A magyar emlékezet nem vesz tudomást Kaiserfeldről, pedig 1865. március 31-i beszédének kulcsszerpe volt abban, hogy  Deák megírta a Húsvéti cikket.

Remekül szórakoztak a bécsi Karl színház nézői 1865 áprilisának elején, mikor Anton Ascher egy vígjátékban Anton von Schmerling államminiszter maszkjában lépett színpadra. Bár a színművészt a tiszteletlenségért nyolcnapi elzárásra ítélték, ez csak még nevetségesebbé tette a kormányfőt.

Pedig Schmerling korábban népszerű volt, mert 1861-ben az abszolutizmus helyett félalkotmányos rendszert vezetett be: a törvényhozó hatalmat az uralkodó helyett a birodalmi tanácsra (Reichsrat) ruházta. Ebben az egyes országok és tartományok gyűlései képviseltethették magukat. A magyarok azonban, ragaszkodva a saját országgyűléshez, nem küldtek képviselőket a Reichsratba, sőt, a csehek és lengyelek is távoztak onnan. Ráadásul a Reichsrat a birodalmi kormányt nem vonhatta felelősségre. Ez, és a birodalom anyagi, külpolitikai helyzetének romlása megtépázta Schmerling tekintélyét.

Az 54 éves Moritz von Kaiserfeld Schmerling politikájának egyik legeltökéltebb ellenfele volt. Már 1862-ben kifejtette, hogy a magyarok 1848-49-ben nem játszották el jogaikat, és szerinte az alkotmányosságról csak akkor lehet beszélni a birodalomban, ha elismerik az 1848-as magyar törvények jogfolytonosságát, és ezen az alapon tárgyalni kezdenek velük. A liberális Kaiserfeld ezzel éppen azt tette, amit – ellenkező irányban – Kossuth Lajos, aki 1848. március 3-án azzal indította meg a birodalomban a forradalmi lavinát, hogy az ebben nem illetékes magyar rendi gyűlésben alkotmányt követelt a többi tartománynak is.

Kaiserfeld új megközelítése váratlan sikert aratott („Te jó isten, csak nem mondtam valami rendkívülit, hogy olyan nagy hűhót csapnak körülötte” – mondta állítólag másnap a képviselő) de egyelőre még kisebbségben maradt. Két év múlva, 1864 nyarán viszont már az ő nézetét visszhangozták a legkülönfélébb osztrák liberális lapok.

Mindezek után 1864 őszén a Reichsrat a birodalom áldatlan helyzetéről az uralkodónak küldendő feliratot tárgyalta éppen, mikor a vitához november 26-án a Wiener Lloyd c. lapban hozzászólt br. Eötvös József. Kifejtette, hogy a birodalomban „bizonyos érdekek és ügyek közössége” nem tagadható, és ez a magyar 1848-as törvények megváltoztatását igényelheti, ami azonban csak úgy lehetséges, ha erről a magyar országgyűlés maga dönt. Érzékeltette, hogy álláspontjával „köztiszteletű vezérünk, Deák Ferenc” is egyetért.

Zsúfolásig tömött karzat és izgatott képviselők várták a Reichsratban december 1-én, hogy mit válaszol erre a „magyar-felelős” Kaiserfeld. A szónok a schmerlingi alkotmány kritikájával kezdte, mondván, nem érvényesül a képviseleti elv, a bírák függetlensége, a miniszteri felelősség és jó pár szabadságjog. „Az alkotmányossággal együtt vonszolunk jókora rész abszolutizmust”. Kijelentette, hogy Magyarország 1848-as törvényei érvényesek, s – megismételve Eötvös érveit – leszögezte, hogy azok megváltoztatása „csak a magyar országgyűlést illetheti”, hiszen „Magyarországot minden kényszerítés fájdalmasan érint.” Egyenesen nagyra becsülte, hogy a magyarok ragaszkodnak 1848-as törvényeikhez, hiszen „a jogfolytonosság megszilárdítója minden új alakzatnak”. Közvetve elismerte, hogy a magyar történeti panaszok jogosak (múltbeli kormányzati alkotmánysértések, elbizakodottság, durvaság) de a „legnagyobb magyar hazafiak mondatai utalnak arra, hogy Ausztria népei között feloldhatatlan érdek[közösség] létezik”, és így a megegyezés mindezek ellenére lehetséges.

A karzat tombolt, a képviselők odasereglettek gratulálni, a lapok hozsannáztak. „Eddigi parlamenti életünk legszebb virágának” nevezte a beszédet egy óvatosabb liberális csoportosulás lapja is. A szónoklat sikerét csak még jobban kiemelték a Schmerling válaszáról megjelent lesújtó értékelések.

Kaiserfeldnek, a stájerországi nagybirtokos családból érkező jogász-politikusnak nem volt magyar kötődése; elvből volt magyarbarát. „A parlamentáris kormányforma híve lévén, mindenek előtt Magyarország és a magyarok iránt mély és tartós érdeklődést kellett éreznem – írta Falk Miksának 1866-ban. – Nem léphettem síkra az egyik mellett anélkül, hogy az Ön hazája jogát is ne védelmezzem”.

1865. márciusában a Reichsrat a költségvetés tárgyalásába fogott. A beterjesztett változatot még Schmerling saját pártja sem volt hajlandó megszavazni. Ismét felmerült a magyar kérdés, mint aminek a megoldása többek szerint még a pénzügyi helyzet rendezésének is alapfeltétele, mivel azt várták tőle, hogy az összehívandó magyar országgyűlés több pénzhez juttathatja a költségvetést a keleti birodalomfélből. Válaszként az államminiszter, mintha a saját vesztébe kívánna rohanni, maga hozta szóba Kaiserfeld decemberi beszédét, és váratlanul minden korábbinál határozottabban utasította el a magyar országgyűlés összehívásának gondolatát. Ezek után érthető, hogy a közvélemény izgalommal várta, mit tesz Kaiserfeld az odadobott kesztyűvel.

A cikk a tenyleg.com oldalán folytatódik