Kádár igent mondott a közkegyelemre, ám sok politikai elítélt előtt még hosszú-hosszú évekig zárva tartotta a börtönajtót. Ellentmondásos volt az 1953-as, majd az 1963-as amnesztia is. Kádár János azt hazudta 1963 után, hogy nincsenek politikai foglyok a magyar börtönökben, ám sok ’56-os csak a hetvenes években szabadult. Az amnesztiával kiengedettek, internáltak minden lépését figyelték a hatóságok. Csak a legnehezebb, legstrapásabb munkára vették fel őket, s aki csak a legcsekélyebb mértékben is fecsegni merészelt a börtönökben vagy a táborokban uralkodó viszonyokról, az újra rács mögött találhatta magát..

Felix zu Schwarzenberg herceg, Ausztria akkori miniszterelnöke mondta 1849-ben, hogy jó dolog a kegyelem, de előbb egy kicsit akasztunk. Mint tudjuk, a történelem ismétli önmagát… Két amnesztia kerek évfordulójáról is meg kell emlékeznünk az idén: hatvan éve volt az 1953-as, ötven éve pedig az 1963-as közkegyelem. Különösen az utóbbit hajlandó mitikus színben feltüntetni a magyar történelmi emlékezet, pedig nemcsak az 1953-as, de ez is furcsa és ellentmondásos amnesztia volt, magában hordozva a rendszer egyik legfőbb jellemzőjét, a hazugságot.

Az 1953-as közkegyelemig három amnesztia is volt. Ezek közül az 1948-as a legérdekesebb. Ekkor ugyanis azok az emberek szabadulhattak, akik különféle bűncselekményekkel segítették úgymond a kommunisták előretörését. Zinner Tibor jogtörténész szerint az 1953-as amnesztia nem is idehaza, hanem Moszkvában kezdődött. Az új szovjet vezetés kiparancsolta Rákosiékat egy kis elszámoltatásra. Hruscsov Magyarországon is fordulatot akart, egy Sztálin szellemétől megfosztott, barátságosabb szocializmust. Nagy Imrében látták az új korszak emberét, aki miniszterelnökként különféle sorsjobbító intézkedéseket akart bevezetni. Ekkor kezdte a nép Imre bácsinak nevezni. Bank Barbara történész elmondta, hogy egy 1953. június 1-jei állapotfelmérés szerint Magyarországon 40 734 fő volt börtönben politikai okokból. Ebből 4139 volt az internáltak száma, többségük, 3891 fő az ÁVH internálótáboraiban raboskodott. Az 1953. évi 11. törvényerejű rendelet az év júliusában jelent meg, s augusztus 1-jétől meg is kellett indulniuk a szabadításoknak.

Maga az amnesztia egyébként sok kényes kérdést vetett fel a kormány számára. Az egyik például az volt, hogy mi lesz azokkal az üzemekkel, termelő vállalatokkal, amelyek az internálótáborokra, s természetesen az internáltakra épültek. Mint mondjuk a recski kőbánya. De ugyanez a probléma vetődött fel Tiszalökön és Kazincbarcikán is. A rendszer megpróbálta rávenni a foglyokat, hogy immár mint civil emberek maradjanak ott ezeken a népgazdaság számára fontossá vált munkahelyeken, de nem sok eredményt értek el.

Az ÁVH figyelő tekintete

Maga az amnesztia egyébként nagyon ellentmondásosra sikeredett. A börtönökből azokat a politikai elítélteket engedték el, akik öt évnél rövidebb büntetést kaptak. A többiek rács mögött maradtak. Őket csak az 1956-os forradalom szabadította ki, de a kádári bosszú idején visszahívták, pontosabban visszavitték őket, már persze azokat, akik nem hagyták el az országot közben. Bár Nagy Imre dicséreteként mindig megemlíti a történettudomány az internálótáborok 1953-as bezárását, az amnesztia itt is ellentmondásosan alakult, a táborok szabadításra váró foglyait ugyanis erősen megrostálták. Zinner Tibor szerint a két hírhedt budapesti vérbíró, dr. Jónás Béla és dr. Olti Vilmos Kistarcsán, rögtönzött bírósági tárgyalás során több száz főt marasztalt el, akik ekkor már nem internáltak, hanem foglyok lettek. A recski táborlakók közül összesen 320 embert állítottak eléjük, akiknek csak az egyharmad részét engedték szabadon. A többieknek maradniuk kellett, s különféle börtönökbe szállították őket, ott töltötték le a hátralévő vagy éppenséggel alaposan meghosszabbított büntetésüket.
A társadalom érzékelte az amnesztia hatásait, de olyan sokat mégsem tudhatott meg a börtönök és a táborok belső viszonyairól. A szabadulóknak ugyanis alá kellett írniuk egy titoktartási nyilatkozatot, amelyet ha megszegtek, tíz év börtönbüntetést kaphattak. Ez nem volt játék, az ÁVH szemmel tartotta őket.

Tudvalevő, hogy az 1950-es évek elején nagyon sok parasztember került börtönbe, sokukat pedig internálták. Ekkoriban még a nem kellő mélységű szántás is büntetendő cselekménynek, szabotázsnak számított, hát még az engedély nélküli disznóvágás, azaz a „feketevágás”! Több, rács mögé dugott gazdával is megesett, hogy aratás vagy valamilyen nagy mezőgazdasági munka idejére hazaengedték, de amint végzett, vissza kellett mennie. Az ellátás stratégiai kérdése tehát még az ÁVH dühös kulákellenességét is felülírta. Egyébként az 1953-as amnesztia 762 ezer embert érintett összesen Zinner Tibor szerint. Azért ilyen magas ez a szám, mert az amnesztia azoknak is mentességet adott, akik ellen épp szabálysértési eljárások, vizsgálatok voltak folyamatban, vagy akiket pénzbírsággal akartak sújtani, illetve felügyelet alá akartak venni kisebb politikai vétségek kapcsán.
Az 1956-os forradalmat követő letartóztatási hullámokról, a kádári megtorlásról ha nem is eleget, de már sokat tud a magyar társadalom. Azt viszont még nem, hogy már 1959-ben és 1960-ban is volt amnesztia, igaz, csak nagyon részleges. Körülbelül 500-600 fő szabadulhatott akkor alkalmanként. A történészek az 1963-as közkegyelmet tartják valódi amnesztiának. Kérdés, mi bírta rá Kádárt a politikai foglyok elengedésére, már akiket elengedett persze. Zinner Tibor szerint például John F. Kennedy amerikai elnök fellépése hatott Moszkvára az ügyben, de szerepe lehetett Mindszenty József bíborosnak is, aki a budapesti amerikai követségről küldött leveleiben folyamatosan tájékoztatta Washingtont a hazai helyzetről. Bank Barbara viszont úgy vélte, elsősorban a szocialista Magyarország s a Vatikán közeledése és meginduló tárgyalásai vezettek az amnesztiához, a találkozókon ugyanis szóba került a hazai politikai foglyok helyzete. Mások szerint egy, az ENSZ-szel kötött üzlet keretében hirdetett amnesztiát a rendszer. Mondván, csak akkor veszi le a világszervezet a napirendjéről a forradalom és a kádári bosszú kérdését, ha a politikai foglyok amnesztiát kapnak. Úgy tudni, a közkegyelem után Nyugat-Németország 22 millió dolláros hitelt nyújtott Magyarországnak, U Thant ENSZ-főtitkár pedig az évekig tartó „haragszom rád” után Budapestre látogatott.

Akik nem javultak meg

Zinner Tibor szerint az 1963-as amnesztia során négyezer ember szabadulhatott az ’56-osok, és sokan a forradalom előtt elítélt háborús bűnösök közül. Sokan azonban nem szabadulhattak, mert számos ’56-os elítélt a párt által jóváhagyott igazságügyi politika következtében nem államellenes, hanem köztörvényes vád alapján került rács mögé. Így például aki fegyverrel harcolt a forradalom barikádjain, abból így közönséges gyilkos lett, vagy gyilkossági kísérletet követett el. Zinner Tibor sok száz főre becsülte azoknak a számát, akiket visszatartott a börtönökben a rendszer 1963-ban. Wittner Mária halálra, majd életfogytiglanra ítélt forradalmár sem szabadulhatott. Ahogy elmondta, ő a Heti Híradó című börtönlapból értesült a meghirdetett amnesztiáról. Úgy hitte, teljes körű amnesztiáról van szó, hisz ez állt az újságban, de a börtön operatív tisztje is megerősítette ebben. Az ügyész viszont azt mondta, „Wittner, magukra ez nem vonatkozik, magukat még nem nevelte át a börtön”. Egy érdekes, idevonatkozó adatsor a kádári keménykedésről: 1950 előtt 181 halálos ítéletet hajtottak végre az országban háborús és népellenes vádak alapján elmarasztaltak esetében. Ám 1956 és 1966 októbere között 470 halálos ítéletet hoztak a bíróságok, s 372-t végre is hajtottak. Zinner Tibor szerint ebből 225–230 fő között mozoghat az 1956-os kivégzettek száma.

Ezen a ponton kell idézni Dégi András véleményét, ő a Pofosz elnöke. Arra hívta fel ugyanis a figyelmet, hogy még ma is lefelejtjük a kommunizmus mártírjainak listájáról azokat, akik a Katpol, az ÁVO, majd az ÁVH vallatásai és kínzásai által haltak szörnyű halált. Akik „kiestek” kihallgatás közben a negyedik emeleti ablakból, vagy akiket már nem tudott újraéleszteni az ávós orvos az Andrássy út 60.-ban, ezért a halottat kiültették éjjel egy padra a közeli Városligetben. Senki sem tudja, hányan voltak. Mint ahogy azt sem, hány ember tűnt el úgy, hogy hajnalban elvitte az ÁVO, s ezután soha senki sem hallott felőlük, a mai napig nem tudni, mi történt velük.
Különben ahogy az 1953-as, úgy az 1963-as amnesztia szabadon bocsátott elítéltjei sem érezhették magukat szabadnak, hiába léptek ki a börtön kapuján. Figyelték őket? Zinner Tibor szerint még a gépkocsivezetők jogosítványát is elvették… Arról nem is beszélve, hogy végzettségüktől függetlenül csak fizikai munkát vállalhattak, de még így sem helyezkedhettek el ott, ahol szerettek volna. Igaz, hogy Wittner Mária, az ezer közül az egyik visszatartott fogoly csak jóval később, 1970-ben szabadult, de ő sem kaphatott meg például egy takarítónői állást egy iskolában. Attól tartott a rendszer, hogy megfertőzi a gyerekeket az ellenforradalom eszméivel.

Nyugaton mindent elhittek

Kádár János, akinek több történész szerint is tulajdonképpen az 1963-as amnesztia teremtette meg a nemzetközi elfogadottságát, nagyot hazudott. Pákh Tibor, akit 1960-ban ítélt tizenöt évre a katonai bíróság ’56-os dokumentumok, visszaemlékezések összeállításáért és rejtegetésért, egy „bindzsin”, azaz egy illegális, cipőpasztás dobozból készült kis rádión hallott Kádár hazugságáról. U Thant látogatása alkalmával ugyanis azt mondta Kádár a Csepel Művekben tett közös látogatásukon, hogy Magyarországon már nincsenek politikai foglyok a börtönökben. Wittner Mária úgy tudja, Kádár még 1969-ben is ezt nyilatkozta egy amerikai újságírónak. Illetve vannak, tette hozzá Kádár, csak ők már az amnesztia után kerültek be. Itt nyilván a megindult egyházi perek elítéltjeire utalt. Legelőször egyébként ’56 reformkommunistái szabadultak, sokuk Kádár hűséges támogatója lett.

A visszatartott ’56-osok, például Wittner Mária, L. Kiss Margit, Hrzova Erzsébet ügye nem került szóba nemzetközi szinten, és még másoké sem, akiknek az ügyét köztörvényessé minősítették, itt főként a forradalom fegyveres harcosairól volt szó. A világ hitt Kádárnak. Wittner Mária 1970-ben szabadult. Az 1970-es kegyelmi eljárások során egyébként – amelyek tízezreket érintettek – 1840 főt engedtek szabadon a börtönökből. Általában is igaz, hogy az átminősítettek csak az 1970-es években jöhettek ki. Pákh Tibor pedig 1971-ben szabadult. A börtönben több ízben is éhségsztrájkot folytatott, a börtönkórházban elektrosokkal és inzulinsokkal „kezelték”, majd elmebeteggé nyilvánították. Tehát lett volna még miről beszélni az ENSZ-ben.

forrás: Magyar Hírlap