Közeledik ismét június 4-e, a Nemzeti Összetartozás Napja (NÖN). Tanároknak és ezen belül a történelemtanároknak érdemes elgondolkodni azon, mit lehet és érdemes kezdeni ezzel. Az emléknapot megalapozó joganyag és a megrendezését segítő pedagógiai háttéranyag mely elemeire érdemes támaszkodni, melyekre nem, és miért? (Lőrinc László írása)

Miért a történelemtanár?

Elöljáróban: mi köze van mindehhez szegény történelemtanárnak, és mit keres ez az írás a történelemtanárok honlapján? Mondhatnánk: a történelem, mint tantárgy, a múlt megértését szolgálja, és nem egy – mégoly értékes – ideológiát; nem politikai beszállító. A töritanárnak ugyanannyi köze van tehát ehhez az emléknaphoz, mint a technikatanárnak. Ez azonban csak részben van így. Ugyanis adott egy kész helyzet: az emléknap elrendeltetett, és a legtöbb iskolában, feltehetően reflexszerűen, szegény történelemtanárt veszik elő, mint hajdanán november 7-én, hogy kezdjen vele valamit. Ennek pedig az az oka, hogy ma is a 19. századtól örökölt nemzetcentrikus történelemtanítás a jellemző (sokan kritizálták már ezt, ám ettől még tény), és így e tárgy akarva-akaratlanul az egyik legfontosabb iskolai formálója a nemzettudatnak. Persze nem mindegy, hogy milyennek. Mit tegyen a történelemtanár? Vonja ki magát, és bízza az emléknap megszervezését, a diákjait kollégáira? Hogy utána rá maradjon az esetleg keletkező múltszemléleti károk kijavítása? Vagy inkább vegyen részt benne?

Mi a veszélye egy gyásznapnak? (Aradiak, holokauszt, kommunizmus áldozatai)

A kulcskérdés, hogy NÖN-t Trianon-napként, vagyis gyásznapként, vagy valóban a nemzeti összetartozás pozitív napjaként közelítjük meg – ami történetesen június 4-ére került. Amellett fogok érvelni, hogy az előbbi szinte biztosan árt az egészséges nemzettudat kialakulásának és megerősödésének, az utóbbi viszont talán használ.

Afféle félig-meddig gyásznapok eddig is voltak az iskolákban, ilyen október 6-a, február 25-e és április 16-a is. Ezek is rejtegetnek veszélyeket, ha csupán gyásznapként funkcionálnak. Külön-külön és együtt erősíthetik az „ezeréves pechkorszakról” (Örkény István) szóló múltképet, azt sugallva, hogy történelmünk véres megtorlásokba torkolló, kudarcos próbálkozásokból áll. Tekintve azt az erős tendenciát, mely a holokausztért minden felelősséget a németekre, a kommunizmusért meg a szovjetekre tolna (lásd pl. az alaptörvény Nemzeti Hitvallását), a fenti üzenetekhez jöhet még az a sugalmazás, hogy a túlerőben lévő idegen elnyomók ellen permanens, de vereségre ítélt küzdelmet folytattunk, így afféle kollektív mártírok vagyunk. Az igazán becsülendő érvényes magatartásminta e tájon az önmaga igaztalan sorsa fölötti busongóé és az önmagát vérpadon feláldozó harcosé.

A többi emléknap pozitív üzenete

A fent sorolt emléknapok ugyanakkor pozitív üzenetet is hordoznak: október 6-án olyan főtisztekre emlékezünk, akik egy választott haza szabadságáért harcoltak. Jelentős részük magyarul sem tudott, többségükben nem magyar származásúak; a kivégzett miniszterelnökkel együtt korszerű szabadságvívmányokért (sajtószabadság, népképviselet, kormányzati felelősség, hatalmi ágak elválasztása, független bíróság, önkormányzatiság, zsidóemancipáció) álltak ki egy elnyomó állammal szemben. A 20. században mindez újabb tartalmat is kapott, hiszen hasonló értékekért indult 1956 forradalma és állt ki annak kivégzett miniszterelnöke. A mai október 6-ára ez is rárakódott és az a tudat is, hogy nem a ’48-as vagy ’56-os harc volt hiábavaló, hanem ellenkezőleg, az 1849-et és 1956-ot követő elnyomás, hisz végül mindkettő megbukott, mégpedig részben éppen a hazai erőfeszítésnek és kitartásnak köszönhetően.

A másik két nap felhívhatja a figyelmet a származás, kultúra vagy társadalmi hovatartozás alapján történő megkülönböztetés, megbélyegzés, kirekesztés és a kirekesztettekkel szembeni közöny veszélyeire. Emberekre, akik kockáztatták ugyan létüket, de nem önfeláldozók voltak egy reménytelen helyzetben, hanem a helyzetet kijátszó, „győztes” életmentők. Ideológiákra (Babits szavaival: „lassú mérgekre”) melyek földi paradicsomot hirdetnek, miközben elvakult hívei és cinikus hirdetői a pokol felé rángatják a rest társadalmat. A plurális, többpárti demokrácia eltörlésének veszélyeire. Mindezek napjainkban, békés időkben is nagyon fontos üzenetek.

A rossz NÖN – Kőszeg

Június 4-ének is lehet pozitív hozadéka, erről később szólok. A kockázata azonban nagyobb, mint a másik háromnak együttvéve. Mindenekelőtt azért, mert az ellenfél, akivel szemben megküzdve alulmaradtunk – a fenti, felelősségáthárító verziók alapján – külső nagyhatalmak voltak, melyek mára mind eltűntek. Ám egy Trianon-nap esetében az indulati célpont szerepét játszó „gonosz legyőzőink” szerepébe a ma is köröttünk élő népek, emberek kerülhetnek. De ne szaladjunk előre.

2011 nyarán egy kőszegi iskolában járva a kint felejtett június 4-i dekorációt szemlélgettem. A tablók 1941-es térképek és ábrák voltak, végestelen végig egész folyosókon: egytől egyig arról szóltak, hogy az egységes, homogén Magyarországot hogyan szabdalnak fel idegenek, majd hogyan hozzák ezt helyre részlegesen a bécsi döntések. Karikatúrák mutatták be az acsarkodó, alattomos, setét tekintetű, szerbeket, szlovákokat, románokat (ebben a szövegkörnyezetben inkább oláhokat kéne mondani), akik csúszva-mászva ragadják el a magyar földet egy ártatlan szűzlánytól vagy egy lebilincselt legénytől. Sehol egy etnikai térkép, sehol egy mai értelmező magyarázat, sehol egyetlen szó arról, hogy volt itt egy világháború is. Ezek után el tudtam képzelni, miféle műsor kerekedhetett e díszletek közé.

Mit állítunk?

Tételezzük fel, hogy az iskolai emléknapoknak van nevelő hatása. (Ebben különben nem lehetünk nagyon biztosak – és Kőszeg esetében ez szerencse.) Mire is nevel akkor ez a Trianon-megközelítés? Vajon a nemzeti összetartozásról szól? Vajon hozzájárul „a Kárpát-medencében együtt élő népek és nemzetek kölcsönös megértésen és együttműködésen alapuló békés jövőjéhez, s egyúttal a XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez”, miképpen a nemzeti összetartozás napját elrendelő törvény szövege leszögezi? Avagy a „a Kárpát-medence népei közös jövőjét” segíti elő, és „az európai értékek érvényesülését”, ahogy a törvény indoklása fogalmaz? Vagy megfelel a „Pedagógiai háttéranyag” szellemének, mely a Nemzeti Erőforrás Minisztérium megbízásából az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben készült 2011 májusában, és amely kimondja: „a nemzeti összetartozás emléknapja nem gyásznap”?

Ahogy ebből is látszik, a törvény, annak indoklása és a hivatalos pedagógiai háttéranyag elsősorban nem ezt a búvalbélelt értelmezést ösztönzi, csakhogy mindezek a dokumentumok ellentmondásokkal terheltek, és sok ösztönzést is adnak az amúgy is kézre eső, egyszerű „kőszegi megoldáshoz”.

A törvény ellentmondásai – legnagyobb tragédia, előzmények nélkül?

Bár a törvény indoklása leszögezi: a megemlékezések egyik célja, hogy „segítsük Trianon döntéseinek megértését és feldolgozását”, ezt azonban a joganyag nem segíti elő. A törvény szerint „igazságtalan és méltánytalan szétszaggattatás” történt, és nem tesz utalást arra, hogy történelmi előzmények is lennének, például, hogy a régi Magyarország soknemzetiségű állam volt, és egy – az Osztrák–Magyar Monarchia által kezdeményezett – vesztes háború után a környező államok olyan területeket „szaggattak” le, melyekben a magyarok, ha sokan is, de kisebbségben voltak. Adós marad ezzel az indoklás is. Természetesen ettől még az igazságtalanság vádja igaz (pláne egyes határ menti, színmagyar területek esetében), csak éppen a megértés és feldolgozás szempontjából elkerülhetetlen lenne az árnyalás, egyáltalán az igaz, egyenes, öntetszelgés nélküli beszéd.

Beszédes továbbá, hogy a törvény Trianonról, mint „a magyarság egyik legnagyobb történelmi tragédiájáról” beszél, az indoklás szerint pedig „a magyarság számára Trianon a XX. század legnagyobb tragédiája”. A kettő között akkor nincs ellentmondás, ha a törvényszöveg fogalmazói arra utalnak, hogy a többi ehhez mérhető tragédia nem a 20. században történt. Ezzel a jogszabályba passzírozott történelmi értékeléssel („a XX. század legnagyobb tragédiája”) azonban baj van. A 20. században ugyanis, még Trianont megelőzően, lezajlott egy háború, melyben félmillió magyar állampolgár halt meg borzalmas körülmények között. Majd – a háború folyományaként – tízezrek haltak meg spanyolnáthában. Hogyan állítható, hogy ennyi ember halála kisebb tragédia volna, mint Trianon? És akkor nem beszéltünk a 20. század más borzalmairól, a második világháborúról, a Don-kanyarról, a bombázásokról, a holokausztról, a porajmosról, a szovjet rémtettekről, a Rákosi-diktatúráról vagy ’56-ról. Avagy a határon túli magyarok megaláztatása súlyosabb tragédia, mint százezrek és milliók halála? De hát ezek a háborúk és diktatúrák az emberpusztításon túl sok ember megalázásával jártak, gondoljunk a nagy háború lövészárkaiban patkányok és tetvek sokasága között, esőben, télben, hőségben senyvedő katonák sorsára. Az amputáltan kolduló leszereltekre. Az óvóhelyek vacogóira. A keresztleveleket hajkurászókra, a sárga csillagot kitevőkre, a származásuk miatt boltokból kitiltottakra. A magyar érzésű németnek nyilvánítottak sokaságának kitelepítésére szülőföldjükről. Ezek nem a magyarság tragédiái voltak, avagy lemérhetően kisebb tragédiák, mint Trianon? Milyen mérce szerint?

E furcsa méricskélés valójában a kőszegi utat kövezi ki. Ha a 20. századi „szövegkörnyezetéből” kivesszük Trianont mint legnagyobb tragédiát, és elfelejtjük mindenekelőtt magát a világháborút (melynek kirobbantásában a magyar elitnek szerepe volt), akkor legnagyobb tragédiánknak egy idegenektől eredő igazságtalanságot nevezünk ki, amiben mi teljesen ártatlanok vagyunk. Hol itt a múlt magyarázata, a szembenézés, a feldolgozás?

Az út Trianonig – történelem nélkül

Még erősebb késztetést ad a kőszegi irányba, a pedagógiai háttéranyag. Bár ebben sok hasznos és használható szöveg is van (erről később), mégis egészében megdöbbentő.

„Az út Trianonig” című fejezetben már legalább megemlítik a vesztes háborút. Különös módon az az apróság, hogy a régi Magyarország területén nagy, zárt tömbökben (is) éltek nemzetiségiek, akiktől kinti „anyaállamaikat”, rokonaikat sokszor csak a magyar határ választotta el, az nem kerül szóba.

Ahogy az sem, hogy a 19. század eleje óta megfigyelhető nacionalizmus és nemzetállamosodás a világháború korszakáig Írországtól a Balkánig és a Baltikumig mindenhol nemzetállamokat kreált a soknemzetiségű birodalmakból. (Kossuth már az 1860-as években prognosztizálta, hogy ha a dunai népeket nem sikerül nemzeti alapon egyfajta önkéntes szövetségi államba szervezni, akkor a történeti Magyarország egy konfliktus folyamán szét fog esni.)

A későbbiekben „szerb és román csapatok benyomulásáról” esik szó, melynek célja, hogy „bekebelezzék Dél-Magyarországot és Erdély délkeleti részét”, valamint „a csehek felvidéki vármegyék elfoglalását célzó támadásáról”, de nincs szó arról, hogy ott szerbek, románok és szlovákok laktak és hogy ők hogyan fogadták az új foglalók érkezését. Hallgat a gyulafehérvári gyűlésről és arról, hogy a nemzetiségi területek elszakadását e támadások előtt a magyar országgyűlés választott nemzetiségi képviselői már bejelentették.

Amire van hely – borongós, őszies, komor dac

Ha azt hisszük, hogy talán helyhiány miatt maradt ki a Trianonhoz vezető út taglalásából mindaz, ami tényleg fontos, akkor tévedünk, mert volt hely Károlyi Mihály állítólagos „lemondását” idekeverni (erről még később) vagy olyan egykori szövegek hosszas idézésére, mint például „a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették. […] Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: … a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tették véreink közül sok millió hű és becsületes embert […] A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen”. Ez valóban tükrözi a kor hangulatát, de nagy kérdés, hogy mennyiben szolgálja ma a döntés „történelmi hátterének” megvilágítását.

És Bosznia? Avagy kiket kérdeztek meg valaha is

A szöveg leszögezi, hogy „mintegy 3 221 000 nemzettársunk került megkérdezésük nélkül új határainkon túlra!” Ez utóbbi kitétel hatásos lehetett Apponyi Albert párizsi beszédében, de a történelmi háttér megvilágítására nem alkalmas. Azt a benyomást kelti, mintha valaha valakit is megkérdeztek volna ilyesmikről egy-egy békerendezéskor. (Ez éppenséggel az első világháborút követően, Sopron környékén történt meg először a magyar történelemben.) Nem kérdezték például 1848-ban a románokat, hogy szeretnének-e Erdély helyett a magyar kormányzat fennhatósága alá kerülni (jóllehet Erdélyben már akkor relatív többséget alkottak), majd egy év múlva a független magyar állam polgáraivá válni. Ahogy a bosnyákokat sem kérdezte senki 1908-ban, hogy szeretnének-e az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatósága alá tartozni. (Mint ismeretes, a délszlávok lakta Bosznia annektálása – fővárosa Szarajevó – a háború közvetlen előzményei közé tartozik, de természetesen itt, mint a Trianonhoz vezető út egyik állomása, nem szerepel. Az annektálás kezdeményezője különben a monarchia közös pénzügyminisztere, a magyar Burián István gróf volt.) Az ilyen kitételek egy látszólag józan, racionális történelmi mérlegelésben semmi másra nem jók, mint az önbecsapásra, az önsajnálat terméketlen kőszegi útjának építgetésére.

Másodszor másképpen – még mindig a magyar politikai elit nélkül

A meglehetősen heterogén háttéranyagban – melynek mentségére csak az szolgál, hogy feltehetően nagyon rövid idő alatt kellett összeállítani – Trianon előzményeit többféleképpen adják elő: vannak a fenti tárgyalásmódnál józanabb és elrugaszkodottabb szövegek is. A „Trianon-legendák” című fejezet a józanabbak közé tartozik, itt már szó esik arról, hogy „Trianon elsősorban azért következhetett be, mert az Osztrák–Magyar Monarchia elvesztette a háborút, és a győztesek a vesztesekkel soha – különösen a XX. században – nem bántak könyörületesen”. Sőt, itt még az is szerepel hogy „elmondható ugyan, hogy a trianoni békeszerződés is annak a nemzetépítésnek a következménye, amely a XIX. század első felében indult meg a térségben, s amelynek úttörője éppen a magyar nemzet volt”, ám már ragadja is tovább az olvasót egy „de”: „de az is megállapítható, hogy nagyhatalmi támogatás nélkül e nemzeti emancipációs mozgalmak önmagukban nem vezettek volna a Monarchia széthullásához.” A hangsúly érezhetően a mondat második felén van, jóllehet a történelmi hangsúly az elsőn: az olasz egység sem született volna meg nagyhatalmi segítség nélkül, annak tárgyalásakor azonban a történelemkönyvek nem ezt tolják előtérbe. Arról nem is beszélve, hogy abban, hogy a fenti nagyhatalmi segítség létrejöjjön, ludas a trializmust végsőkig ellenző, oroszellenes külpolitikát szorgalmazó, a német szövetséget támogató, a világháborút nem ellenző magyar politikai elit, a magyar véleményformálók és az őket követő magyar politikai közvélemény is.

Műsorterv, a nem létező életkor és az üdvös unalom

Mivel az emléknap szervezői feltehetően a legendacáfolatok helyett inkább a konkrét „Műsortervet” fogják olvasni, nyilvánvaló, hogy ennek meglehetősen elrugaszkodott, durván „kőszegi” beállítottsága nagyobb hatással lesz a megemlékezésekre.

A műsor sajátossága, hogy akárcsak az egész „pedagógiai” anyag, teljesen negligálja az életkor fogalmát. Halvány jelzés sem történik arra, hogy ezt a műsort hat vagy tizennyolc éveseknek szánták. Egy biztos: így minden korosztálynak egyaránt töményen unalmas és emészthetetlen, ami az általa okozható kárt nagyban csökkenti: a diákok feltehetőn a műsor közben megbabonázott figyelem helyett inkább egymással próbálnak kommunikálni, egymást szórakoztatni, ahogy mi is tettük anno a szép emlékű április negyedikéken. Ez azonban nem mentség, ráadásul valamennyi kárt még így is okozhat, ha óvatlanul mégis odafigyelnek.

Magyarország lakói a magyarok – a többi nem számít

A javasolt műsor elején egy narrátor említést tesz a világháborúról ilyeténképpen: „[Arról, hogy] Az Osztrák–Magyar Monarchia I. világháború során bevonult 8 millió katonájából hányan esetek el és mennyi volt a magyar királyi honvédség vesztesége, erről nem állnak rendelkezésre hitelt érdemlő adatok. Magyarország területéhez és lakosságához képest bizonyítottan nagyobb véráldozatot hozott, mint a Monarchia Lajtán túli tartományai.” A második mondat így nyilvánvalóan ellentmond az első, nyelvileg sutának. (Az utóbbi félrevezető is, hiszen magyarok nemcsak a honvédségben és nem elsősorban ott, hanem a k. u. k. közös hadseregben harcoltak.) De az igazi baj a másodikkal van: hisz hallgat arról az adott szövegkörnyezetben egyáltalán nem közömbös tényről, hogy a Magyarország által hozott véráldozat felét nem a magyarok, hanem éppenséggel a nemzetiségiek hozták.

Magyarország lakói és a magyarok módszeres összemosása végighúzódik a kiadványon.

Az el sem vesztett háború

Később a narrátor hozzáteszi: „Az elesettek száma mellett a világháborút követő forradalmak, a Monarchia összeomlása, az állandóan cserélődő kormányok a nemzeti érdekérvényesítésre olyan erős csapást mértek, hogy a háborút követő békeszerződés kialakításában az önállóvá váló Magyarország csak elszenvedő alany lehetett.” Egyrészt félrevezető, és a „tőrdöfés elmélet” felé tereli a hallgatóságot, hogy a forradalmakat a Monarchia összeomlása elé helyezi, és mindkettőt a világháború utánra, és nem annak következményeként értelmezi, azt a látszatot keltve, hogy a gyors kormányváltások vagy forradalmak nagyobb szerepet játszottak a békekötéskor, mint a „korábbi” időszak homályos hátterében szerényen meghúzódó háború. Arról, hogy az utóbbit Magyarország elvesztette, nem szól a narrátor, mintha a háború csak az elesettek számával játszott volna szerepet az egészben.

Mindezt a drámai hangú szpíker azután árulja el, hogy elénekelték az „elindultam szép hazámból” kezdetű, Trianonnal ki tudja, milyen kapcsolatban lévő, de kétségtelenül nagyon szomorú népdal elejét. (A dal éneklése végighúzódik a műsoron.) Jól egészítik ki a fentieket a narrátor későbbi szavai: „Az így született utódállamok… s ezek kormányai mindent elkövettek, hogy Magyarországot gazdaságilag, katonailag tönkretegyék.”

A magyar szenved, a többi elnyom

Vagyis ahol véráldozat és szenvedés van, ott a magyarok, ahol hódítás és tönkretétel, ott az idegenek az alanyok. Így jutunk szépen vissza a 21. században ahhoz a szemlélethez, amit a magyarok Rákosi Viktor, a románok Ceauşescu idején vallottak.

Ezt erősítik az irodalmi szemelvények is, így Juhász Gyula verse, mely szerint „volt nekünk egy országunk e földön, / Melyet magyar erő szerzett vitézül, / S magyar szív és ész tartott meg bizony” megállhatta a helyét a Trianon-trauma időszakában, de ennyi évtizeddel később, a megértetés szándékával rendezett emléknapon és műsorban félrevezető, lévén hogy ismétlem, sehol, egyetlen szó sem esik arról, hogy itt más népek is laktak, akik hozzájárultak az ország megtartásához, például a török (és adott esetben a melléjük állt magyar kurucok) ellen horvátok, szerbek, szlovákok és románok sokasága harcolt a törökellenes magyarokkal karöltve, és természetesen a sor folytatható.

Túléljük a románokat, avagy mindent vissza?

Külön érdekes narrátori közlés, hogy „a történelem során minden nagy ellenfelet, amely legyőzött minket, túléltünk”. Igen, igaz ez a Habsburg- vagy szovjet birodalomra. De ki itt, Trianon esetében a nagy ellenfél? Ki az, aki még itt van mint legyőző, mint ellenfél, és akit túl fogunk élni? Franciaország? Nagy-Britannia? Netán Románia, Szlovákia, Szerbia? Vagy éppen a románok, szlovákok szerbek? Mit jelentenek ezek a szavak azokkal a népekkel szemben, akikkel együtt alkotjuk az Uniót, akikkel szövetségesek vagyunk a NATO-ban, akik felé terjeszkednénk áruinkkal, a Mol és OTP hálózatával, akiknek országaiban pártjai vannak a magyaroknak (nemritkán kormányalkotók is)? Az ilyen mondatok mit jelentenek egy ünnepségen, az azt hallgató diákok számára?

És mi fog történi, ha majd túléljük, mondjuk, eme szétesésre ítélt országokat? Mindent visszakapunk? Mi lesz az ott lakókkal? Vagy őket magukat éljük túl? Hogyan? Rásegítünk? Kik írják le ezeket, és miért? Mire nevelik, hergelik az ifjúságot?

Aztán a narrátor népnevelőbe megy át, szigorúan kioktatja a gyerekeket vagy talán – az ünnepségen szenvedő gyerekek feje fölött – a felnőtt társadalom egy részét: „Nem gondolható, hogy nacionalizmus vagy revizionizmus, ha egy nemzet nem akarja sárba tiporni vagy örökre elfelejteni saját történelmét, hanem kellő méltósággal visszaemlékszik, és ha szükséges, együtt gyászol, vagy példát merít és tanul múltjából: »rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés«.” (József Attila: A Dunánál)

Ha valaki ezt a műsort valóban színpadra állítja, azt teszi, amit a narrátor dörgedelmei elítélnek: sárba tiporja a múltat és kellő méltóság nélkül emlékezik. Nyilván ebben a környezetben teljesen átértelmeződik a József Attila-idézet, hiszen a „rendezni a közös dolgokat” itt valamiféle lerendezést sejtet, éppen az ellenkezőjét a „békévé oldásnak”, a továbblépésnek, vagyis amiről a vers szól.

A békévé oldástól az Egy-Cél-Egy-Akaratig

A „Melléklet – további irodalmi ajánlások” című függelékben szerepel ugyan az egész József Attila-vers, benne az idézet értelmező környezetével: „Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel – mai magyarok! … Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. … A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Igen, pontosan erről lenne szó, ez lenne a feladat. Erről kéne szóljon, persze közérthetőbben az emléknap. Csakhogy a műsorbeli és mellékletben közölt többi vers, ének (köztük igen szépek is) ellene dolgozik ennek az egynek.

Wass Albert: Üzenet haza című 1948-as versében például sáskákról, vakondokról, gyomokról, csalánról hallhat a gyermekhallgatóság (mit vagy kit szimbolizálhatnak ezek egy Trianon-napi műsorban?) és arról, hogy lesz még idő, amikor mindezek a kártevők legyőzetnek, „hasznos anyaggá” válnak „a föld alatt”. Amikor „leszünk Egy Cél és Egy Akarat”. (Csak mellékesen: ha valaki nem tudná, hogy ezek a szélsőjobboldal hívószavai voltak 1944-ben és azok azóta is, csak írja be a keresőbe, hamar kiderül. Még szerencse, hogy az ártatlan kis gyermek, aki ezzel a nemzeti összetartozás apropóján kiáll, nem tud nagybetűt szavalni.)

Meglehet, a vers nem Trianonról, inkább az 1948-as magyarországi állapotokról szól, de ez a hallgatók számára nem derül ki ebben a kontextusban, mellékesen szólva pedig akkoriban Magyarország éppen azért volt borzalmas hely, mert ismét egy „egycél-egyakarat” mániás ideológia jegyében kormányozták, ezúttal balról. Ez a fanatizmus volt a valódi sáska és a csalán a 20. századi Magyarországon, nem egyes emberek vagy idegen népek.

Egy szót se a határon túli magyarokról

Az irodalmi anyagban egyetlen mű egyetlen sora sem szól magukról a mai, határon túli magyarokról. Az ottani életről és kultúráról, azokról, akikkel az összetartozást kéne most megélni. Semmi sem szól továbbá azokról, akikre a törvény szerint szintén emlékezni kéne ezen a napon, vagyis akik „áldozatvállalásukkal és teljesítményükkel” hozzájárultak Trianon túléléséhez, vagy akik „nem magyar emberként vállaltak szolidaritást a magyarsággal”. Csak a depressziós búebéd és búvacsora, éppen a kőszegi lúzer-önszuggesztió szellemében.

Az óravázlat – semmit, ami tényleg segíti a megértést

A mélypont bizonnyal a „Felhasználható óravázlat megemlékező történelem- vagy osztályfőnöki órákra” alcímet viselő rész. Erősen gyanítható, hogy nem történelemtanár kezei közül került ki.

Már az óra attribútumainak meghatározása is érdekes: „feltétlenül szükséges … a történelmi Magyarország feldarabolását bemutató térkép állandó jelenléte”. Hát persze. Nem is az etnikai térképé. Még valami kiderülne az okokról…

Az óravázlat az előzmények között megemlíti a nemzetiségieket és azt, hogy „magyar kormány … jóllehet az 1868-as nemzetiségi törvényben minden állampolgárának egyenlő jogokat biztosított, sőt, egyházi, iskolai téren a kulturális autonómia számos elemét megadta, politikai nemzetként nem ismerte el a nemzetiségeit”. Ennyi. A hallgatóság ugyan mit fog érteni az utolsó tagmondatból? Azt talán jobban értené, hogy a nemzetiségi nyelveken oktató elemi iskolák száma a dualizmus idején felére csökkent, miközben a nemzetiségiek száma nőtt – ez viszont ezen a történelmi okokat is boncolgató órán nem szerepelhet. Értené, hogy a nemzetiségiek nagyobb részaránya vándorolt ki, mint a magyaroké. A nemzetiségek elleni halálos sortüzeket, betiltásokat, pereket is értenék – ezekről sincs szó.

A háború itt is teljesen mellékes körülmény, és itt sem, ahogy sehol az anyagban fel sem merül az a kérdés, hogy Magyarország tulajdonképpen miért lépett be. Annál nagyobb hangsúlyt kap, hogy például a háború során „kitartóan lépett fel a cseh Edvard Beneš és Tomáš Masaryk egy csehszlovák állam létrehozásáért, mely főleg a magyar Felvidék teljes bekebelezését szorgalmazta”. A magyar Felvidék. Itt jön jól, hogy nincs etnikai térkép.

Felbukkan a bűnös Károlyi gróf

Benešék kitartó ármánykodása eredménnyel is járhatott, mert „az ellenség feltartóztatására a magyar kormány érdemi intézkedéseket nem tett, a frontról hazatérő katonákat nem szervezeték meg a védelemre, a hadsereg lényegében szétesett”. Majd „március 21-én a Károlyi-kormány lemondott, átadva a hatalmat” a kommunistáknak.

Régi hagyomány, és feltehetően emléknapok tucatjai fogják visszahangozni: a Trianonhoz vezető útban annak, hogy Magyarországon nagy tömbökben nemzetiségiek éltek, nincs köze, ahogy az ő nemzeti törekvéseiknek, az ezekre adott elutasító és agresszív magyar válaszoknak, a háborúba való belépésnek, majd e háború elvesztésének sem, van viszont az összeomláskor az országot megöröklő kormányzatnak, Károlyinak. E hevületben még azt az otromba, diáktól sem elfogadható hibát is elkövetik az anyag készítői (mégpedig kétszer, egyszer a bevezető részben, egyszer az óravázlatban), hogy Károlyi-kormányról beszélnek akkor, mikor a miniszterelnök már Berinkey Dénes volt, és Károlyi lemondásáról írnak, jóllehet Károlyi köztársasági elnököt egy puccs távolította el. Mindebben az sem zavarja őket, hogy a háttéranyagban a kiegészítő szemelvények közé beválogattak egy írást Romsics Ignáctól, a kor egyik legavatottabb történészétől, melyben mindennek az ellenkezője olvasható: a Vix-„jegyzéket Károlyi 21-én visszautasította, s azt tervezte, hogy Szovjet-Oroszországra támaszkodva meghirdeti a nemzeti ellenállást, s … – megmaradva államfőnek – szociáldemokrata politikusokból álló kormányt nevez ki. Számításába azonban hiba csúszott. A szociáldemokraták többsége … Károlyi háta mögött megegyezett a Gyűjtőfogházban őrzött kommunista vezetőkkel a hatalom közös átvételéről.” Ezt vagy nem olvasták, vagy negligálták a történész szavait, és inkább az ezerszer cáfolt és elcsépelt propagandával kívánják „művelni” a pedagógusokat és diákokat.

Egynézetű multiperspektivitás

Mikor egy konferencián valaki rákérdezett e pedagógiai anyag ellentmondásaira, az illetékes azt válaszolta: „ezt írjuk a multiperspektivitás számlájára”. Csakhogy Trianon történeti bemutatásából itt éppen a másik nézőpont hiányzik: a nemzetiségieké, jóformán maguk a nemzetiségiek is. Mintha egy per tárgyalásán nem a két pereskedőt hallgatná meg a bíró, hanem az egyik fél hazug és igaz szövegeiből szűrné le az igazságot, mondván: meghallgatta a felperes igazságait és hazugságait is – az alperest meg el se hívná.

Amit újabban el kell hallgatni

A Károlyi-kormányzat nem állt a helyzet magaslatán, de nem is volt könnyű akkor – ellenséges blokád alatt, sokszoros túlerőben lévő megszállóktól körülvéve, a frontokról háborúellenes, pacifista indulatokat hazahozó katonatömegek szociális követeléseitől övezve, tüzelő- és élelmiszerhiány, tomboló spanyolnátha közepette – megállapítani, hol is az a magaslat, ahonnan ezt a társadalmat egy jó béke irányába el lehetne navigálni. (Ma sem tudjuk pontosan.)

Képzeljünk el egy feleséget, aki hasztalan noszogatja férjét arra, hogy közös pénzüket ne a kocsmában költse, hanem fordítsák inkább a ház javítására. Eladdig, míg végül a ház összedől és maga alá temeti a férfit. A gyerekek meg sírni kezdenek: míg apu élt, állt a ház. A felelős a feleség. Ezt az infantilis megközelítést alkalmazza megannyi felelősségáthárító Trianon-megközelítés, és ezt sugalmazza végtelen felelőtlenséggel ez az anyag is. Károlyi a nehéz pillanatokban naiv volt, határozatlan, tán tehetetlenkedő is, de nem tudjuk, hogy ezen a csődtömegen bárki más úrrá tudott volna-e lenni.

Magáért a csődtömegért pedig éppenséggel nem ő volt a felelős. Már a háború előtt ellenezte a német katonai szövetséget, majd a háborúba való belépést is. „Nekünk még a győzelmes háború sem érdekünk – nyilatkozta 1913-ban. – Nemcsak bennünket, hanem egész Európát évtizedekre visszavetne egy ilyen háború, és Európa elveszítené azt a vezető szerepét, amelyet a világon visz.” Ez is történt. És ehhez hasonlókat mondtak „hazaárulónak” kikiáltott elvbarátai, Lovászy Márton, Drozdy Győző, Jászi Oszkár vagy épp Ady Endre. „Ha valami csoda nem jön, a világtörténelem legnagyobb katasztrófája előtt állunk” – írta Jászi Oszkár 1914. augusztus 3-án, miközben a magyar politikai közvélemény a Szerbia elleni leszámolás lázában égett.

Azért kell ezt itt felidézni, mert ezek azok a kellemetlen igazságok, amiket most mindenáron elfelejteni akarunk, és aminek elkendőzéséhez olyan nagy buzgalommal hozza kissé molyrágta drapériáit a háttéranyag. A háború nem volt elkerülhetetlen fátum, Magyarországnak volt a Monarchiában nyomásgyakorló képessége, de minden ellenkező híreszteléssel szemben ezzel meg sem próbálkozott. A háborús felkészülésben elévülhetetlen „érdemeket” szerzett Tisza Istvánt rövid ideig tartó, aktuál-külpolitikai vonakodásának helytelenségéről többek között a fent már említett Burián István, a monarchia későbbi közös (háborús) külügyminisztere győzte meg.

Félreértés ne essék, Trianonért nem konkrét személyek, bűnbakok a felelősek, vagyis egyfelől nem Károlyi Mihály vagy Kun Béla, netán az 1918–19 fordulóján a magyar ellenakciókat ellehetetlenítő Pogány József, másfelől nem is a nemzetiségi politika fő felelősei, Bánffy, Apponyi, illetve a külpolitikai orientációban, a felkészülésben kulcsszerepet vállaló Tisza, a két Andrássy vagy Burián. Egy ilyen horderejű történelmi folyamat nem varrható egy-két ember nyakába. Csak azt jelzem, hogy Károlyinál jóval ártalmasabb figurák is forgolódtak akkoriban a történelmi színpadon.

A jó NÖN, avagy mit érdemes tenni?

Amiben valóban a nemzet nagy része egyetérthet, az az, hogy Trianon nem olyan értelemben vett múltbéli tragédia, mint a tatárjárás, hiszen kárvallottjai, a rokonaitól és anyaországától elszakított magyarok százezrei élnek kisebbségi sorban ma is, ennek sok hátrányával. Kissé hátborzongató hallani, mikor erdélyi magyarokról hazaiak mint „románokról” beszélnek, vagy mikor megkérdik tőlük, hogyhogy tudnak magyarul? (A csángókkal kapcsolatos ismerethiányról nem is beszélve.) Furcsa, hogy sok fiatal jobban ismer sok távoli országot, mint Szegedet, Kolozsvárt vagy Kassát. Ezzel szemben az anyaországnak lehet és van tennivalója, segíteni a határon túl élőket, erősíteni a szolidaritás érzését.

De szintén fontos a sokféle gyűlölködéstől szabdalt országban a határon belüli, világnézeten, kultúrán átívelő nemzeti összetartozást tudatosítani.

Azt gondolom, egy iskolai emléknap szervezője akkor szolgálja igazán ezeket, illetve a törvényben és indoklásában megfogalmazott főbb célokat, és általában is az egészséges nemzettudatot, ha a tavalyi pedagógiai háttéranyag nagy részét sietve sutba vágja, és meggyőzi erről kollégáit is.

A határon túli magyarok – beszélgetés

Ha tanítási órában gondolkodnak, akkor legyen annak célja – természetesen életkornak megfelelően – a határon túli magyar kultúra, zene, művészet, közélet megismertetése. Érdemes ilyen órára elhívni erdélyi, felvidéki, kárpátaljai embereket, idősebbeket vagy diákokat, magyart, nem magyart vagy többes identitásút is; mindháromnak meg lehet a maga hozama. Beszélgetni lehet arról, milyen ott a magyar élet, milyen nehézségeik és lehetőségeik vannak, mit hoztak, mit nem a schengeni határok vagy az euró. Hogyan látják a magyarok a nem magyarokat és viszont, milyen az együttélés a mindennapokban. Milyen volt a magyar létezés a két háború között s a kommunizmus idején. De az is érdekes és tanulságos lehet, hogyan látnak minket, itthoni magyarokat a határon túliak.

Ha a nemzeti összetartozásba a határokon belüliek összetartozása is beletartozik, akkor cigány vagy más kisebbségi vendég meghívása is adekvát lehet, a maga magyarságáról, helyzetéről beszélhet a gyerekekkel. Ez nemcsak a „benti” összetartozástudatot, hanem a „kintiek” iránti szolidaritást és érzékenységet is növelheti.

Filmek

Nézhetnek filmet is azokról a tájakról, melyek a történeti Magyarországhoz tartoztak, vagy olyat, ami Erdély vagy a Felvidék mai és egykori kultúrájáról, településeiről szól. De ezek a filmek valóságosan mutassák meg, az egykori többnemzetiségű együttélést, és ne hazudják színmagyarrá a szász városokat, rutén falvakat, az etnikailag és vallásilag olyannyira vegyes és épp ettől szép és izgalmas régi világot. (Kimondottan ellenjavallt a tipikusan „kőszegi” szemléletet sugalló Koltay Gábor-féle Trianon film.)

A történelem

A legkevésbé fontos ekkor magáról Trianonról beszélni, hisz ezt megteszi kellő háttértudás felhalmozását követően a történelemóra, de ha az évforduló miatt a diákok érdeklődnek, akkor nyilván megkerülni sem kell. Ám egy ilyen beszélgetésnek legfontosabb kelléke éppenséggel az etnikai térkép, elmaradhatatlan eleme pedig azoknak a fontosabb okoknak a feltárása, melyekről fentebb szó esett, nagy ívben kerülve a legkézenfekvőbb, legegyszerűbb és legkártékonyabb „kőszegi” megoldást.

Ha az emlékezést nem történelemtanár tartja, akkor ehhez segítségként ne a pedagógiai háttéranyag egészét ajánljuk neki, hanem annak csak egyes részeit. Így mindenekelőtt Romsics Ignác tanulmányát. És még inkább azt a tanulmányt, mely – talán nem véletlenül – látványosan hiányzik az anyagból, de aktuálisabb, mint valaha: Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című írását.

Az utazás

De van a háttéranyagnak még egy hasznos része, mely „Ajánlások az emléknaphoz” címet viseli. Ez a határon túli osztálykirándulásokat szorgalmazza. Az emléknap legjobb megoldása kétségtelenül egy ilyen utazás lehet. Nemcsak gyönyörű tájakon, szépséges, a magyar kultúrához ezer szállal kötődő városokban járhatnak így a diákok, hanem olyan magyarokkal is találkozhatnak, akik egészen különös szeretettel, nyitottsággal fogadják őket, akiknek sokszor a világhoz fűződő viszonyuk is eltérő, lenyűgöző, de mindenképpen érdekes. És érdekes módon, többnyire hiányzik belőlük a más népekkel szembeni gyűlölködés. Ehhez túl sok rokonuk házasodott románnal, szlovákkal, túl sok barátjuk van közülük, vagyis túl közelről ismerik őket.