Hahner Péter előadása

Elhangzott a Történelemtanárok (2.) Országos Konferenciáján

Hölgyeim és uraim, tisztelt kollégák!

Előadásom címe: „Izmusok”és korszakhatárok. Ezeket az „izmusokat” természetesen csak idézőjelek között emlegetem, valójában a történelmi korszakok felosztásának és elnevezésének problémáiról szeretnék beszélni. Nem a saját magam által megalkotott elméleti konstrukciókat szándékozom kifejteni, inkább javaslatot teszek egy korábbi gyakorlathoz – a hazánkban 1945 előtt alkalmazott, s külföldön mindmáig használatos korszakfelosztáshoz – való visszatérésre.

Arra a kérdésre, hogy egyáltalán vannak-e korszakhatárok a történelemben, csak azt felelhetjük, hogy a történelem természetesen megszakításoktól mentes, egységes folyamat, mindazonáltal az emberi megismerés jogán elkülöníthetünk belőle különböző szempontok alapján különböző időszakokat. A kérdés csak az, hogy hol jelöljük ki ezen időszakok határait, és meg tudjuk-e indokolni, hogy miért itt jelöltük ki ezeket a határokat. A marxista-leninista történetírás – itt a Marx egyes tanai követőinek különféle elképzelései, és főként a szovjet politika ideológiai szükségletei alapján kialakult történelem-szemléletet nevezem így, amelyet valamennyien jól ismerünk – arra törekedett, hogy a forradalmakat nyilvánítsa korszakhatároknak, az „ötfelvonásos” világtörténelem határköveinek, felvonásközeinek. E téren a marxisták hűen követték a korábbi, nagyobb forradalmak vezető rétegeinek az álláspontját, akik valamennyien azt állították, hogy hatalomra kerülésükkel új korszak kezdődött a világtörténelemben. A 17. századi angol radikális puritán szekták Isten földi országának az eljövetelét hirdették, a francia forradalmárok új időszámítást vezettek be, a bolsevik forradalom vezetői pedig azt állították, hogy az ő forradalmuk nemcsak a kapitalizmus végét, hanem valamennyi korábbi, kizsákmányolásra épülő társadalmi rend lezárását képviseli. Úgy látszik, a különböző forradalmakban hatalomra kerülő, különböző politikai csoportosulások egyaránt szükségét érezték annak, hogy az új hatalom kétes legitimitását világtörténelmi érvekkel erősítsék meg. A forradalmak győztesei pedig, akárcsak azok a politikai csoportok, akik örököseiknek tekintették magukat, érthető okból hajlamosak voltak arra, hogy alaposan eltúlozzák e forradalmak történelmi jelentőségét. A történelem motorjaivá, az igazság ritka és kivételes pillanataivá nyilvánították a forradalmakat. Ha szó szerint vesszük állításaikat, úgy tűnhet, hogy a történelem afféle állóvíz, amelyet csak a forradalmak hullámverései kavarnak fel, vagy afféle statikus szerkezet, amelynek szüksége van egy motorra, hogy továbbgördülhessen. A forradalmak lelkes hívei gyakran megfeledkeznek arról, hogy az emberiség civilizációs fejlődése jórészt békés fejlődés eredménye volt. E fejlődés legnagyobb arányú felgyorsulását, az ipari forradalmat is egy békésebb korszak eredményének kell tekintenünk. A marxista-leninista ideológiai híveinek azonban az volt a legfőbb törekvésük, hogy a bolsevik forradalom világrengető nagyságát és korszakalkotó jelentőségét hangsúlyozzák, és ezt a szemléletet vetítették vissza a korábbi forradalmakra is. Ha az 1917-es forradalom új korszakot nyitott az emberiség történelmében, akkor minden bizonnyal a korábbi korszakokat is egy-egy hasonló jelentőségű, nagy forradalom nyitotta meg. (Ez inkább leninista, mint marxista nézet, hiszen Marx az objektív feltételekre, a társadalom saját mozgástörvényeire helyezte a hangsúlyt, és a leninizmus volt az, amely a társadalmi valóság helyett a forradalmi akaratot állította az előtérbe.)

A marxista-leninista történészek csak azon vitatkoztak, hogy vajon melyik forradalmat nevezhetik ki a feudalizmus és a kapitalizmus közötti korszakhatárnak. Általában az angol forradalmat nyilvánították ilyen határkőnek, de köztudott, hogy mind az 1789–99-es nagy francia forradalmat, mind az 1848-as forradalmakat megkísérelték – több-kevesebb sikerrel – a feudalizmust képviselő régi uralkodó osztály és a polgári érdekeket képviselő új osztályok hosszú távú, gazdasági megalapozottságú, antagonisztikus konfliktusai következményének feltüntetni. Sem az eddig, sem az ezután elmondottakkal nem akarom csökkenteni a forradalmak világtörténelmi jelentőségét. Minden bizonnyal igen nagy a szerepük a politikatörténet és az ideológiatörténet szempontjából. Az utóbbi húsz-harminc év történetírása azonban megkérdőjelezte gazdaság- és társadalomtörténeti jelentőségüket. Valóban oly nagy jelentőségű újdonságokat hoztak volna magukkal, hogy egy-egy új korszak megnyitóinak kell tekintenünk valamennyit?

A brit történészek igen sok kérdésben vitatkoznak egymással, abban azonban szinte teljesen egyetértenek, hogy nincs lényegi eltérés a 17. századi angol forradalmat megelőző és az azt követő ötven év gazdasági-társadalmi szerkezete között. A gazdasági-társadalmi átalakulást csak az ipari forradalom hozta meg, több mint száz évvel a politikai forradalom után. Cromwell halála és II. Károly restaurációja után ugyanazok a rétegek vezették az országot, mint I. Jakab és I. Károly uralkodása idején. A királyi hatalom jellege változott, de ez inkább politikai, mint társadalmi-gazdasági átalakulás volt. A nagy francia forradalom sem teremtett új világot a régi helyén, legfeljebb politikai-ideológiai téren vezetett be újdonságokat. Gazdaságilag viszont alaposan visszavetette Franciaország fejlődését. Az ipari forradalom csak 50—60 évvel a politikai után indult meg, s akkor is oly lassan, hogy egyes francia történészek szerint, országukban nem is lehet ipari forradalomról beszélni, csak lassú, több évtizedes átalakulásról. Társadalmi téren a forradalom mindössze tisztázta a korábban, a 18. században kialakult társadalmi átalakulást: de jure alapokra helyezte azt a de facto átrendeződést, mely szerint az országot ezután nem a születés, hanem a vagyon arisztokráciája fogja kormányozni. A bolsevik forradalom pedig minden radikalizmusa ellenére is megőrizte az orosz történelem alapvető strukturális sajátosságait: az egyszemélyi hatalmat, az állam szolgálatában álló, kiváltságos elitet és a tömegek teljes jogfosztottságát.

Ha nem a nagy forradalmak idején, akkor vajon hol keressük a világtörténelem korszakhatárait? Úgy gondolom, célszerű lenne visszatérni ahhoz a felosztási rendszerhez, amelyet 1945 előtt alkalmaztak történészeink, s amely világszerte is elfogadott. De máris hangsúlyozni szeretném, hogy le kell mondanunk arról a gyakorlatról, hogy a világtörténelmi korszakokat egy-egy gazdasági-társadalmi renddel, egy-egy formációval, egy-egy termelési móddal azonosítsuk; ne emlegessük az ókor helyett a rabszolgatartó, a középkor helyett pedig a feudális rendszert. Nem azért kell elvetnünk e fogalmak hagyományos alkalmazását, mert eredetüket tekintve marxista szakkifejezések ezek, hanem azért, mert a történetírás nem erősítette meg azt az elképzelést, azt a koncepciót, hogy minden világtörténelmi korszakot egy-egy termelési mód, egy-egy formáció jellemez. Vegyük sorra az ellentmondásokat!

Nem vagyok szakértője az ókortudománynak, de olvasmányaim, és kollégáimmal való beszélgetéseim alapján úgy értesültem, hogy a rabszolgamunka sehol sem tette feleslegessé a szabadok munkáját az ókori társadalmakban, s bár a rabszolgák jelentősége egy-egy nagyobb hódító háború, rabszolgaszerző hadjárat után megnövekedett, a termelésben betöltött szerepük mindvégig másodlagos maradt a szabad szegények munkájához képest. A rabszolgaság már csak azért sem tekinthető az ókori társadalmak specifikus sajátosságának, mert jól tudjuk, hogy a középkor és az újkor idején is fennmaradt, sőt, két egészen különböző történelmi utat bejáró országban, az Amerikai Egyesült Államokban és a cári oroszországban éppen a 18–19. században erősödött fel a jelentősége. /Az orosz jobbágy helyzete sok szempontból hasonlított az amerikai fekete rabszolgáéra./ Persze, elég történelmietlen dolog egy ókori és egy 19. századi társadalom összehasonlítása, mégis meg lehet kockáztatni azt az állítást, hogy az amerikai déli államok társadalma még az ókori Athénnél és Rómánál is szorosabb függésben élt a rabszolgamunkától, hiszen még a háborút is vállalta a védelmében. Annyi bizonyos, hogy a rabszolgamunka az ókorban nem volt általános, jelentősége csekélyebb volt a szabadok munkájánál, egyes európai és amerikai országokban pedig az 1860-as évekig fennmaradt, tehát semmi okunk sincs arra, hogy az ókor fogalmát összekössük a rabszolgatartás fogalmával, és ezt a két elnevezést felváltva használjuk, ahogy azt eddig tettük.

Az ókor és a középkor közötti korszakhatár kérdésében a történészek meglehetősen egységes véleményt alakítottak ki. Az i. sz. 5–6. században a Római Birodalom felbomlásával, az új európai államok kialakulásával, az iszlám megjelenésével és a kereszténység elterjedésével minden bizonnyal új korszak vette kezdetét a világtör¬ténelemben – pontosabban minden okunk megvan rá, hogy itt jelöljük ki az egyik világtörténelmi korszakhatárt. Az első évezred közepe különben nem csak az európai, de az ázsiai történelemben is fordulópontot jelentett: Indiában megbukott a Gupta Birodalom, az arabok felszámolták a perzsa Szászánida Birodalmat, Kínában pedig hosszas anarchia követte a Han-dinasztia letűnését.

A marxista-leninista történetírás nemcsak az ókor fogalmát cserélte fel szívesen a rabszolgatartó társadalom elnevezéssel, hanem a középkort is feudalizmusnak, feudális társadalomnak nevezte el. A feudalizmus körül rendkívül nagy terminológiai zűrzavar uralkodik. Hadd idézzem itt ormos Mária egyik kijelentését, amelyet ő a fasizmus kapcsán fogalmazott meg egyik cikkében: „A szavak terjeszkedő hajlama és a dolgok egyedisége között az ellentmondás mindig a szavak javára tűnik el. Születik egy szó, amely eredetileg egy bizonyos jelentéstartalommal bír, aztán expanzióba kezd, kalandokra indul, új tartalmakat vesz fel, és a régit esetleg el is hullatja.” A feudalizmus fogalmával pontosan ez történt. Eredetileg egy sajátos társadalmi kapcsolatot jelentett, szabad emberek alá-fölérendeltségi viszonyát, amelyben az egyik földet ad és védelmet ígér, a másik pedig katonai szolgálatra kötelezi magát ennek fejében. A 18. században a fogalom tágulni kezdett, a nagy francia forradalomban pedig már mindent feudálisnak neveztek, amit réginek, elavultnak, idejétmúltnak tartottak. Feudális jelenségnek nevezték például a papi tizedet, amelyet Nagy Károly törvényesített, s a vásárolt hivatalok örökölhetőségéért fizetendő adót is, amely kétszáz éves sem volt. A marxista-leninista történetírás tovább tágította e fogalmat, tankönyveink és szakkönyveink az elmúlt évtizedek folyamán a legkülönfélébb, s olykor egymással teljesen ellentétes történelmi jelenségeket, folyamatokat, társadalmi és politikai viszonyokat minősítették feudális jellegűnek. Olykor azt értették e jelző alatt, hogy valami a középkorban jött létre, máskor viszont csak az illető jelenség reakciós, elavult jellegét kívánták hangsúlyozni. A feudalizmust emlegetik a jobbágyrendszer, s ugyanakkor a földesúri rendszer szinonimájaként is /holott a kettő nem azonos egymással/, feudális társadalomnak nevezik a rendi társadalmat, s feudális jelenségnek szokás nyilvánítani mind a területi széttagolódást, mind pedig e széttagolódást felszámoló fejedelmi abszolutizmust. Feudális jelenségnek nevezzük mind az abszolutizmust, mind az abszolutizmussal szembeszegülő rendi erőket, s ezzel teljesen tággá, megfoghatatlanná válik e fogalom. Legtágabb értelemben pedig a feudalizmust olyan társadalmakkal szokták azonosítani, amelyben a parasztság által megtermelt javak egy részét az uralkodó rétegek kisajátítják. Ezzel a definícióval persze csak az a probléma, hogy eszerint az ókori társadalmaktól kezdve a kolhozrendszerig bármely társadalmat feudálisnak nevezhetnénk, hiszen a parasztság kizsákmányolása korántsem csak a középkorra jellemző. E fogalomtágítással csak azt érjük el, hogy /Engel Pált, a Magyarok Európában című, közismert sorozat kitűnő első kötetének a szerzőjét idézve/ „merőben különböző kultúrájú társadalmi rendszerek mosódnak egybe, egyetlen, és korántsem legfontosabb vonásuk alapján. A fő nehézség abban mutatkozik, hogy a feudalizmus fogalma egyik formájában sem alkalmas az európai társadalomfejlődés leírására.”

Semmi okunk sincs rá, hogy ne használjunk konkrét és körülhatárolható fogalmakat, mint például: jobbágyrendszer, földesúri rendszer, rendi társadalom, fejedelmi abszolu¬tizmus stb. Miért kellene mindezek helyett egy jóval szétfolyóbb, körülhatárolhatatlan fogalmat, a feudalizmust használnunk? Feudálisnak nevezték mind a kora-középkori, mind a 18. századi államokat, holott van köztük némi különbség. A magyar történészek egy része oly meggondolatlanul használja a feudalizmus elnevezést, hogy a történelemkönyveket olvasva úgy tűnhet: Koppány és Széchenyi egyaránt a feudalizmus ellen harcolt. Biztos, hogy azonos jelenségek ellen léptek fel? Ebből a terminológiai zűrzavarból csak akkor juthatunk ki, ha visszatérünk a feudalizmus eredeti, szűkebb jelentésű fogalmához: földért teljesített katonai szolgálat. E szűkebb értelemben vett feudális rendszer megtalálható egyes középkori nyugat-európai országokban, valamint a középkori Japánban, de hiába keresnénk a középkori Indiában, Kínában, Afrikában, Amerikában vagy éppen Kelet-Európában. Semmi okunk sincs rá, hogy egy egész világtörténelmi korszakra rásüssük a feudális jelzőt. Sajnos a történelmi publicisztikában gyakran megesik, hogyha valakinek nem jut eszébe egy megfelelő jelző, akkor a feudális-t használja. Így olvashattam egy francia forradalomról szóló tanulmánykötetben „feudális várkastélyokról”, egy Széchenyi-életrajzból pedig megtudhattam, hogy Széchenyiné cigarettázott, modern szokásokat követett, tehát „nem volt afféle feudális dáma”. /Az előző esetben nyilván ódon, középkori várkastélyokról van szó, de hogy az utóbbi jelzős összetétel kikre vonatkozhat, fogalmam sincs./ Javaslom tehát, hogyha egy történelmi korszakot kívánunk megjelölni, használjuk a középkor elnevezést, a feudalizmus-t pedig egy ennél időben és térben egyaránt jóval korlátozottabb, szűkebb jelenségre, egy nyugat-európai és japán társadalmi viszonyrendszerre alkalmazzuk.

Hol húzódik vajon a középkor és az újkor korszakhatára? A marxista-leninista történetírás ezt /forradalom-központúsága miatt/ az angol forradalomnál jelölte ki. Azt hiszem, ésszerűbb volna e téren is visszatérni az 1945 előtti, Nyugat-Európában máig általános gyakorlathoz, mely szerint az újkor Amerika felfedezésével vette kezdetét. A 15. század végén és a 16. század elején ugyanis valóban olyan újdonságok követték egymást, amelyeket együttesen akár egy új korszak nyitányának is tekinthetünk. A felfedezésekkel ekkor épültek ki tartós kapcsolatok a kontinensek között, Európa gazdasági fejlődése ekkor gyorsult fel, s kontinensünk ekkor tört a civilizációs és technikai fejlődés élére. De ha a reneszánszra, a reformációra, a könyvnyomtatásra és az abszolút monarchiák megjelenésére gondolunk, nyilvánvalóvá válik, hogy ez a korszak a kulturális, vallási és politikai fejlődésnek is fontos vízválasztója. Valamikor ebben az időszakban szakadt el véglegesen Európa történeti fejlődése Ázsiáétól. Ázsiában ugyanis kialakultak az újkori nagy birodalmak, amelyek egy-egy egész civilizációs területi egységek foglaltak keretbe /Oszmán Birodalom, Perzsa Birodalom, Mogul Birodalom, Ming-dinasztia/, Európában viszont a nemzetállamok irányába indult meg a fejlődés.

Hogy nevezzük viszont azt a három évszázadot, amely ugyanolyan élesen elválik az előbb felsoroltak alapján a középkortól, amilyen élesen elkülönül az ipari forradalom miatt a 19. és a 20. század világától? A 16., 17. és 18. századra gondolok. Ezt a kort nem írhatjuk le sem a feudalizmus, sem a kapitalizmus sajátosságaival – legjobb lesz tehát visszatérnünk az újkor fogalmához, ahhoz az elnevezéshez, amelyet világszerte használnak.

Ami pedig a kapitalizmus fogalmát illeti, természetesen ennek a fogalomnak a használata sem mentes a logikai problémáktól. Azt hiszem, ezt is inkább egy bizonyos fajta gazdasági-társadalmi rendszer leírására használhatnánk, mint egy egész történelmi korszak megjelölésére. A világtörténelmi korszakra, a 19. és a 20. századra én inkább a jelenkor vagy a legújabb kor fogalmait használnám, ezt teszi a nyugat-európai történetírás is. De természetesen más megoldás is elképzelhető.

Összefoglalva tehát az elmondottakat, azt javaslom, térjünk vissza ahhoz a régi, és külföldön mindmáig használatos gyakorlathoz, hogy ókorról, középkorról és újkorról, valamint legújabb korról, vagy jelenkorról beszélünk, s ne próbáljuk meg mindjárt egy-egy „-izmussal” jellemezni is az adott korszakot, ne próbáljuk meg vulgármarxista módon mindjárt alá is rendelni azt egy-egy gazdasági rendszernek. Ha szakítunk ezzel az alárendeléssel, ezzel egyben a politikai, ideológiai és társadalomtörténeti analízist is felszabadítjuk a gazdasági infrastruktúra gyámsága alól. Aki pedig valaha is beleolvasott, belekóstolt a világtörténelembe, az jól tudja, hogy minden korban különféle társadalmi és gazdasági rendszerek működnek egymás mellett, s az emberiség története jóval összetettebb, jóval sokszínűbb és változatosabb folyamat annál, hogy négy-öt társadalmi formáció egymást követő sorozatává egyszerűsítsük le.

Köszönöm szépen a figyelmüket!