Göncz Árpád előadása az 1997-es EUROCLIO konferencián.

Elhangzott az EUROCLIO (Európai Történelemtanári Szervezetek Szövetsége) konferenciáján Budapesten, 1997. március 19-én.

Történelemben élünk; a történelem egységes folyamat, ennek ellenére annyi történelem van, ahány ország. Sőt: néha az a benyomásom, hogy annál több is. Én magam csak Magyarország történetét legalább négyféleképpen tanultam. S valahányszor újratanultam, mindig kiderült, hogy ezentúl minden másképpen volt. Most azt szeretném – szeretnénk – elérni, hogy a történelem egységes folyamatjellege legalább az európai országok történelemoktatásában egységes képet alkosson. Hiszen mi valamennyien ugyanannak a történelemnek vagyunk a részesei, s a magunk történelme megérthetetlen a többi ország – Európa – történetének ismerete nélkül. Európa történelme pedig megérthetetlen és felfoghatatlan, a miértjei kibogozhatatlanok az egyes országok történelmének ismerete nélkül. De ha egymás mellé rakjuk a történelemoktatásban az egyes országok történelmét, kiderül, hogy azok bizony nagyon is eltérő képet nyújtanak azonos történésekről is. Sok mindennel lehet vádolni a történelemoktatást, de azzal nem, hogy uniformizált volna. Sőt: egy kicsit talán túlságosan is sokszínű. Márpedig egy nemzet történelmének ismerete nélkül nemzeti identitás sincsen. Nemzeti identitás nélkül meg nem létezik egyéni identitástudat. A történelem oktatása tehát kulcskérdése az életünknek.

De nem szívesen beszélnék most Nyugat-Európáról, inkább a magunk régiójáról, amely még most, az Európai Unió küszöbén is évszázados gyanakvásokat, gyűlöleteket, félreértéseket görget maga előtt. Mi tavaly a magyarok honfoglalásának 1100. évfordulóját ünnepeltük, ami távolról tekintve nem volt más, mint a népvándorlás utolsó, Közép-Európába érkező hulláma. Mi történetesen szerencsés – a mi számunkra szerencsés -pillanatban érkeztünk, amikor az itteni államalakulatok éppen bomlófélben voltak. S így sikerült a Kárpát-medencében eddig 1100 évre gyökeret vernünk. Ez az akkor itt élők szemében egy ázsiai rabló horda betörése volt, amely megbontotta az itt fennálló, a mai értelemben visszavetített rendet és stabilitást, és ezt követőleg rabló hadjáratokat vezetett 75 esztendeig Európa nyugati felébe (mellesleg mindig valamely ottani hatalom szövetségeseként). Felégette a templomokat, ahol rendszeresen azért imádkoztak, hogy a magyarok nyilaitól „ments meg, Uram, minket”. Tavaly, a millecentenárium évében hazafias felbuzdulásában sok-sok magyar tervezte, hogy a kalandozások útvonalát végigköveti lóháton. Én e lelkes hazafiaknak azt ajánlottam, hogy inkább ne tegyék, mert nem biztos, hogy mindenütt lelkesedéssel fogadják őket. St. Gallenben bizonyára érdekes emlék a magyarok turistaútja, de nem biztos, hogy örülnek neki, hogy ezt a magyarok épp ott ünneplik. Mondtam, ha már nekiindulnak, akkor beszéljenek meg a vikingekkel is egy találkozót a normandiai tengerparton. Történelmünk ugyanis más képet nyújt, ha normann szemmel, ha nyugati szemmel, ha keleti szemmel, hát még ha szomszéd szemmel nézik. Mi feltételezzük, hogy a magyarok azért lovagoltak el egészen az Ibériai-félszigetig, le a Balkán déli csücskéig, és nyargalták be egész Nyugat-Európát, mert keresték a helyet, hogy hová lehet tovább menekülni a besenyők, a mongolok elől. Ez persze hiú remény volt, hiszen Európa addigra már megtelt európai népekkel, tehát a magyarok -tetszett vagy nem tetszett – kénytelenek voltak itt gyökeret verni. Az akkor már itt élők között. Allamot alapítva. Nekünk sikerült, előttünk a longobárdoknak nem, az avaroknak csak rövid időre. Őelőttük Attila birodalma, a hun birodalom is elenyészett. Ez csak egyetlen mozzanata a történelmünknek, amit többféleképpen lehet szemlélni. Annak ellenére, hogy egy világfolyamat egyetlen kis eleme volt csupán.

Önök ma 1848-ról fognak tárgyalni itt, 1848-ról és annak liberális hagyományairól. 1848 Európának fontos eseménysorozata volt, ennek a záróepizódja Magyarország szabadságharca, amit a Habsburg Birodalom segítségére siető cári hadak tapostak el, a nagyhatalmi erőegyensúly szent nevében. Ezt a szabadságharcot – amely a mi szemünkben hősies és liberális, az egész modern magyar politikai rendszert megalapozó szabadságharc volt, a világszabadság közügye – Európa nem támogatta, mert a nagyhatalmi egyensúlyt zavarta meg. Nyugat-európai szemmel nézve tehát nemhogy elhanyagolható, de egyenesen káros történelmi incidens. A mi számunkra történelmünk egyik fordulópontja, a modern Magyarország kialakulásának döntően fontos eseménye. Ami történetesen a nemesi Magyarország reformidőszakában történt, amikor a befelé tekintő és a maga szabadságát kereső magyar nemzet nem vette észre, vagy nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a Kárpát-medencében épp új nemzetek vannak születőiéiben, akiket ez a szabadság alanyi jogon ugyanúgy megillet, mint őket, akik akkor még a nemzetállam létrehozásának illúziójában éltek. Ha távolabbról nézik, azt fogják mondani, hogy a magyar 1848 egyfelől része volt ’48 forradalmainak, másfelől megbontotta a térség addig még üggyel-bajjal fenntartott nemzetiségi egyensúlyát, és amikor Kossuth, a felkelés vezére a nemzetiségek követelése hatására a kardjára csapott és azt mondta: „döntsön közöttünk a kard”, akkor elvetette a későbbi trianoni béke és a Magyarország földrajzi, geopolitikai elhelyezkedéséből következő viszályok magvait. Ugyanaz a történés tehát másként fest kívülről, felülről és belülről. Valamennyi megállapításnak van igazság-magja, valamennyi megállapítás valamiféleképpen igaz, és mégsem az. Mi negyven évig tanítottuk a történelmet itt osztályszempontok alapján. Mint mondották volt, a parasztháborúk ideje óta minden, ami történt, az osztályeredetű. Ez így nem igaz. Még ha van is benne valami. Aztán tanították társadalomtudományi alapon, az meg nem mozgatta meg a gyerekek képzeletét. Nagyon jól emlékszem, az én gyermekkoromban a történelem volt a legkellemesebb óra valamennyi között, de az unokáim számára, akik ma járnak iskolába, a történelem az, amitől félnek, és a matematikát szeretik. Mert a matematika csak egyféleképpen tanítható. A történelem pedig többféleképpen, és ha a szemléletmódot kötelezően írják elő az oktatásban, és nem helyezkedik bele a gyerek a történésekbe, nem éli át, hogy mit tenne ő ebben a helyzetben, soha nem fogja a történések emberi, társadalmi rugóit megérteni. Ha kezdetben nem romantikusán tanulja a történelmet, a királyok és hősök romantikus történetét, akikhez alkalmazkodni és hasonlítani szeretne, akkor édeskeveset fog hasznosítani, érzelmileg magáévá tenni a múltból. Tehát azt hiszem, a történelmi ismeret kezdetben inkább mese, és csak később válik „tudománnyá”. Ha ugyan valaha is azzá válik, és nem felületes frázisgyűjteménnyé. Hogy a mi feladatunk akkor micsoda? Én azt hiszem, az, hogy ennek az európai közös történelemnek a keretei közé rajzoljuk be a magunk történelemképét, lehetőség szerint úgy, hogy az egymásnak ellentmondó értelmezéseket vagy párosával és egymással szembe állítva tudatosítjuk, vagy úgy, hogy egy-egy régión belül, ahol a történelem szálai összesodródnak, egyeztetjük a történelem értelmezését a szomszéd országokkal, mert a történelemoktatás célja és lényege a megértés, egymás megértése, és nem az előítéletek elmélyítése, előítéletek és sematikus ellenségképek átörökítése a jövő nemzedékei számára. A történelemoktatás az új Európa lelki megalkotásának egyik eszköze lehet, de ha erre nem gondolunk idejében, akkor a lelkileg vagy szellemileg egységes Európa megalkotásának fékjévé is tehetjük. Ezen érdemes gondolkodni, és ennek a módszerét megkeresni. Magyarország szomszédpolitikájához hozzátartozik a szomszéd országokkal közösen létrehozott történészbizottság működtetése, és bár nem teljes sikerrel, de már vagy négy évtizede próbálkozunk vele, hogy a történelemkönyveink szemléletét összeegyeztessük a szomszédainkéval. Hogy olyan történelmet írjunk, amibe legalább a szomszédok történelme belefér, és fel tudja oldani az évszázadok óta élő előítéleteket, gyanakvásokat, és éreztetni tudja, hogy a sorsunk közös, és a történelemnek ugyanaz a sodra ragadja magával vagy sodorja a partra.

Ezért Örülök az Önök értekezletének, metodikailag is, célját tekintve is, és külön örülök, hogy egy olyan vitatható és számunkra kedves elemet emeltek a tanácskozásuk közepébe, mint az 1848-as magyar szabadságharc, amihez közelíteni lehet egyfelől a történelem romantikája oldaláról, ha fiatalokról van szó, másfelől a nemzetiségek, az új nemzetek születése vagy a nemzeti identitás kialakulása szemszögéből – ha idősebbekről van szó. Harmadszor akár társadalomtudományi szempontból, egy rendi társadalom átalakulása és egy nemzetállam kialakulása szemszögéből. Azt hiszem, 1848 történészszemmel nézve olyan, mint az állatorvosi tanló, minden tünetet tanulmányozni lehet rajta, mert minden tünetcsoportot magában foglal. Merem állítani, hogy jó példát választottak. De azt hiszem, minden ország történetéből ki lehetett volna választani egy efféle tanlovat, amelynek a szervezetét, élő működését nagyon messziről és górcső alatt is egyaránt vizsgálni lehet. A mai képünk sematizált róla. 1956 még itt él az emlékezetünkben, és ha visz-sza próbálunk gondolni 1848-ra, elég 1956 új keletű történetét fölidéznünk, hogy megértsük, milyen hihetetlenül bonyolult társadalmi, jogi, nemzetiségi, katonai, geopolitikai és politikai szálakból fonódott össze ez a jelképes négyjegyű szám.