2003. január 24-én a Donnál harcoló 2. magyar hadsereg arcvonalból történő kivonásának 60. évfordulójára emlékezendő a résztvevők tanulmányi kirándulás keretében látogattak el a helyszínre.

 

 

125 kép a kirándulásról

---

Don-kanyar
2002. december 12.
Pályázati felhívás tanulmányi kiránduláson való részvételre

A II. világháború eseményei során 1943. január 12-én – a leningrádi szovjet ellentámadással párhuzamosan – a Szovjetunió megindította a voronyezsi fronton az offenzívát. Ez a dátum a 2. magyar hadsereg összeomlásának kezdetét jelentette. A folyamat végkifejleteként, miután a szovjet csapatok a Donnál áttörték a magyar sereg védelmét, Jány Gusztáv vezérezredes hadparancsot adott ki, amelyben a „becstelenség” és „gyávaság” kategóriáját használva minősítette a magyar hadsereg tagjainak nagyobb részét. A magyar történelem legnagyobb katonai kudarcában 200 ezer katona és munkaszolgálatos lett az értelmetlen hadjárat áldozata. Január 24-én a magyar hadsereget kivonták az arcvonalból, egy nappal később a szovjet csapatok elfoglalták Voronyezst.

2003. január 24-én a Donnál harcoló 2. magyar hadsereg arcvonalból történő kivonásának 60. évfordulójára emlékezendő Magyar Bálint oktatási miniszter tanulmányi kirándulás keretében látogat el a helyszínre.

A tanulmányi kirándulás időpontja: 2003. január 21-25.

A csoport résztvevőinek személyére az Oktatási Minisztérium és a Történelemtanárok Egylete pályázatot hirdet.

Pályázhatnak magyar állampolgárságú középiskolai tanulók, továbbá általános és középiskolai tanárok.

A pályázatban közölni kell
a pályázó nevét, értesítési- címét, telefonszámát, e-mail címét,
iskolájának nevét, címét és- telefonszámát.

A pályázathoz mellékelni kell a pályázó
érvényes útlevelének fénymásolatát (mind tanuló, mind tanár esetén),
szülőjének,- gondviselőjének hozzájárulását az utazáshoz (18 év alatti pályázó esetén), iskolája igazgatójának hozzájárulását ahhoz, hogy az utazás ideje alatt a tanítástól távol maradjon (mind tanuló, mind tanár esetén),
legfeljebb két oldal leírást arról, hogy eddigi élete, tanulmányai, családjának múltja, története során miként találkozott a II. világháború eseményeivel, összefüggéseivel, mi keltette fel érdeklődését a Magyar Honvédség világháborús szerepét, a hitleri Németországgal való politikai és katonai együttműködést, az egyéni sorsokat, személyes emlékeket illetően, milyen irodalmi művet, történelmi forrásmunkát olvasott a kérdésről (tanuló esetén),
illetve
legfeljebb két oldal leírást arról, hogy tanári munkája során milyen formában kerül szóba Magyarország részvétele a II. világháborúban, a Magyar Honvédség világháborús szerepe, a hitleri Németországgal való politikai és katonai együttműködés, milyen kulcskérdések merültek fel a diákok részéről, milyen tantárgy-pedagógiai megoldásokat alkalmazott az anyag megismertetésére különösen az egyéni sorsokat, személyes emlékeket illetően.

A tanulmányi kirándulás költségét az Oktatási Minisztérium fedezi.

A pályázat beérkezésének határideje 2003. január 7.

A pályázatot az alábbi címre kell küldeni:

Oktatási Minisztérium
Nemzeti Emlékezet Programiroda – Voronyezs
Budapest
Pf. 1.
1884

A pályázók közül Miklósi László vezetésével a Történelemtanárok Egylete által delegált bizottság választja ki a tanulmányi kirándulás résztvevőit, akik 2003. január 15-ig értesítést kapnak.

---

A voronyezsi tanulmányi kirándulás résztvevői
2003. január 16.
Az alábbi névsor azok nevét tartalmazza, akik sikeres pályázatuk eredményeként a Don-kanyarba utazhatnak

 

Diákok:

– Bodnár Tamás, Kőrösi Csoma Sándor Gimnázium és Szakközépiskola, Szécsény
– Jónás András, Madách Imre Gimnázium, Salgótarján
– Karácsonyi Gábor, Kecskeméti Református Kollégium Gimnáziuma, Kecskemét
– Kaufmann Balázs, Szent Mór Katolikus Általános Iskola, Művészeti Iskola és Gimnázium, Pécs
– Kázmér László, Bánki Donát Műszaki Középiskola, Nyíregyháza
– Kindli Erna, Belvárosi Általános Iskola és Gimnázium, Békéscsaba
– Kováts Orsolya, Ady Endre Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola, Nagyatád
– Mukli Péter, Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium, Budapest
– Nagy Gábor, Fazekas Mihály Gimnázium, Debrecen
– Oláh Anikó, Ipari Szakközépiskola és Gimnázium, Veszprém
– Sterczer Rita, Teleki Blanka Gimnázium, Székesfehérvár
– Szabadi Katalin, Bibó István Gimnázium, Kiskunhalas
– Szabó Gábor, Esze Tamás Gimnázium, Mátészalka
– Szilágyi Zsófia, Vajda János Gimnázium és Postaforgalmi Szakközépiskola, Bicske
– Váradi Marianna, Verseghy Ferenc Gimnázium, Szolnok

Tanárok:
– Bánki István ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziuma, Budapest
– Bodnár Béla, József Attila Általános Iskola, Oroszlány
– Farkas Zoltán, SZTE Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziuma, Szeged
– Hermanné Lajber Marietta, Pécsi Művészeti Szakközépiskola, Pécs
– Károlyi Attila, Dugonics András Piarista Gimnázium, Szeged

Valamennyi pályázónak köszönjük a részvételt.
A győzteseknek gratulálunk!

---

Memento a Donnál
2003. február 03.
Az OM és a TTE jóvoltából 2003. január 21-25. között magyar diákok és tanárok kis csoportja a helyszínen, a Don mentén emlékezhetett a 2. magyar hadsereg áldozataira. A tanulmányút eseményeit foglalja össze írásunk.
(Forrás: Sulinet-TTE)

 

A felkészülés

Hat évtizeddel ezelőtt a Don csendjét harckocsik, lövegek, fegyverek zaja és halálsikoly zavarta meg. A sikoly a messzeségbe hatolt – térben és időben egyaránt. Hat évtizeddel később ezt a halk, de nem szűnő üzenetet két tucat diák, illetve tanár készült megfejteni.
A Nemzeti Emlékezet Program keretében nyílt lehetőségük arra, hogy lássák, hallják, érzékeljék a múltat, s adják tovább a jelennek.
Az Oktatási Minisztérium és a Történelemtanárok Egylete pályázatot írt ki a 2. magyar hadsereg doni hadszínterére irányuló tanulmányi kiránduláson való részvételre. Ezt követően gyorsan pörögtek az események. A több mint háromszáz pályázóból kiválasztott részvevők komoly próbatételen küzdötték végig magukat: intézték az adminisztratív ügyeket, készültek az útra, számba vették a családi emlékeket, s ráadásul helytálltak a félév utolsó megmérettetésein is. Végül eljött a várva várt nap, január 20-a, amikor a tanulmányi kirándulás kezdetét vette.
Hétfő délután még egymást méricskélő tekintetek vizslatták egymást. A szülők a múlt emlékeinek és a távoli ismeretlennek a hatása alatt egyre óvóbb tekintettel kívánták maguk mellett tudni gyermekeiket. Végül az utolsó jó tanácsokat és a búcsút követően útra keltünk, hogy az első, de annál ígéretesebb program részeseivé válhassunk. A Hadtörténeti Múzeum „Don-kanyar. A magyar királyi honvéd hadsereg a keleti hadszíntéren 1942-1943” c. kiállítását néztük meg. A múzeum főigazgatójának, Holló Józsefnek ösztönző, útravalónak szánt gyakorlatias gondolatai már sejtették, hogy nem mindennapi élményekben lesz részünk. Szabó Péter tartalmas és céltudatos előadása, a kiállítás, valamint a vendéglátókkal folytatott szakmai konzultációk számos korábban felmerült kérdést oszlattak el, s még tovább csigázták érdeklődésünket. Ettől kezdve egészen az út végéig állandó szakmai konzultációk zajlottak, sokszor hajnalig tartó viták, eszmecserék keretében is.

Másnap (21-én) reggel visszavonhatatlanul szárnyra keltünk, s a kétórás út után megérkeztünk Moszkvába. Az akklimatizálódás és a szállás elfoglalása után a Bolsoj Tyeatr által rendezett balettelőadáson találkoztunk először a moszkvaiakkal. A Holland Királyi Balett előadását követően éjszakai városnézés következett. Kóstolgattuk a Moszkva-parti hűvös szellőt, csodáltuk a város nevezetességeit, s észre sem vettük, hogy a Kreml, a Vörös tér feltérképezése közben elszaladt az idő. Kedvünket az sem szegte, hogy a Vörös térről kiszorultunk egy bombariadó következtében.
22-én a Lomonoszov Egyetem bölcsészkarának oktatói és hallgatói fogadtak, s a hallgatók rögtönzött felolvasással vívták ki elismerésünket. Gyors címcserék, bátorító gondolatok után nem sokkal már a Veréb-hegyi kilátásba gyönyörködhettünk. Délután nappali pompájában ismerkedhettünk a Kreml nevezetességeivel, s most már a Vörös teret is bejárhattuk – még ha nem is díszlépésben. Este újabb kalandban volt részünk, egy AN-24-es gép fedélzetén repültünk Voronyezsbe, ahol pazar fogadtatásban volt részünk. Rendőrségi felvezetéssel érkeztünk minden kényelmi szempontot kielégítő szállásunkra, s orosz szokás szerint kiadós vacsora mellett összegezhettük a napi élményeket.
23-án reggel buszra pattantuk, s a szervezésből jelesre vizsgázott orosz kísérőink vezetésével Voronyezs felé vettük az útirányt. A rögtönzött buszos városnézést követően egy általános iskolát kerestünk fel, melyben egy II. világháborús emlékszobát rendeztek be. Amikor beléptünk az épületbe, meglepetések sora fogadott. A kedves invitálás mellett szerfelett alapos szervezéssel szembesülhettünk, tágra nyílt szemű diákok sorfala között jutottunk az emlékhelyre, ahol igazán katartikus hatású élménnyel gazdagodhattunk. Egy helybéli veterán fogadott bennünket, aki valaha találkozott déd/nagyapáinkkal, csak éppen a másik oldalon harcolt. Élettapasztalata, embersége és őszintesége eloszlatta bennünk a kételyt. Éreztük, hogy ugyanúgy áldozata az eseményeknek, miként hozzátartozóink, az embert láttuk benne, s nem akart, s nem is tudott más lenni ő maga sem … Az iskola bejáratánál közös fényképek készültek, majd a diákok pillanatok alatt egymásra találtak, címeket adtak, vettek, előkerültek az apró ajándékok, melyek két világ találkozásának a szimbólumaivá váltak. Az ellenérzésnek nyoma sem volt, a legifjabb generáció már közvetlen kapcsolatot talált egymással, emlékek és sztereotípiák béklyója nélkül.

Voronyezsből Osztrogozsszkba mentünk, ahol először a II. világháborús áldozatok emlékműve előtt tisztelegtünk, majd egy középiskola diákjai és tanárai fogadtak bennünket. Végigjártuk az iskolát, betekintettünk a diákok mindennapjaiba, összevethettük otthoni helyzetünkkel, de ezenközben mindvégig kíváncsi, melegszívű tekintetek öveztek bennünket. A délelőtti izgalmakat finom és bőséges ebéddel oszlathattuk, s a diákok fogadtatását és vendéglátását már csak a délutáni bemutatkozó műsor múlta felül. Korrekt beszédet hallhattunk az emberek és népek közötti kapcsolatok fontosságáról, s a háború elembertelenítő hatásáról, a tánc és zene viszont a ráció inspirálta beszédet harmonikus és emberi érzéssel átjárt emlékké formálta. Ezt az is bizonyítja, hogy a műsort követően a diákok hosszasan beszélgettek egymással, ajándékokkal és címekkel halmozták el egymást. Már csak a feltételek hiányoztak ahhoz, hogy a közeljövőben ismét találkozhassanak.

A találkozót követően a kisváros rendkívül gazdag és színvonalas múzeumát látogattuk meg. A szerény külső mögött szakmailag igényes, gazdag leletanyagot felvonultató várostörténeti kiállítást láthattunk. Érdeklődésünk empátiát keltett a tárlatvezetőkben, s ez még szívélyesebbé tette a múzeumi sétánkat.
Este bőséges vacsora, de már tudtuk, hogy miként lássunk hozzá, s lassan, tartalmas beszélgetések közepette töltekeztünk a finomabbnál finomabb ételekkel. Este közös beszélgetésre került sor, melyen értékeltük a nap történéseit. Időközben megérkezett Magyar Bálint oktatási miniszter, Kontra Ferenc moszkvai magyar nagykövet, Medgyes Péter helyettes államtitkár és Vágó István a Nemzeti Emlékezet Program szóvivője, akik azonmód be is kapcsolódtak a beszélgetésbe, melyhez inspiráló kérdéseikkel újabb témákat szolgáltattak. Beszélgettünk az út addigi élményeiről, a különböző nézőpontokról. Elementáris történetfilozófiai és etikai kérdések is felmerültek, s késő éjszakáig tartó eszmecserét eredményeztek.
Másnap reggel kissé szorongva keltünk útra, mert tudtuk, hogy az egykori harcok helyszínét keressük fel, s utunk célja beteljesedik: közvetlenül tárul szemünk elé az a helyszín, ahol rokonaink, hozzátartozóink harcoltak, ahol megpróbáltatásokat okoztak és szenvedtek el.
Először Bolgyirevkába mentünk, s a helyi lakosokkal megkoszorúztuk az orosz áldozatok emlékművét. Az orosz emlékművek ebben a térségben nem kizárólag a szovjet katonáknak szólnak, hanem az áldozatoknak, a háborúban elesetteknek. Itt láthattunk olyan embereket is, akik megélték a hatvan évvel ezelőtti eseményeket, de haragot nem láttunk a szemükben.

Ezt követően a magyar katonai emlékhelyen koszorúztunk, miközben mindenki a maga emlékeibe mélyedve kívánt tisztelegni hozzátartozói előtt. Bolgyirevkából a Rudkinói temetőbe vettük utunk. Itt helyben is berendeztek egy múzeumot, melyben a katonasírokban talált emlékeket és tárgyakat helyezték el. A temető emlékművéhez vezető út két oldalán a hadszíntéren elesett magyar katonák és munkaszolgálatosok nevét tüntették fel – a lista alapos, kimért, tekintélyt parancsol – egyszóval töprengésre késztet, a felelősségtudat átgondolására. Volt, aki a hozzátartozója nevét is megtalálta, volt aki gyertyát gyújtott, volt aki a fejfák között sétálva idézte fel a történéseket. A kanyargó Don mentén álltunk, s közvetlenül érzékeltük a genius locit.
Késő délután visszatértünk Moszkvába, ahol a nagykövetségen várták a csoportot. Éjszaka egy utolsó városnézés következett, melynek során az addig elmaradt nevezetességeknek jártunk utána. A diákok egy csoportja egész éjszakán át beszélgetett az aznapi élményekről, nem jött álom a szemükre.
25-én szombaton Moszkvából hazarepültünk, s ekkor a búcsú nehéz pillanatai következtek. Összeforrott a társaság lélekben és barátságban egyaránt. Megegyeztünk egy közeli élménybeszámolóban, majd sorjában elhagytuk a repülőteret, s indultunk haza, hogy tovább adhassuk a megélt emlékeket. Emlékeztünk, s az emlékek már örökké velünk maradnak. Ezt követően az adott korszak tanításakor emlékeink hitelessé varázsolják a tananyagot, a memento valósággá válik, a tananyag pedig őszinte, megélt gondolatok formájában tárulhat diákjaink elé.

---

Magyar himnusz a Don-kanyarban
2003. február 04.
Éber Sándor cikke a Magyar Hírlapban

 

A nem túl bizalomgerjesztő, 40 éves AN-24-es légcsavaros simán landol a feketeföld-övezet központjában. Voronyezs repülőtere tipikus, esztétikát nélkülöző szocreál építmény. Ahol nagyobb falfelület található, ott biztosan giccsbe hajló, a szocializmus építését, vagy a nagy honvédő háború hőseit megörökítő falfestménybe akad a magyar csoport: tizenöt diák, öt tanár és az újságírók. Januári „kánikula van”: mínusz 2-3 fok, pár hete még mínusz 30 volt. Csakúgy, mint 1942-43 telén.

Tanulmányi kirándulás

Az oktatási tárca tanulmányi kirándulásra írt ki pályázatot Voronyezs térségébe a doni katasztrófa évfordulójának 60. évfordulójára, az idén induló Nemzeti Emlékezet Program nyitányaként. Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének elnöke szerint minden várakozást felülmúlt a jelentkezők száma. A mintegy 350 pályázóból tizenöt középiskolás diák és öt tanár utazhatott a Don-kanyarba. A pályázók zömének volt kötődése azokhoz a katonákhoz, akik Oroszországban harcoltak. Jónás Andrásnak például. A salgótarjáni gimnazista nagymamája testvérét kutatja, aki itt esett el 1942-ben. Nevét két nap múlva fogja megtalálni a rudkinói magyar katonai temetőben, egy 69 ezres listán.

* * *
Földön csúszva hazáig

Károlyi Attila, a szegedi piarista gimnázium történelemtanárának nagyapja rengeteget mesélt arról, hogyan lehetett a háborút átvészelni, s mesélt égő falvakról, éhezőkről, a szegénységről és a munkaszolgálatosokról. „Nagyon tisztelem, hogy volt elég ereje, hogy úgy élje túl a háborút, hogy ember maradjon. 1939-ben vonult be, részt vett az észak-erdélyi és a bácskai bevonulásban, majd elballagott a Donig. 1942-ben részt vett a brjanszki erdőben egy olyan bevetésen, amelyet ezredéből alig több mint százan éltek túl. 1942 őszén egy hajnalban krumplit akartak sütni, de ezt meglátták az oroszok, s aknavetővel lőni kezdtek rájuk. A támadást csak páran élték túl a szakaszból, s neki is nagy esélye volt, hogy elveszti a lábát. Szerencséje volt, mivel német orvosokhoz került, miután a magyar sebészek már lemondtak róla. 1942 végén került haza. Őrzök róla egy fényképet, mely egy budapesti katonai kórházban készült 1943. január 12-én. Aznap kezdődött el a Vörös Hadsereg végzetes támadása a Don-kanyarban, mely a 2. magyar hadsereg pusztulását okozta. Azonban hiába nyilvánították 60 százalékos rokkantnak, 1944-ben újra behívták, hogy védje a Kárpátokat. Itt tífuszt kapott, de a kórházban a szovjet csapatok elől menekülve magára hagyták. A földön csúszva, négykézláb ment el a vonathoz, hogy hazamehessen” – mondja végül a szegedi tanár.

* * *

Voronyezs, másnap reggel. A városban egymillióan élnek. Nagy Péter itt építette flottáját. A várost a második világháború idején 300 ezren lakták. A harcokban a német csapatok a település 90 százalékát elpusztították. Goebbels annak idején azt mondta, hogy ötven év alatt sikerül majd újjáépíteni a várost. Tíz év alatt sikerült, de az eredmény nem túl látványos.
A felfestett sávok nélküli utakon nagy a forgalom, özönvíz előtti buszok és villamosok. A helyi „Unyivermág”-ba betévedve viszont leesik az utazó álla. Az élelmiszerboltban a világ minden tájáról érkező, a legmagasabb nívójú árucikkek sorakoznak: kubai szivar, chilei bor, francia sajt, olasz tej, holland sör. A magyar áruknak már kevés esélye lesz ide betörni.
Kint egymást érik az aranyfogú utcai árusok. Fillérekért lehet megvásárolni a legújabb nyugati CD-ket, illetve másolataikat. Hasonló a helyzet, ha számítógépes játékokat, DVD-t, videót akarunk venni.
A város legnagyobb tere a Lenin tér, névadója hatalmas szobrával. Itt operaház is van, mely óriási feliratokkal hirdeti a város 1943. januári felszabadítását. A háború szovjet fegyvereiért rajongóknak paradicsom ez a hely. T34-esek, JSZ-2-esek városszerte – a gyerekek játszótérként használják a háborús relikviákat.

Itt tragédia, ott felszabadulás

Lazac, kaviár, gyümölcs és zöldség: a Moszkva környékinél jóval alacsonyabb átlagjövedelemmel rendelkező vendéglátóink kitesznek magukért. Az Oktatási Minisztérium által vásárolt hálózsák feleslegesnek bizonyul. Komfortos meleg van a Voronyezs közeli Dzerzsinszkij szanatóriumban, ahol tüdőbetegeket ápolnak, és most a magyar diákcsoport is itt lakik.
Az átlagbér Voronyezsben pár ezer rubel, a nyugdíjasok 1700 rubelből (13-14 ezer forintból) tengődnek. A korábban jelentős ipari központ jelentős gondokkal küzd. A hadiipari üzemeket – a világháború alatt itt gyártották a Sztálin-orgona néven elhíresült Katyusákat – máig nehezen tudják átállítani a polgári termelésre, jelenti ki Raisza Ivanovna idegenvezetőnő.
A magyar történelem legsúlyosabb katonai vereségének évfordulója egybeesik a szovjet csapatok doni győzelmének és Voronyezs felszabadításának 60. évfordulójával. Ezért orosz diplomáciai körökben azt tanácsolták, a magyar küldöttség a környék lakosságának érzékenységét kevésbé sértve, egy másik időpontot keressen az utazásra. A delegációt egy forgatócsoport is kísérte, és hiába voltak meg az engedélyek, néha akadályba ütközött a filmezés, főleg Moszkvában. Ez persze az utóbbi időszak terroristacselekményei miatt volt, ottlétünkkor derült ki, hogy Voronyezsben elkaptak egy csecsen terroristát robbanóanyagokkal felszerelkezve.
Voronyezs megyében azonban a helyiek mindent megtesznek, hogy a diákok és a tanárok jól érezzék magukat. A küldöttség buszát szirénázó rendőrautó vezeti fel, elállják a kereszteződéseket, vagy leszorítják a mellettünk haladó járműveket. Így megyünk ki a 70. számú voronyezsi általános iskolába is.
Eufemizmussal beszélnek itt a magyarokról. Anna Alekszandrovna tanárnő, egykori háborús veterán azt mondja a magyar katonákról, tudták róluk, hogy nem a saját akaratukból vannak itt. A legalább húsz kitüntetést viselő asszony szerint sajnálták az éhező, fázó, borzalmas körülmények között harcoló honvédeinket. Osztrogorzsszkban, amely Alekszejevka mellett a második legjelentősebb központja volt a 2. magyar hadseregnek, a helyi múzeumban is csak a csoport kérdéseire válaszolva beszéltek a féléves magyar megszállás következményeiről. A múzeumvezető elmondása szerint a kisvárosban 3000 civil halt meg, köztük több száz gyermek.
Az iskolákban fontos szerepet kap a hazafias érzelmekre nevelés. Ebben a voronyezsi iskolában a 45. számú lövészezrednek rendeztek be múzeumot, amely Berlinig menetelt. Az iskolában unikumnak számítanak a magyar gyerekek. Natalija Petrovna igazgatónő azt mondja, a két nép közötti feszültségek enyhítéséért a legtöbbet a diákok tehetik. Ezt többen is hangoztatják, s a magyar elképzelés is az volt, hogy a két nép viszonyáért a diákok barátkozása és kapcsolatteremtése tehet a legtöbbet. És a gyerekek között – bár nagyok a nyelvi nehézségek – megy az e-mail és címcsere, az ajándékozás.

* * *

Megtalált rokon

60 évvel a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája után róhatta le kegyeletét családja képviseletében Jónás András (képünkön) Tóth József sírjánál. A salgótarjáni középiskolás csak egy korabeli cikkből tudta, hogy nagymamájának testvérét Szemigyeszjaszkojében temették el, majd a boldirevkai katonai temetőben helyezték el maradványait.
„Megható és megnyugtató, hogy családom képviseletében elhozhattam egy koszorút a boldirevkai temetőben” – mondja Jónás András. Itt egyébként 17 ezer magyar katona maradványait temették el, de fekete márványtáblákon 63 ezer Oroszországban elhunyt nevét is megörökítették. „Jóleső érzés, hogy rendezett körülmények között nyugszanak a magyar katonák, több mint 1000 kilométerre hazájuktól. Rokonom a soproni tüzérezredbe vonult be, s egy felderítésnél, szinte az első sorozatlövés ölte meg. Nagymamám, aki két nap alatt megőszült testvére halálhírére, soha nem tudott belenyugodni, hogy Tóth József nem jött a haza. Évtizedeken át kereste az egykori tüzérre vonatkozó anyagokat. Szeretnék ide a családommal együtt visszatérni.”

* * *

A voronyezsi fogadtatás még fokozódott az egykor magyarok által megszállt, húszezres lélekszámú Osztrogorzsszkban. A technikumban látható falfreskó témája a sport a 80-as moszkvai olimpia korából, de szerepel rajta egy Rubik-kocka is, bár ennek nem háromszor hármas, hanem négyszer négyes oldalai vannak.
Kultúrműsort is adnak nekünk a helyi iskolások. A színpadon ülnek a helyi vezetők, szól a balalajka és a tangóharmonika. Alekszandr Boldirev, a helyi adminisztráció vezetője szerint a korábbi sérelmek nem a népek, hanem a politikai vezetők miatt alakultak ki.

Szembenézés a múlttal

Boldirevka kis falu Voronyezs környékén, benne egymástól száz méterre szovjet és magyar katonai emlékmű. Érkezésünkre összeverődik a kistelepülés lakossága. Megjött Magyar Bálint oktatási miniszter, Keskeny Ernő moszkvai magyar nagykövet, Medgyes Péter, a külügyi tárca helyettes államtitkára és a tévés Vágó István, a Nemzeti Emlékezet Programjának médiafelelőse is. A voronyezsi kormányzóság képviselőinek jelenlétében elhelyezik koszorúikat a szovjet hősök emléke előtt.
A miniszter nincs könnyű helyzetben: előbb beszélni kell a szovjet emlékműnél, majd a magyarok sírjánál. „Tisztelegni és fejet hajtani vagyunk most itt a voronyezsi front orosz nemzetiségű áldozatai előtt – mondja az orosz emlékműnél. – S kifejezni együttérzésünket mindazokkal a ma élő orosz emberekkel, akik – sajnálatosan és fájdalmasan a magyar hadsereg által is – elvesztették családjuk sok tagját. Ezen a földön is katonák százezrei vesztették el életüket vagy lelkük békéjét. Olyan katonák, akiket hódítani küldtek erre a földre, s olyan katonák, akik meg akarták védeni hazájukat” – mondja végül Magyar Bálint.
Szemben, a magyar emlékműnél arról beszél, hogy a hiányos felszerelésű, rosszul kiképzett, nagyrészt felkészületlen vagy tájékozatlan elöljáróknak alávetett magyar katonák, egy vérgőzös és kíméletlen politikai program érdekében feláldozták életüket, s feláldozták a magyarság megbecsülését is. „Látnunk kellett azt a helyet, ahol ártatlanul és kegyetlenül a frontra küldött munkaszolgálatosok tízezreit kényszerítették arra, hogy a legembertelenebb körülmények között szolgálják az esztelen szándékokat, az eszeveszett hódítási vágyat. Óriási tragédiája a magyarságnak az, ami hatvan esztendeje itt történt. A német csapatok kénye-kedvének kitéve, a hadászat és a harcászat legelemibb törvényeit megcsúfoló műveletekbe, ágyútölteléknek odavetve kellett kétszázezer embernek egy igazságtalan és szervezetlen hadjárat kínjait elviselnie – s mindezt hamis, gonosz és emberiségellenes eszmék szolgálatában” – mondja Magyar Bálint, hozzátéve: alig van olyan család, amelyben a dédszülők, a nagyszülők, a szülők közül ne lenne valaki, aki elesett, megfagyott, nyomorék maradt a második világháború döntő ütközetében. Alig van település Magyarországon, amely ne siratta volna elpusztult, eltűnt, testben és lélekben összetört fiait – fejezi be a miniszter a hómezőn, akit az évszázados mozdulatlanságot sugalló falu lakosai még behívnak a könyvtárba egy kis beszélgetésre.
Az emlékezésre eljött Alekszandr Bisztrickij, az orosz hadisírokat gondozó civil szervezet vezetője is, aki az orosz emlékművet szent helynek nevezte, ahol a megszállók ellen a hazát védő hősök harcoltak. Magyarország részvételét annak tudja be, hogy a hitleri Németország vonta be őket a háborúba. „A szocialista időszakban népeink barátságban éltek, ez az új generációk dolga lesz, s a két nép fiainak barátkozniuk kell” – utal a magyar diákokra Bisztrickij, aki a magyar katonák sírjánál albumot ad át Magyar Bálintnak. Ez a 257 temetőről készült fényképgyűjtemény bizonyítja: a magyar katonasírokat Oroszországban rendben tartják.

A magyar katonai temetőben

Tíz kilométerre innen található Rudkinó. Az itteni magyar katonai temetőt a magyar államadósság törlesztéséből építette a fent nevezett civil szervezet, a Vojennije Memoriali. Az emlékhely egy magaslaton épült, amely alatt a Don kanyarog. A temetőben nemcsak a környéken elesett magyarokat temetik el, hanem egész Oroszországból hozzák ide a megtalált maradványokat. A temetői emlékszobában térképen jelölik a holttestek megtalálásának helyeit és azt az 580 hadifogolytábort, ahol magyarokat őriztek. A létesítményt még csak technikailag adták át, hivatalosan nem. Tavaly decemberi moszkvai látogatásán kapott ígéretet Medgyessy Péter, hogy 2003-ban hivatalosan is megnyílhat. Az orosz félnek az volt a kérése, hogy ez jelentős ceremónia nélkül történjen meg. Az itt lévő lakosságot sértheti, hogy az ő katonai temetőikre nem fordítottak ennyi pénzt, s emlékeznek a magyarok ittlétére. A hivatalos átadás előtt azonban sikerült elérni, hogy az oktatási tárca szervezte csoport koszorúkat helyezhessen el. Így ez volt az első hivatalos küldöttség, amely megemlékezhetett a Oroszországban elhunyt magyar áldozatokról.
A temetőben csend, jég, metsző szél. Az emlékhelyet lépcsősor osztja ketté, melyet fekete márványtáblák kísérnek az eddig azonosított 69 ezer magyar áldozat névsorával. A lépcsők egy központi, szintén fekete márvány térre vezetnek, ahol három kapun kereszteket helyeztek el.
Ekkor jelenti be Magyar Bálint, hogy a magyar állam tízmillió forintot ad a magyarországi orosz hadisírok gondozására, és meghívta a voronyezsi diákokat, melynek költségeit Magyarország állja.
A diákok felvetették, hogy el kellene énekelni a Himnuszt. Az ötlet mindenkit megindított, de a tanárok félnek, ebből külpolitikai bonyodalom is lehet. Végül kisebb vívódás után mégiscsak elhangzik a rudkinói temetőben a magyar himnusz.

Éber Sándor
Voronyezs

---

Egy kirándulás képei
2003. február 05.
2003. január 21-25. között az Oktatási Minisztérium Nemzeti Emlékezet Programirodája és a Történelemtanárok Egylete a Donnál harcoló 2. magyar hadsereg arcvonalból történő kivonásának 60. évfordulójára emlékezve tanulmányi kirándulást szervezett Voronyezsbe.
(Forrás:www.om.hu)

 

A képek az Oktatási Minisztérium honlapján találhatóak.