Június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja lett két éve Magyarországon. A trianoni béke dátumának ezzel megváltozott a profilja. Az elemi felháborodás két világháború közötti irredenta jelszavait fölváltotta az etnikai, kulturális, történeti azonosság és közösség hangsúlyozása. Trianon fogalmát a mai kormányzat a negatív, térségünkben agresszív indulatokat keltő jelentéstartományból megpróbálta kimozdítani és a pozitív érzelmeket keltő összetartozás hangsúlyozásával új tartalommal megtölteni. A nemzet kohézióját erősítő politikai szándék még akkor is dicséretes, ha sok vitát vált ki határon innen és túl is. (Peragovics Ferenc írása)

Történelemtanárként az ember gyakran beszél a migráció, helyváltoztatás, identitásváltozás okairól, dilemmáiról, és nemcsak a Kárpát-medencei magyar állam belső viszonyait érintve, hanem világméretekben is. Az EU lehetőségekkel csábító körülményei között a nemzeti öntudat mélyítése, a történelmi magyar államhoz tartozás gondolatának erősítése bizony nem egyszerű feladat a katedrán és azon kívül. Még aki egyébként imád barangolni Közép-Európa magyarsághoz kötődő helyszínein, az is némi szkepszissel fogadja ezt a kicsit XIX. századi oktatáspolitikára emlékeztető, az államrezont – nemzetrezont? – mindenekfelett szem előtt tartó törekvést. Azon kevéssé csodálkozhatunk, hogy a magát deklaráltan nemzetközinek valló kommunista korszak után az inga egy kicsit kileng a másik irányba. Ez így szokott lenni, a mértékre viszont ügyelnünk kell.

Az 1960–70-es években gyerekeskedve sok tapasztalatot gyűjtöttem arról, hogyan volt a „nemzet ügye” szőnyeg alá söpörve. Hadd mondjak csak egyetlen példát: a rendszerváltás idején, amikor újra divatba jött a székely himnusz, nálam generációval idősebb ismerősöm mesélte, hogy neki milyen szép emlékei fűződnek a dalhoz. Nekem sajnos ma is inkább csak duhaj férfiak kocsmai gajdolása jut róla eszembe, merthogy én ilyen szituációkban hallottam. Ettől függetlenül, a gimnáziumi évek alatt igen erős nemzeti hatások értek: 1976-ban, II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulóján országos akció indult azon helyszínek felkeresésére, ahol a fejedelem megfordult. Egyhetes kirándulást szerveztünk a Zemplénbe, kis füzetbe gyűjtöttük a pecséteket, ahol jártunk, s a végén Rákóczi portréjával díszített emlékplakettet kaptunk. Átrándultunk a kettévágott Sátoraljaújhely (cseh)szlovák oldalára, megnéztük a kuruc vezér szülőhelyét Borsiban. Máig emlékszem, hogy megdöbbentem a kastély romos állapotán. Nem folytatom, mert köztudott, hogy a Rákosi-korszak után született nemzedék már igenis fogékony volt a nemzeti eszmére, aminek hellyel-közzel teret is engedett az oktatáspolitika.

Mint ahogy a rendszerváltás utáni húsz év sem a nemzetárulásról szólt, bizonyság rá a sok ezer történelemtanár megfeszített munkája. De aki szörfözik egy kicsit írásom megjelenési helyén, láthatja, hány konferenciát szervezett a TTE, milyen korszerű, innovatív eszközökkel próbálta segíteni az Egylet munkánkat[1]. Ebben az értelemben sem beszélhetünk „zavaros időszak”-ról, ami újabban fontos deklaratív kiadványok vezérfonalaként jelenik meg. (Erről az orosz kultúrában járatosnak egyébként is a „szmuta” fogalom ugrik be, ami ott valóban a totális káosz szinonimája szokott lenni, lásd a lengyel beavatkozás korát a XVII. század elején. A szóhasználat egyébként azért is megtévesztő, mert a keleti nagyhatalomhoz hasonlítja a magyar történelmi fejlődést, amit – ha már nemzeti büszkeség! – általában ki szoktunk kérni magunknak. És alapvetően joggal. Magyarország az elmúlt huszonkét évben az állam működési zavarai ellenére mindvégig konszolidált ország volt.)

Mindettől függetlenül nagyobb figyelemmel lehetnénk a határon kívüli magyarok problémáira, hogy nagyobb hangsúlyt fektethetnénk össznemzeti kérdésekre, hogy a kérdéssel foglalkozva megértessük diákjainkkal: „a magyar nemzet és a magyar állam határai nem esnek egybe”[2] . Az idézet abból a pedagógiai háttéranyagból való, amelyet az oktatási kormányzat számára készítettek 2011-ben. A 130 oldalas összeállítás bevezetőjében a NÖN megalkotásának motívumairól olvashatunk, majd történeti áttekintések következnek a Trianon-kérdésről, az iskolai megemlékezések módszertanáról, jellegéről és céljairól. Neves írók, költők, politikusok szövegei hitelesítik az emléknap bevezetését, köztük több olyané is, akik a legnagyobb elfogultsággal sem azonosíthatók a magyar politikai jobboldallal, pl. Karinthy Frigyes, József Attila, Ady Endre és mások.

Természetesen nem sok tapasztalat gyűlt össze még az összetartozás napi iskolai rendezvényekről. Úgy gondolom, hogy nagyon igényesen is föl lehet dolgozni a témát, ami egyrészt jelentősen hozzájárulhat nemzeti önismeretünk fejlesztéséhez, annak az elégedetlenségi potenciálnak a csökkentéséhez, ami felgyülemlett ezzel kapcsolatban a hosszú évtizedek alatt, másrészt valóban közelebb hozza egymáshoz a határon túli magyarokat és az anyaországiakat.

Már a nemzeti ébredés kora magában hordozta a túlzó nacionalizmus zsengéit, csak bele kell pillantani néhány reformkori szövegbe. Akkor se volt szétszálazható teljes pontossággal a patriotizmus és a más kárán érvényesülni akaró lobbanékony nacionalizmus. Emiatt bizton állíthatjuk, hogy a nemzeti gondolat összes árnyalata meg fog jelenni az iskolai tablókon, projektmunkákban, irodalmi összeállításokban. Az optimizmus azt mondatja, hogy nem okvetlenül kell túlzott jelentőséget tulajdonítani az esetleges vadhajtásoknak, csöpögő giccsnek, bánatos szenvedélyeknek. Ezek idővel csitulhatnak, aminek legfontosabb előfeltétele a magyarországi magyarság anyagi, szellemi gyarapodása lehet az Európai Unión belül. Ugyanakkor egy kudarccal teli, frusztrált társadalom számára ez a nap könnyen azzá válhat, amitől sokan tartanak: pótszer.

A fentebb már említett pedagógiai háttéranyag részletesen szól az évtized közepétől állami támogatással megvalósítandó Kárpát-medencei kirándulásokról. Az ilyenfajta „élménypedagógia”[3], ha ügyesen csináljuk, kulcsszerepet játszhat tanulóink érzelmi feltöltődésében. Előnye még, hogy nem minden szálat mi tartunk kézben, mint egy iskolai emléknapon, hanem az utódállamok valóságával szembesülnek diákjaink, ami nem biztos, hogy a prekoncepciót erősíti meg. (Ha van ilyen, nem okvetlenül kell lennie!) Például egy udvarias, magyarul tudó és szívesen meg is szólaló szlovák áruházi eladó módosíthatja a „buta tót” toposzt. De a külhoni[4] magyarokkal való találkozás alkalmával megtapasztalhatjuk azt is, hogy a szlovák, ukrán stb. többségi nemzethez bizony vezetnek kommunikációs csatornák, amelyek számukra fontosak, tekintettel vannak arra az állami főhatóságra, amely alatt élnek, és respektálják törvényeit. Ezen sokan meg fognak döbbenni, és lehűti majd az esetleges indulatokat. De ez nem baj, mert, ahogy felvidéki értelmiségi ismerősömtől hallottam, ő nagyon nem szereti a Szlovákiában neokolonialista öntudattal kiránduló magyar csoportokat.

Végezetül: „Az egész témával kapcsolatos negyvenéves hallgatás nemcsak a korábbi időszak revíziós közhangulatát számolta fel, hanem a határon túli területekről való tudást, és sokszor az érdeklődés igényét is. Negyven évig a határon túli magyarokról (de általában a szomszédos országokról) csak minimális (valós) információ és tudás jutott el a magyar társadalomhoz a tömegkultúra és tömegoktatás útjain keresztül: a tankönyvek nem foglalkoztak velük, az újságok pedig inkább csak felületes, problémakerülő és hamis képet festő módon írtak róluk. De a szomszédos népekről sem lehetett valós képet alkotni. Így sokszor csak a családi kötelékeken és hagyományokon, vagy valamilyen egyéb tényezőn múlik, hogy valaki a szomszéd népekhez és a 20. századi magyar történelemhez hogyan viszonyul. Ez az »egyéb tényező« lehetett például egy sítúra is a hetvenes években.”[5] A hosszú idézet abból a nagyszerű kis kiadványból származik, amiben fiatal kutatók próbálják rövid, közérthető stílusban újraértelmezni a közös magyar–szlovák múltat. Az „egyéb tényezők” mellett az összetartozás napjának bevezetésével a magyar oktatáspolitika hivatalos célkitűzésévé vált a Kárpát-medencei közös múlt jobb megismerése, a 900 éven keresztül hordozott hungarus szellem újrafelfedezése. A határok szabdalta térségben mindenhol létezik ilyen igény, s ha ez a kezdeményezés valóban az összetartozást, az egymásrautaltság érzését fogja mélyíteni a magyarság egymástól elszakított nemzetrészeiben és a XIX. századi szóhasználattal nemzetiségeknek mondott, mai államalkotó nemzetek és a magyarság között, akkor teljesíti hivatását.