Elhangzott a Történelemtanárok (8.) Országos Konferenciáján

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Konferencia!

Az emberi dolgok rendjében ott van a születés és az elmúlás. De ott van a fejlődés, mindenekelőtt a szellemi építkezés lehetősége is, amit Giambattista Vico, a 18. század egyik nagy olasz gondolkodója az emberiség haladásának utolsó, legfontosabb fokaként említ. Ehhez mindannyiunknak megvan a maga hozzájárulása. Így – e körben szólva – a történetírás az egyetemes és a nemzeti történelmi múlt mind pontosabb feltárásának izgalmas feladatát kapta, az önök küldetése a szaktudomány eredményeinek átvétele az elődöktől, és továbbadása az utánunk felnövekvőknek. Az én felelősségem pedig, hogy közös kulturális örökségünk intézményeit és emberi teljesítményeit kormányzati eszközökkel védjem és támogassam.

Az elmúlt évtized a történelemszemlélet és -tanítás máig nem csituló forrongását hozta. Mérlegre került a történettudományban eddig használt fogalmak, összefüggések érvényessége, s – különösen a NAT-viták kapcsán – a mit, mikor, hogyan tanítsunk kérdése. Nem lévén szakember, engedjék meg, hogy ahelyett, hogy a szakmai vitákba ártanám magam, hadd szóljak arról, hogy a magam részéről mit tekintek a történelemtanítás legfontosabb feladatainak.

Mindenekelőtt azt, hogy a diákság számára mutasson eszményeket. Ugyanis, ha megvizsgáljuk, miért lelkesedik a mai ifjúság, bizony az esetek nagy részében keserűen kell megállapítanunk: példaképeit inkább külsőségek alapján választja, semmint a jellemre figyelve. Már az ókori történetíró, Plutarkhosz – felismerve az eszményképek pedagógiai jelentőségét – így ír:

„A történelmet tükörnek tekintem, melynek segítségével a magam életét is lehetőleg tökéletesíteni és az ábrázolt nagy emberek erényéhez hasonlóvá igyekszem tenni.”

Azt hiszem, tanítványainkban akkor támad föl effajta igény, ha lehetőséget kapnak a történelem nagyjainak jobb megismerésére. A jelenlegi történelemtanítás hangsúlyai azonban máshol vannak: elsősorban gazdasági, társadalmi, politikai, katonai összefüggésekre, a dolgok dialektikájára kísérli meg rávezetni a diákokat. Gondoljunk bele: gazdaság, politika, hadászat! Kétségkívül el nem mellőzhető, fontos dolgok. De ne felejtsük: mennyire közel áll egy gyerekhez, mennyire jellemformáló lehet egy olyan életút megismerése, amelynek során egy-egy kiváló ember sokszor rendkívüli küzdelmek árán indul el fölfelé, míg tulajdonságaival kimagasodik a többi közül, mikor erőfeszítéseket kell tennie, míg céljait eléri, vagy netán bukásában is a győzők fölé magasodik.

Carlyle múlt századi angol gondolkodó szerint: „Minden, amit e világon megvalósulva látunk, tulajdonképpen nem egyéb, mint külső eredménye, gyakorlati megvalósulása, megtestesülése azoknak a gondolatoknak, amelyek a világba küldött nagy emberekben éltek: az egész világtörténelem lelke, méltán mondhatjuk, az ő történetük.”

Bármilyen vonzó is ez a gondolat, bizonyára joggal érheti kritika egyoldalúságáért. A szükségszerűségeket, a kényszereket, az egyénnel szemben a tömeg erejét és sokszor kiszámíthatatlan akaratát figyelmen kívül hagyja. A gondolat mégis fontos. A kimagasló példa, a hazafias bátorság és áldozatvállalás érzelmi azonosulásra, tiszteletre késztet, s arra, ami igencsak elkél: növelje megcsappant nemzeti önérzetünket.

Nem szeretnék belebonyolódni abba, hogy milyen arányban kellene a történelemtanításnak a tudományos összefüggésekre, illetve a személyiségekre koncentrálni. Csak a gondos nevelés érdekében az egyensúly keresését javaslom.

Amit másodsorban hangsúlyoznék: a diákok kerüljenek a mainál közvetlenebb kapcsolatba múltunkkal. Ennek egyetlen hatékony eszköze van: a cselekvés. Történelmi évfordulók minden évben kínálják magukat alkalmul. Az idén például az 1848-as szabadságharc, Buda visszavívásának 150. évfordulója és a vár visszafoglalásának napján Görgei halálának évfordulója. Múzeumi kiállítások, szoboravatók, megemlékezések – ez a hivatalos kegyelet. Ha ebből jut valami a diákságnak, az nagyszerű. De ha ennek kapcsán megismerkedik egy szabadsághős, mondjuk az oly sokat vitatott Görgei vagy Kossuth személyiségével, sorsával, működésével, családtörténetével, népköltészeti, irodalmi, képzőművészeti előfordulásaival, bibliográfiát állít össze, felkeresi, ápolja sírhelyét – nemzetünk sok nagyjának sírja oly elhanyagolt -, meglátogatja életének színtereit, mindezeket fényképekkel dokumentálja -, akkor már a történelmi ügy, a személyiség, az övé is: egy életre meghatározó élményeket szerzett.

Tudom, Önök, történelemtanárok igen nagy erőfeszítéseket tesznek e téren. Látom ebben a magam tennivalóját és lehetőségeit is. Nyilván Pokorni Zoltán miniszter úr is a magáét. Én ebben a szövetséget keresem Önökkel.

Az utolsó, ám igen fontos feladat, amit magunk előtt látok, összefügg a jelenlegi kormány egyik legtöbbet bírált célkitűzésével, nevezetesen, hogy a polgárság kormánya kíván lenni. Nem alattvalókat akar nevelni az államnak, hanem a polgári réteg erősödésének feltételeit szeretné megteremteni. Önöknek nem szükséges a polgár fogalmáról értekeznem ahhoz, hogy ne értsék félre a kormány szóhasználatát és szándékait. A polgárrá nevelés azonban az iskolában kezdődik, s ebben Önöknek igen fontos szerepe van. Elsősorban önökön múlik, hogy a felnövekvő generációk milyen erősen kötődnek a demokratikus társadalmi berendezkedéshez, megértik-e a demokrácia intézményei és jogrendjének a lényegét, mennyire képesek a demokratikus elveket a közvetlen környezetükben érvényesíteni: a munkahelyen, a lakóközösségben, a családban. A társadalmi viszonyokban való eligazodás az egyén számára megteremti az esélyt arra, hogy egyenértékű polgárként éljen, intézze ügyeit és boldoguljon.

Ezért szeretném erősíteni a meggyőződést, ami minden bizonnyal ott él Önökben: hivatásuk sokkal több, mint egy tantárgy megtanítása. Kívánom, hogy kétnapos tanácskozásuk ehhez adjon Önöknek bőséges útravalót.

Hámori József