Miklósi László cikke

A kilencvenes évek oktatáspolitikai és pedagógiai alapkérdése: megújulhat-e az iskola? Ennek zászlaja, jelképe a Nemzeti alaptanterv. A NAT megosztotta a szakmát: mi történt?

Az oktatásügy egy évtizede hajóhintaként leng egyik irányból a másikba. A kormányon lévők minden esetben a korábbi irány kiigazításáról szóltak, az ellenzék
rendre vészes iránytévesztésről beszélt. A hintában lévők egy idő után szédülni kezdenek, ki akarnak szállni. Amennyiben nem figyelnek, egy idő után a hinta szerkezetének egy-egy csavarja meglazulhat, és egy-egy fődarab kizuhanása az egész szerkezet összeomlásával járhat, végzetes tragédiát okozva.

Az iskola ügye persze nem játékszer. Az oktatásügy eredményessége hosszú távon egyik meghatározója az ország teljesítőképességének, polgárai boldogulásának. Fogalmazhatjuk úgy is: az iskola nemzeti ügy. Megváltoztatása megfontoltságot, kellő előtanulmányokat igényel. A kilencvenes években éppen ez jellemezte legkevésbé az oktatáspolitikát.

Végzetes tévedéseken alapult az utóbbi évtized modernizációs kísérlete. Az első tévedés az volt, hogy a nyolcvanas évek első felében virágzó iskolakísérletek mintájára valamennyi iskola elkészíti a saját pedagógiai programját. A „mozdonypedagógusok” maguk után húzzák a nehezebben mozdulókat. Lehetőleg meg kell nyerni a megújulásnak a pedagógusokat, de végső soron ellenükre is végrehajtható a reform, s szükség esetén akár kényszeríteni is lehet erre őket.

Az amúgy is túlterhelt pedagógusok számos egyéb (anyagi, lelki stb.) problémájuk mellett azt is feladatul kapták, alkossák meg iskolájuk pedagógiai programját és helyi tantervét. Sajátos volt e lecke megvalósítása: úgy tettek, mintha saját programot készítenének vagy adaptálnának – holott többnyire valójában a régi gyakorlatot folytatták. Eközben az iskolák kisebb része örömmel vette a megújulás lehetőségét, s valóban kidolgozta saját programját, nemegyszer taneszközöket készített annak sikeres megvalósítása érdekében. Egy megfontolt oktatáspolitika nem kötelezővé tette volna a megújulást, hanem a lehetőséget adta volna meg erre, s ehhez szakmai és anyagi segítséget biztosított volna, a változtatásban érdekkeltté tette volna a pedagógusokat, iskolákat. Egy kellően végiggondolt, megfontolt reformelképzelés nem egyszerre kívánta volna megváltoztatni a rendszer valamennyi lényeges elemét, hanem lépésről lépésre, fokozatosan kívánta volna elérni szándékát.

Azt tartották – és ez volt a második tévedés -, hogy a Nemzeti alaptanterv megalkotásakor figyelmen kívül hagyható a jellemző iskolaszerkezet. A hivatalos oktatáspolitika azt állította, hogy a NAT iskolaszerkezet-semleges, holott valójában a 6+4+2-es – nem létező – iskolaszerkezetet preferálta. Ez a szakaszolás, tananyagbeosztás élesen szemben állt a nyolcosztályos általános iskola és a négyosztályos középiskola érdekével, pedig ezekbe jár a legtöbb diák, de nem felelt meg igazán a hat- és nyolcosztályos gimnáziumoknak sem. Jellemző a történelemtanítás példája: a kronologikus történelemtanítás a NAT szerint a 7-10. évfolyamra korlátozódik. A diákok legnagyobb része II. Józsefnél tart a tananyagban, amikor iskolát, iskolatípust, pedagógust és nemegyszer települést váltva folytatja tanulmányait. A tanulás íve tehát éppen középen törik meg, miközben 5-7. és 11-12. évfolyamon más logika alapján tanulnának a diákok. Vannak persze előnyei is e tagolásnak, miként általában a NAT-szakaszolásnak is. Fő erénye, hogy fokozottabban figyelembe veszi a gyerekek életkori sajátosságait.
Ugyanakkor figyelmen kívül hagyja a tipikus iskolaszerkezetet – pedig ez kemény szabályozó.

A harmadik – talán legsúlyosabb – tévedés az volt, hogy az érintettekkel való konzultálás nélkül, akár ellenükre is megvalósítható a reform. A szakma számos esetben felhívta a figyelmet a szükséges módosításokra. Ennek egyik jellemző példája: 1996 decemberében a történelemtanítással foglalkozó valamennyi szervezet, intézmény képviselője egységes fellépéssel kérte: ne 7., hanem 5. évfolyamon léptessék be a NAT-ot. Ezt – szakmai indok nélkül – elutasították. Ennek tragikomikus következményeit ebben a tanévben szenvedik a hetedikes diákok.

Történelemből például az 5.-ben tanult őskort, ókort ebben a tanévben újra tanulják. (S vélhetően újabb két év után, a gimnázium első osztályában – a hagyományos tananyagbeosztásnak megfelelően – sokan ismét ugyanezt az időszakot tanulják majd.) Minden bizonnyal számos „NAT-hintázást” – vagyis a különböző NAT-átmeneteket – átélt diák 16 éves korára elmondhatja: háromszor tanult az egyiptomi társadalomról, a Római Birodalom válságáról, miközben szó sem esett ’48-as forradalmakról, a második világháborúról – vagy a jelenkor alapvető kérdéseiről.

A NAT iránti bizalmatlanságot tovább fokozta, hogy az akkori oktatási kormányzat az ún. implementáció (a bevezetés) során – részben időzavar miatt – számtalan hibát követett el. A kötelező egyeztetések sokszor formalitássá egyszerűsödtek. Az érdemi kritikát, például a megfontoltabb haladásra intést jobb esetben értetlenségnek, rosszabb esetben okvetetlenkedésnek, támadásnak vették. A bírálatokat igyekeztek elbagatellizálni, a kritikusokat elszigetelték.

Ugyanakkor jelentős engedményeket is tettek a NAT bevezethetősége érdekében. Miközben a valamennyi diák számára kötelező alapműveltségi vizsga az egész rendszer egyik pillére volt, az erős szakmai ellenkezés hatására elálltak ennek kötelező jellegétől. Ekkor azonban – s ezt végzetes hibának tartom – nem mérték fel e döntésnek az egész rendszerre gyakorolt hatását. Talán ennél is súlyosabb következményekkel járt, hogy felpuhították a Nemzeti alaptantervben lévő belső szakaszhatárokat. Történelemből például a 7-10. osztályig tartó követelményeket már 5-8. évfolyamig is lehetett teljesíteni. Vagyis szinte semmin sem kellett változtatni a korábbiakhoz képest. Ezután szinte minden program megfelelhetett a NAT-nak. Így – helyi programjától függően – az egyik iskola 5., a másik a 7. évfolyamon taníthatja ugyanazt a tananyagot. Az át nem gondolt engedmények, melyektől a NAT ellenzőinek leszerelését remélték – a „NAT-csapat” szándékaival éppen ellentétesen – önellentmondásokkal terhessé tették a korábban koherens rendszert, s végső soron az egész rendszer végső szétzilálásához vezettek. Így nem teljesülhetett az előző kormányzat azon ígérete, miszerint a NAT átjárhatóbbá teszi az iskolaszerkezetet. A legjobb szándékok ellenére is ennek ellenkezője valósult meg: a tananyagbeosztás, az átjárhatóság szempontjából a NAT még anarchikusabb viszonyokat teremtett.

A pedagógusok kiábrándulásában jelentős szerepet játszottak a politikai cikkcakkok, a „hajóhinta” számos átlendülése. Kezdetben állást foglaltak, kifejtették véleményüket, vitatkoztak, érveltek. Amikor harmadszor-negyedszer kérdezték a véleményüket ugyanarról, és azt tapasztalták, hogy nem az álláspontjuk, hanem a megkérdezés ténye a fontos, egyre többen kiábrándultak. A spontán, önkéntes válaszadásokat egyre gyakrabban váltották fel a kötelező „hivatalos” válaszok. Az iskolák, szakmai szervezetek – mint korábban is annyiszor – azt tapasztalhatták, hogy a minisztérium miután a véleményekből – mint mazsolát a kalácsból – kiválogatta a saját koncepciójába illeszkedő elemeket, a „megtörtént a széleskörű egyeztetés” szólamát hangoztatva az észrevételek érdemi figyelembe vétele helyett valójában csupán a kormányzati célok legitimálására törekedett. Mindezek után érthetővé válik, miért fordult el számos olyan pedagógus is a modernizációtól, aki korábban lelkesen támogatta a szakmai megújulást.

Sokszor gondot okoz a Nemzeti alaptanterv értelmezése. Egyfelől természetesen – szakmai értelemben – tanterv. Másfelől viszont iskolaszerkezeti szabályozó szerepe is van, ezáltal alapvetően fontos oktatáspolitikai eszköznek is tekintendő. Utóbbi funkciója miatt a NAT sosem lehetett csupán szakmai kérdés. A „mellette” és „ellene” mindig politikai tartalmat is kapott. S e funkciója miatt fordultak ellene a pedagógusok is. Nem a NAT követelményrendszerét, hanem az iskolaszerkezetet érintő szakaszolást és a bevezetés módját tartották alapvetően elfogadhatatlannak.

A politika felelőssége, hogy az utóbbi évtizedben soha nem sikerült konszenzussal, de legalábbis jelentős (például négyötödös) parlamenti többséggel megállapodni az oktatás alapkérdéseiről, elsősorban a leendő iskolaszerkezetről. Soha nem valósult meg a szakmailag kívánatos logika: először alkossák meg az iskolaszerkezetet is tartalmazó közoktatási stratégiát, ehhez igazítsák a jogszabályokat, majd ezután következhet a tanterv (NAT). Pedig ezáltal a Nemzeti alaptanterv is az lehetne, ami valójában a feladata: tanterv. Így nem ennek révén kellene szabályozni az iskolaszerkezetet.

A NAT mindennek ellenére óriási lehetőséget jelentett: szinte páratlan alkalom nyílt a szakmai megújulásra, az innovációra. Ehhez a politikai támogatás mellett számottevő anyagi fedezet is rendelkezésre állt.

A NAT érdeme az életkori sajátosságok fokozottabb figyelembevétele, a képesség- és készségfejlesztés fontosságának a kiemelése, a tantárgyi korlátokon való túllépés, az egyes tantárgyakon belüli megújulás ösztönzése. Így a történelemtanításban örvendetes az életmód-, mentalitás-, gazdaságtörténet, valamint a társadalomismeret és a jelenismeret beemelése a tananyagba. A NAT helyi innovációra is ösztönzött, miközben támogatta az adott viszonyokhoz való alkalmazkodást. Mindezeket az értékeket feltétlenül meg kell őrizni a NAT felülvizsgálata után is.

Ugyanakkor lényeges változtatások is szükségesek. A felülvizsgálat során a NAT kiterjesztendő 18 éves korig, hozzáigazítandó a jellegzetes iskolaszerkezethez, megváltoztatandó a 7. évfolyamos belépés is. Továbblépni, tartós, működőképes rendszert alkotni csak a korábbi tapasztalatok figyelembevételével lehet.

A hajóhinta egy évtized alatt néhányszor vészesen kilengett. Talán ki kéne már szállni. Itt az ideje a megfontolt együttgondolkodásnak, a korábbi látszategyeztetések helyett a tényleges megegyezésnek. Szakmai és politikai megállapodás szükséges az alapkérdésekről, különösen az iskolaszerkezetről. Folyamatos egyeztetéssel meg lehet találni a kiutat a jelenlegi kaotikus helyzetből. Így végre hosszú távon működőképes, a szakmai megújulást is lehetővé tévő szabályozórendszert nyernénk, s megnyugodhatna a megosztott szakma, valamint az érthetően megzavarodott közvélemény is.

Miklósi László

Történelemtanítás hajóhintában címmel
megjelent a Népszabadság 1999. március 3-i
számában