Az 1848-as forradalom évfordulója közeledtével mindig fölteszik a kérdést kocsmákban, szemináriumi termekben vagy pódiumokon: meg lehetett volna-e nyerni a szabadságharcot? Mert nevezzük következetesen ennek. Hiszen Bécsből, és egyáltalán, szinte minden európai királyi palotából tekintve lázadás volt, rebellió. Az európai uralkodók ezért nem is szimpatizáltak velünk („Akasszátok föl a királyokat!” – verselte Petőfi). Míg Debrecenből a Habsburg-ház 1849. április 14-i trónfosztása után függetlenségi háborúként pozicionálták Kossuthék ezt a birkózást. A debreceni trónfosztásig ez, mármint hogy Magyarországon nem Habsburg-uralmat akarunk (mostantól mindig többesben beszélek), nem volt egyértelműen kimondva.

Ez egyben azt is jelenti, ha győzött volna a szabadságharc, akkor március 15. helyett április 14. lenne a nagy nemzeti ünnepünk. Hogy ehhez a győzelemhez milyen döntések kellettek volna, vagy mennyiben más európai keretfeltételek (megjegyzem: maguk Kossuthék éppen ezeken a keretfeltételeken akartak a trónfosztással változtatni: hogy külföldön ne lázadóként tekintsenek rájuk, hanem egy független kormányzat képviselőiként – anno már Rákóczi is ezért választatta fejedelemmé magát), az jó kérdés. Próbálok rá válaszolni, noha történészként inkább a 19-20. század fordulójával foglalkozom.

De mielőtt eljátszanánk a gondolattal, és átrendeznénk a bábokat az 1848–49-es Rizikó-táblán, hogy aztán egy alternatív mi lett volna, ha téridő-kontinuumban összetalálkozzon Kossuth Lajos Marty McFly-jal (az idős Biff Tennan szerepében természetesen Metternich), vagy rosszabb esetben önmagával, amellyel megsemmisül az egész Habsburg Birodalom – ha nem a világegyetem (gondolom, a történészképzésen ezért tiltják a hasonló gondolatjátékokat) – indítsunk onnan, mit is tekintünk győzelemnek.

Hessler ezredes jut eszembe a Halál ötven órájából (kötelező film): »Ha a háború folytatódik, és mi továbbra is egyenruhát hordhatunk, az maga a győzelem«. Teljesen logikus. Azt hiszem, a negyvennyolcasok között volt olyan hivatásos forradalmár (ezt a típust Lafayette teremtette meg, és talán Eduardo Rózsa-Floresszel veszett ki, a csúcs természetesen Che Guevara), aki maximálisan vallotta a Hessler ezredesi credót. Például a lengyel Bem József. Vagy talán a branyiszkói áttörő, Guyon Richárd. Mindketten a törökhöz álltak tovább harcolni az oroszok ellen. Akik ellen a katonai zseni Görgey itthon letette a fegyvert Világosnál 1849. augusztus 13-án. Ez volt az egyetlen megoldás.

Görgey, aki egyébként morózus emberként tagadta a maga zseniségét, helyesen döntött: a sokszoros túlerőben lévő orosz hadsereg ellen annyi esélye volt a honvédségnek, mint Szálasinak a Népbíróság előtt. Az orosz–osztrák szövetségre nem lehetett erősebb lapot húzni a Kárpát-medencében. Persze, ha ez nem a Szent Szövetség Európája lett volna (a Szent Szövetséget értelmezzük úgy, mint egy korabeli konzervatív-reakciós NATO-t) az orosz–osztrák–porosz szövetségi rendszerrel, tarthattuk volna magunkat még jó ideig, de így nem. Ezt Kossuth is tudta: ezért adott kormányzó-elnökként néhány nappal a fegyverletétel előtt diktátori hatalmat Görgeynek, aztán maga lelépett. Kossuthnak, a magyar Mózesnek, ahogy nevezték, ez volt az egyetlen maximálisan elítélhető húzása: hogy árulónak nevezte meg Görgeyt, akiből így a magyar Júdás lett. Görgeyről a magyar történelem Top 10 bűnbakja között írtunk a Page Not Foundon.

Ezt leszámítva Kossuth az egész szabadságharc alatt olyan teljesítményt nyújtott, mint a magát felszívó Maradona a kilencvenes vébén, amikor a döntőig vitte azt a gyenge argentin válogatottat. Pénzügyminiszterként és hadseregszervezőként Kossuth a szabadságharc motorja volt, gondoljunk csak a ceglédi beszédre és hasonlókra. Nem véletlenül róla szól az ének, hogy Kossuth Lajos azt üzente. Az pedig a magyar néplelket és hozzáállást tükrözi, hogy ha még egyszer azt üzeni, mert ha csak egyszer üzen valaki, az le van szarva, biztos nem komoly a baj.

Soroljuk azért csak fel az első magyar kormányt: Batthyány, Deák, Szemere, Eötvös, Kossuth, Klauzál, Mészáros Lázár, Széchenyi István. Ezek a politikusok egy elképesztő színvonalat képviseltek. Ők voltak galaktikusok. És még ilyen vezetői teljesítményekkel sem volt hosszabb távon esélyünk. Akkor se, ha levesszük a Rizikó-tábláról a cári Oroszországot és csak a Habsburg Birodalmat vesszük ellenfélnek. Az 1848–49-es Magyarország–Ausztria-erőviszony leginkább a Dél–Észak-erőviszonyhoz hasonlítható az amerikai polgárháborúból.

Ne feledjük: Magyarországnak nem volt ipara. Hazánk agrárország volt, a nemzeti össztermék – ahogy ma hívjuk – nagy része a terménykereskedelemből származott. Melynek fő felvevője egyébként Ausztria volt. Ahogy az 1867-es kiegyezés előtt vagy után nem sokkal írta valamelyik magyar politikus: »még egy év, és belefulladunk a gabonánkba«. A passzív ellenállás hosszabb távon – a gazdasági egymásra utaltság miatt – éppúgy előnytelen volt, mint hosszabb távon egy magyar fegyveres ellenállás. A kiegyezés egyébként nem volt más, mint a megvalósult 1848. Hiszen a kiegyezés során elért eredményeknél a Batthyány-kormány se akart többet. (A trónfosztó Kossuth 1849-ben persze már igen.) Ha az 1848. március 15-i követelésekben határozzuk meg a győzelem kritériumát, akkor hosszabb távon, majd két évtized alatt, előbb az aktív, majd a passzív ellenállással Magyarország győzött.

De a kiegyezést is mi tette lehetővé? Ausztria megroppanása: az 1859-es solferinói és az 1866-os königgrätzi vereségei után Ausztria kikerült az európai nagyhatalmak sorából. (Még ha presztízsét tekintve továbbra is az elitklub tagja maradt.) A magyar–osztrák viszonyt tehát egy európai rendszerben kell vizsgálni, 1848 is több hadszíntéren folyt, több országban törtek ki forradalmak: Milánóban, Berlinben, Bécsben. Ha ezek közül csak az egyik is kinövi magát, miként a magyar, elérhető lett volna már 1848–49-ben a győzelem. Csak hát: »Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmaink« – írta Petőfi.

Ám van olyan elképzelés, amely szerint mégis mi nyertük meg a szabadságharcot. Az egykori szóbeszéd szerint a kiegyezés egyik kovácsa, és majd az Osztrák–Magyar Monarchia első külügyminisztere, Andrássy Gyula összejött Ferenc József feleségével, Sissivel. Egy másik pletyka szerint pedig Andrássy Kossuth törvénytelen gyermeke volt. Nos, ha Kossuth fia megdugta a császár nőjét – tehette föl a kérdést egy korabeli pesti –, akkor ki is nyerte meg a szabadságharcot?

Na ugye.

(Csunderlik Péter / blog.hu/csucsu)