nagyokat. Még a cipőt is ki kellett takarítani! Aztán meg jött a felügyelőtanár. Mindig ki kellett menni reggel a sarokra nézni, hogy felügyelőtanár jön-e, vagy diák, ellenőrizni. Ha felügyelőtanár jött, be kellett vetni az ágyát a szobafőnöknek, előkészíteni a ruhát, cipőt, mosdót kiönteni, az asztalt rendbe tenni, ágyat bevetni, mindent. Sokszor megtörtént, hogy nem volt ideje valakinek felvenni a nadrágot, csak az inget, kabátot és ott állt a szék mögött, a tanár meg jött. Alsónadrágban jelentette, hogy ez a cétus készen áll a napi munkára. Mert hiába szóltunk, hogy jön a tanár, lazsált, aztán volt kapkodás persze. Hogyha diák jött, azzal el lehetett simítani a dolgot. A második emelet hetes cétusban laktam a kollégium főépületében; nyolcan voltunk; az ablak a Déri tér fele nézett. Ha bemegyünk a kollégiumba, balra fönt a második emeleten végig mind cétusok voltak, különféle diákok voltak ott, szegényebbek és tehetősebbek egyaránt. A tehetősebbek akkor is tehetősebbek voltak és több jogot élveztek, például mondjuk a kimenővel kapcsolatosan.

Volt ott egy gyerek, akinek a szülei nagy méhészek voltak vidéken. Egyszer egy vasárnapi látogatáskor hoztak lépes mézet. Milyen a diák? Körülálltuk. „Egyél, kisfiam! Egyél, kisfiam!” – mondta az apja nekünk úgy, ahogy ez szokás. Erre a fia – azt hiszem, negyedikes gimnazista volt: „Ne úgy, apu! Először a szobafőnököt kell megkínálni!” Megvolt a hierarchia: először a szobafőnököt kellett megkínálni és utána a többieket. Aztán a pórul járt papa vitte az asztalfőn ülő szobafőnökhöz meg a helyetteséhez: „Jaj, akkor szobafőnök úr, tessék parancsolni!” Állítólag azért volt ez a mézes fiú kiváltságos helyzetben, mert ő tudta legjobban a latint, negyedikes létére a nyolcadik osztályos szinten is tudta. Mert ez még nyolcéves gimnázium volt, tehát ő volt negyedikes, a főnök meg mindig nyolcadik osztályos volt.

A polgáriban szilárd tanáraim voltak. Nagy József volt az egyik, a Szent Anna utca 29. szám alatt lakott, az tanította a magyar irodalmat és a földrajzot. Bagdi Dániel a vallástanár neve; a kollégium mellett van egy utca, ott lakott a végén. Aztán volt Lovas László matematikus. Testvére, Lovas Jenő tanította a németet. Vitéz Csánky Adorján volt az igazgató, egy régi vágású tanár. Abban az időben, ha valami kérésünk volt, mindig egy kis előszobába fel kellett sorakozni. Kijött az igazgató úr, és sorban megmondtuk, hogy mit akarunk, és akkor vagy elfogadta, vagy nem. Balla László volt a történelem szakos tanárunk. Ez volt az a tanár, akire nagyon szívesen emlékezem: nagy tudású ember volt, és egészen másképpen tanított, mint az összes más polgári iskolai tanár. Nem tankönyvből oktatott, hanem amit ő elmondott, annak az anyagát kellett visszaadni. Ez érdekes dolog volt, mert oda kellett figyelni az órán. Volt fegyelem, volt áhítat – minden volt, hogy tudjon az ember. Nagyon jó volt. Volt egy református kis lelkészünk, aki a vallást tanította. Volt Nagy Ferenc, a rajztanár. Na hát, az egy káplár őrmester volt, arra, ameddig élek, mindig egy kis távolságtartással fogok emlékezni.

Mi sokan voltunk testvérek, ebből adódik, hogy nem jutott tankönyvvásárlásra. Mindig jelentkezni kellett, beadni papíron az igényünket, hogy segélykönyvtárból könyvet kérjünk. Beadtuk ennek a tanárnak, Nagy Ferencnek, aki kezelte a segélykönyvet, és akkor kaptunk. Emlékszem rá, hogy nekem mindig olyan könyv jutott, amelyiknél szinte minden lap külön volt. Megvolt, de minden lap külön volt, mert már elhasználódott. Elhasználódtak ezek a tankönyvek, de év végén ugyanúgy vissza kellett adni. Mindig fenekes lett a vége! Amikor visszaadtuk, azt mondta: „Tönkretettétek a könyvet, ezt már nem lehet kiadni, ti bitangok!” Piff, paff, puff, megfenekelt bennünket nádpálcával. A színház átjáróban volt a Harmati Könyvkereskedés – most is megvan még a színház átjáró –, nekünk csak onnan volt szabad venni, mi nem próbáltuk meg azt, hogy máshova menjünk, mert féltünk, hátha megtudják. Csak a kollégium által biztosított könyvesboltba lehetett menni. Nagy József, az osztályfőnökünk mondta: „Minden füzet, ceruza, felszerelés, ami kell, csak Harmatitól lehet!”

Osztályfőnököm, Nagy József mindig úgy jött be, hogy panyókára vette a kabátját. S amikor bejött az osztályba, a napos levette a kabátját, odaadta neki a botot és ő azt a fogasra föltette. Jött az ügyeletes – Karap József, emlékszem rá, sosem felejtem el –, beadta, hogy ezek és ezek rendetlenkedtek. Pedig bent a teremben a légyzúgást sem lehetett meghallani, olyan fegyelem volt. Az ügyeletes félt; mindig felírta a vélt rendetlenkedőket és abból már fenekelés lett – már készültünk. Végigvert bennünket, aztán ültünk le és kezdtük az órát. Ha Nagy József volt az ügyeletes, és kint volt kétszáz diák az udvaron – akkor még nem volt beültetve fával, sík terület volt –, akkor ott megállt középen, és a kétszáz diákból nem láttál csak huszonötöt. Mert minden diák ott volt az oszlop mögött, vagy a hátsó épülettömbbe ment. Ott elől nagyon kevesen voltak, mert, ha mégis kiszúrt valakit, elég volt csak rámutatni, már el volt intézve. Úgyhogy én úgy emlékszem vissza erre a kollégiumi időszakra, hogy nagyon keménykötésű tanárok voltak. Fiúiskola volt, egy osztályban 52-en voltunk. Tartották a fegyelmet, de ezt a fegyelmet csak az erőszak révén tudták tartani.

Hogy milyen volt a gyerekeknek a viszonya a tanárokhoz? Ebből a szempontból magamat hozom elő meg Sólyom Róbert nevű barátomat, aki az osztály első tanulója volt. Bagdi Dániel, a vallástanár egyszer azt mondta, hogy meghív bennünket ebédre. Mi csóró gyerekek voltunk, a tanár pedig mondta: „Gyertek el, egyetek egyszer már egy jó levest!” Mi aztán elmentünk. Pontosan megjelentünk, meg volt terítve az asztal, helyet foglaltunk. Ott volt a tanár, ott volt a felesége és két nagylánya. Na, kihozta a felesége a levest, kezdtünk volna ott – nagy félelmünkben – ebédelni. Egyszer csak megszólal a nagylány – olyan 18-20 éves lányok voltak: „Na, Robi, kit szerettek ti legjobban, az iskolában?” Robi elkezdett hümmögni. Akkor a másik: „Te, Gyuri, te mondjad, kit szeretel legjobban?” Nem szóltunk semmit. Mind a ketten felálltunk és otthagytuk az ebédet.

Ez persze igen sértő volt a házigazdára nézve. De hogyan mondjuk azt, hogy a Bagdi vallástanár bácsit szeretjük a legjobban? Ez oda nem illett akkor, viszont a többi tanárt nem akartuk megnevezni, mert nem volt igaz, hogy szerettük őket. Mert nem szerettük egyiket se az erőszak miatt, amiatt, hogy fizikai bántalmazás volt. Nem olyan egyszerű élet volt az a diákoknak. Egyszer Nagy József átküldött a harmadik osztályba, amikor negyedikes voltam, az egyik tanárhoz, és mondta, hogy kérdezzem meg ezt meg ezt, meg amazt. Na jó, kopogtattam, bementem: „Tanár úr, tisztelettel kérem, hogy ezt meg ezt…” De be se fejeztem a mondatom, már egy nagy pofont leakasztott. „Fiam, várd meg, amíg engedélyt adok, hogy szóljál!” Ilyen körülmények között én meg a Sólyom joggal mondtuk azt, hogy: „Irány kifele! Köszönjük az ebédet.” Nem akartunk hazudni. Otthagytuk.

A testnevelő tanár, Sós István viszont nagyon korrekt ember volt. Gyerekpárti volt, de maga körül olyan légkört alakított ki, ami eltaszította a gyerekeket. Igazságos volt, szerette a gyerekeket, de nem volt komázás meg ehhez hasonló. Például az öltözékre, a testnevelés öltözékre nézve kérlelhetetlen volt. Csak egy fehér atlétánk volt, este kimostuk, reggelre, ha megszáradt, megszáradt, ha nem száradt meg, akkor fölvettük úgy. Úgy mentem. Ott a tornateremben alul – zárt folyosón volt a tornaterem – hatalmas nagy vaskályha volt. Sorakoztunk, és odajött, úgy rátette a kezét a vállamra, és látta, hogy tiszta vizes az a fehér atléta. Nem szólt akkor az egy szót se, hogy „na, hát miért?”, vagy „sajnállak, fiam”, így meg úgy, hanem azt mondta: „Állj itt a kályha előtt!” Ennyi volt, de ez a mondat, ez azt jelentette, hogy mégis együtt érzett akkor.

Emlékszem, a magyar tanárunknál stilisztika volt az anyagunk. Hatszor feleltem belőle egy évben, hatszor. Mind a hatszor egyest kaptam, tehát az akkori számítás szerint a legjobb jegyet. Írtunk magyar dolgozatot. Úgy kezdődött a magyar dolgozat, hogy megmondta, először Csokonai sírjához fogunk kimenni, majd arról írunk egy dolgozatot. Megírtuk a dolgozatot, megtárgyaltuk, utána pedig fogtuk és az iskolai dolgozatfüzetbe bemásoltuk. Amikor kikaptuk a dolgozatfüzetet, akkor jött a pirossal, mert egy betű magasabb volt, mint a többi, és húzott két vonalat. Itten véletlenül, ezen a szélen már összeszorítottam az „o” betűt, mert hát már nem fért volna ki – húzta a vonalat, hogy addig kellett volna. Akkor a hármas bekezdésnél jegyezte, hogy itt a bevezetés, ez a tárgyalás, ez a befejezés. Végeredményben megkaptam a füzetemet – egy piros tömkeleget. Tartalom, helyesírás, külalak – ez volt megadva. Nem is lett színjeles a vége, félévkor pedig elbuktatott…

Mondtam anyámnak, menjen már föl az iskolába és mondja meg, hogy nekem hat egyesem van, nincsen az egész osztályban olyan tanuló, mint én, hogy hat egyesem volt. Az egész stilisztika tankönyvet szóról szóra tudtam: ha a 21. oldalt kérdezte vagy a 36-ikat, mindegy volt. Mondtam anyámnak, menjen már föl. Azt mondta az anyám, nincs az a pénz, hogy felmenjen, mert úgyis én járnám meg. Hagytam is az egészet. Ő is hagyta. Ezt azonban bele kell helyezni egy 10-12 éves gyereknek az életébe. Na, tehát elbuktatott. Akik nem buktak el vagy nem kaptak negyedévkor meg háromnegyedévkor intőt, rovót a konferencián, azokat elvitte – a püspöki palota alatt volt egy cukrászda –, és mindenki kapott egy fagylaltot. Hát mi, akik intőt kaptunk vagy rovót, vagy háromnegyedévkor vagy félévkor elbuktunk, a fene evett meg minket, hogy mi nem kapunk fagylaltot! Az igazságérzetem általában nagy volt, így ez engem nagyon bántott!

Zilahy Tibor, egy fizikus tanított fizikára. Fönt volt a második emeleten a fizikaterem, egy óriási nagy terem, a legjobb berendezések voltak ott. Borzasztó, hogy milyen felszereltség volt. Nekünk úgy kellett már a végén beszélni, mint a fizikusoknak. Az biztos, hogy tanított, hogy mindent megcsinált, viszont úgy követelt, hogy ember legyen a talpán, aki azt tudta. Féltünk. Féltünk az óráktól. Nem hallottam, hogy abból az osztályból valakinek a szüleje fölment volna… Ez a kemény cívis élet nem ismert csak munkát meg fegyelmet.

A kisgazda pártnak a képviselője tanította a ’40-es években az éneket, és ő volt egykor az igazgató is. Már nekünk az is nagy baj volt, hogy hat napig tanultunk, szombaton is. És amikor szombaton egy órakor mindenki ment hazafele az iskolából – rohant kifele –, akkor nekünk, énekkarosoknak sorakozni kellett és fönt a második emeletre, az énekterembe mentünk énekkarra. Tanultuk az énekeket: „Lengyel László jó királyunk, hallja magyar népem.” Ott volt a társaság, Csörsz vezényelt, magas dobogón állt, kihívta az énekkarost és felülről – bal kezes volt – odacsapott. Az az illető már kapott is három vagy négy fenekest. És amikor visszament a nyomorult gyerek, a fenekén ott volt a három csík. Mikor én is hazamentem, az volt az első, hogy megnéztük a vécében. Szóval nekem a kollégiumról, a polgári iskoláról abszolúte nincsen jó véleményem.

Volt önképzőkör is. Minálunk csak egyetlenegy volt, ez a magyar önképzőkör, amit az öreg vezetett. Én másról nem tudok, általában Nagy József volt tehát a vezetője. Az önképzőkörnek volt egy tanár által elkészített terve; ebben állt, hogy mit fogunk csinálni. Többek között volt olyan is, hogy régi dalok éneklései, régi dalok bemutatója. Bagi István vállalkozott arra, hogy énekelni fog. Na, elénekelte, az önképzőköri naplóba dicséretet is kapott. De a gyerekeknek a döntő többsége nem akart szerepelni, mert azt mondta: „Engem nem érdekel az egész.” Mi úgy mentünk az önképzőkörre, hogy ki voltunk jelölve: „Te is, te is, te is mész.” Voltunk ottan vagy húszan. A tanár kijelölte, hogy ki lesz „önképzőköri” tag. Négy padsor volt és én ültem a másik padsornak a szélén, itt volt Cseppentő Miklós, itt volt az a másik, és ott volt egy Kun nevezetű gyerek a legszélén, az ablak mellett. Ez a Kun nevezetű gyerek egy gazdatisztnek volt a fia. Az egész öltözéke olyan volt: bricsesznadrág, komoly öltöny, ing, nyakkendő. Egy magas fiú volt. Az mindegy, hogy mit csinált, hogy csinált, az el volt gereblyélve. Ha végignéztél volna azon az osztályon, ha felálltál volna a katedrára, akkor azt láttad volna, hogy itt az első sorban lévő gyerekek között lehetett látni öltözékben, hogy ez se ide való, nem az osztály közötti bandába való, ez se, az se, amaz se. Végignéztél volna, és láttad volna azt az eléggé elárvult hadsereget.

Általában iparosok gyerekei jártak a polgáriba, akiket könnyű volt fegyelmezni. De ha mondjuk, ez a Kun nevezetű gyerek kapott volna életében egyszer annyi fenekest, mint általában a gyerekek kaptak, az apja hatvanhétszer feljött volna, mint gazdatiszt. Na, de ezeket a fiúkat meg sem lehetett közelíteni! És érdekes, ezek a fiúk sosem vállaltak közösséget a mi osztályunkkal. Külön voltak. Ha mi kimentünk zsinórlabda játékot játszani, ők sosem neveztek be. Ez olyan játék volt, hogy volt két asztal, zsinór kifeszítve, és egy nagy labdát kellett átdobni a másik területre. Ha leesett, akkor gól volt. Ez azért volt jó, mert lekötötték vele a gyerekeket szünetben. Ő sohasem játszott velünk, testnevelés órán sohasem volt a játékban. Nekünk nem ártott egyáltalán, de nem is használt. Ott volt. Hogy aztán mi lett vele, azt nem tudom. Ezzel a Sólyom Róberttel – az osztály első tanulójával – Miskolcon találkoztam 1944 decemberében. Összetalálkoztunk és mondta, hogy megy ki külföldre, menjek én is vele. Mondtam, hogy én nem megyek, mert van itten éppen elég probléma. Ő aztán kiment, biztos, azóta már valahol külföldön él.

Emlékszem, a kollégium 400 éves évfordulójára is. 1938-ban volt és én is otthagytam az egészet, mert nem volt szervezés, nem volt irányítás, nem volt központilag meghatározott ünnepség. Volt megemlékezés, és rengeteg kollégiumi diák is összejött. Lehet, hogy a kollégium dísztermében volt valami elfogadható előadás, de az eléggé kis terem. Valahogy én ott nem tapasztaltam, hogy püspök, vagy az egyháznak papjai, tanárai közreműködtek volna, csináltak volna valamit. Nem hiszem, hogy a külpolitikai helyzet miatt alakult volna ez így, mert a kollégium belső életében nem számított a külső világ.

Amíg bejárós voltam, hat órakor keltem és hét órakor indultam – télen tiszta sötétben. A mi lakásunk és a kollégium között egy olyan négy km volt a távolság. Mentem a Kurucz utcán ki az Árpád térhez, a Szappanos utcán végig, a Rákóczi utcán keresztül, a Vár utcán és ottan a kollégiumhoz. Ez volt minden reggel oda és vissza. Ha valami kellett, akkor megint fel kellett menni a városba és vissza. Ha nem kellett felmenni még egyszer, akkor otthon maradtunk. Legtöbb esetben ilyenkor otthon kellett azt a nagy kertet egy kicsit rendezni, dolgozni rajta. A környékről emlékszem, hogy az Árpád téren volt a Kreszula pék, mellette a fűszeres, Kiss Andor. A Kassai úton pedig még most is megvan az a templom a nagy kereszttel, ami meg akkor épült, amikor én ott voltam kicsi. Amíg otthon laktam, reggeli akkor is mindig volt, de soha nem vittem tízórait a kilenc év alatt az iskolába. Mindig tea volt pirítóssal, aztán rántotta, szalonna, másnapról maradt hús. Kimondottan egyszerű étel. Az ebédek viszont mindig kiadósak voltak, sok és kiadós; az ebéd mindig két óra felé volt. A mi családunk mind tésztás család volt, mindig. Tészta mindenféle fajta jöhetett: lekváros tészta, grízes tészta, túrós tészta, mákos tészta, diós tészta, káposztás kocka – minden, a lényeg, hogy sok legyen. Ezeknek a beszerzése könnyebb volt, mert a nagyja megtermett kint.

Van olyan emlékképem – azt hiszem, még kisvárdai emlékkép – hogy anyám csinálta a lángost jó magasan egymásra pakolva. Sokan voltunk. Vagy amikor vittem haza a Kreszulától vett ötkilós kenyeret, volt olyan is, hogy amikor széjjelosztottuk a kenyeret, oda lett a fele – egyszeri étkezéskor. Vacsora általában kávé egy szelet vajas kenyérrel és kész, ennyi volt. A jegyrendszer idejében pedig mindenki megkapta a maga fejadagját, és azzal azt csinált, amit akart. Olyan állapotok voltak abban az időben, hogy a kenyereket jóformán nem lehetett felismerni. Mindenek voltak, csak nem kenyerek; abban a kenyérben minden volt, legfőképpen tengeri.

Még ma is áll az az épület Debrecenben, ahol az élelmiszerjegyeket osztották. A Péterfián van a honvéd laktanya, azzal szemben lévő utcán, ha elmegyünk középig, akkor lehet látni a baloldalban egy nagy, hosszú épületet. Micsoda egy borzasztó dolog volt! A kenyérért sorba kellett állni, hajnali négy órakor már sorban álltunk – és akkor már voltak. Az ember fél ötkor odament, akkor az ötvenedik volt… Minket, gyerekeket nagyon rosszul érintett a jegyrendszer, mert ugye, 20 dkg kenyér volt két napra, 12 dkg cukor egy hétre, fél kiló liszt szintén egy hétre. Mi meg egészséges gyerekek voltunk. Olyat kacagok a gyerekeken, amikor bírálják a kenyeret, hogy ez is milyen kenyér, az is milyen kenyér. Az áprilisi kenyeret mi a májusi jegyre kaptuk meg… 1940-ben már jegyrendszer volt, ezt onnan tudom, hogy 1940-től ’42-ig voltam a kollégiumban polgárista, és akkor már vinni kellett a gondnokhoz a jegyet. Este mentem Papp nénihez egy fél kiló cukorért. Nekem adott egy fél kiló cukrot, de másnap reggel mentem hozzá valamiért, akkor már államosítva volt. Abban az időben volt olyan cipőnk, amelyik fatalpú volt, tehát ilyen kis szeletekből állt a talp, volt egy vágás, mellette egy másik. A hajlás mindig itt történt meg, a két szelet között, ott aztán egy gumival volt összefogva.

Voltam levente is. A leventeképzés úgy volt mindig, hogy eljött a szombat, volt az iskolában két óránk. A két óra befejezve, és utána sorakozó a kollégium udvarán. Megvoltak a formaságok, és akkor: „Indulj kifele!” A tiszalöki vonalon Debrecenben volt egy kis vitorlázó repülőtér. A Nyulas alatt szabad területen tartottunk egyszer leventegyakorlatot, másodszor pedig a közterület mellett, a stadion környékén. Meneteltünk, futottunk, valami előadás is volt; honvédelmi előadások voltak, ott tanultuk meg a rendfokozatokat az őrvezetőtől a tábornokig. Volt légoltalmi előadás, meg hogy hogyan kell bombatámadás után tüzet oltani. Rendgyakorlatokat, díszmenetet gyakoroltunk, ilyenek. Lőgyakorlatot csak egyszer csináltunk Apafáján. Nem is igazi lőgyakorlat volt, hanem lövészet, kispuskával. Emlékszem rá, hogy volt 50 méteres távolság meg 100 méteres távolság; az 50 méteresnél a jelzők kijelezték, hogy mit lőttünk, de nem is láttuk, csak vaktában lövöldöztünk ott összevissza. Akik ott voltak a jelzőbunkerben, azok mondták, hogy lehúzták a fejüket, mert az acéllemezeket találtuk el, nem a lőlapokat.

Ha valamelyik egységnél megjelentek a katonák, tisztek, mondjuk hadnagy, főhadnagy (eddig, tovább nem), akkor azok elég sokat hőbörögtek. Volt kúszás, futás, fekvőtámasz. Különben a kollégiumban az volt a szokás, hogy amikor felsorakoztak az osztályok és a Somorjai László testnevelő tanárnak beadták a jelentést, hogy a kollégiumi század együtt áll, rögtön mondta: „50 fekvőtámasz!” Ha viszont a tanáraink voltak velünk a leventeoktatáson, eléggé elszemtelenedtünk, nem csináltuk a gyakorlatokat, mondtuk: „Pihenjünk már egy kicsit!” De nem lehetett persze, sok minden marhaságot meg kellett csinálnunk.

A fényképalbumból:

Leventesapkában (Debrecen, 1939/40)

Ez a rólam készült kép 1939-es, talán ’40-es, de már Debrecenből, a Kurucz utcán lévő házunknál. Egy fehér nyári ruha volt rajtam. Nem is tudom, hogy kaptam én ezt, de valószínűleg a nagyapa örökségéből vettük. Nem az emlegetett fatalpú cipőt viselem, amiről már szóltam, hanem tornacipőt – általában abban jártunk. Amikor Kisvárdáról bejöttünk Debrecenbe, egy stráfszekérre volt feltéve a bútorzat meg minden. Megérkeztünk Debrecenbe, a Monostorpályi utcán kellett végigmenni, ott vettünk ki lakást. Lepakoltunk, én meg, ahogy végeztünk, egyből kiléptem az ajtón. A Monostorpályin végig, át a hídon a Nagyállomásig. És ott a Nagyállomást néztem sokáig, mert az a szememben olyan nagy volt! Olyan nagy volt a város, hogy nem tudtam elképzelni azt, hogy ilyen marha nagy város van! Addig gyalogoltam, míg eltévedtem; nem a Monostorpályi úton mentem vissza, hanem a Mikepércsi úton. Megkérdeztem valakit, aki segített. Akkor már láttam, hogy ismerős a környék, végigmentem és megtaláltam a lakást. Anyám kérdezte: „Hol voltál, fiam?” Nem mertem elmondani, hogy városnézésen.

Nyírgyulaj után második osztályban – állítólag – a keresztapám volt a tanítóm. Harmadik elemibe nem emlékszem rá, hogy hol jártunk. A negyedik osztályt szeptembertől október közepéig ott kellett volna járni Kisvárdán. Akkor bejöttünk 1938. október végén Debrecenbe és a Ghilányi iskolába mentem, ami ott volt a villanyközpont mellett, a Nagyállomás háta mögött. Volt ott egy üres telek, rajta a hatalmas nagy iskola. Volt egy tanító, aki látta, hogy itt mit kell csinálni. Engemet ott borzasztóan megfogott! Tanultam, mint a gőzgép. Én azt nem tudom, hogy mivel érte el, de az biztos, hogy a történelmi, földrajzi problémákkal foghatott meg, mert állandóan a történelmet tanultam, az évszámokat. Utána aztán elköltöztünk a Csapókertbe. Ott folytattam a negyedik osztályt. A Csapókertben volt egy komoly úriember, egy igazi tanító. Precíz, művelt, intelligens. Nahát, az is megfogott engem jócskán! Sok mindent kellett bepótolni, amit Kisvárdán nem sikerült.