Fazekas Csaba
cikke

Alig csökken a vita hevessége, amely Kósáné Kovács Magda
elhíresült márciusi interjúja nyomán bontakozott ki. A Brüsszelbe,
EP-képviselőnek készülő szocialista politikus azt találta mondani, hogy
„a Vatikán (…) Európát le akarja nyúlni, és be akarja kebelezni”.
Nyilatkozatát nem meglepő módon az MSZP-ben óvatos elhatárolódások,
bizonytalan támogatások egyaránt követték, és az sem meglepő, hogy a
jobboldal vehemensen rávetette magát a kormánypárt egyházellenessége
újabb vélt bizonyítékára. (Bizonyos, hogy évekig fogják ezt
visszhangozni, mint politikailag számukra jól kamatozó hivatkozási
alapot. Honi viszonyainkra jellemző, hogy még református püspök is
fontosnak vélte a szószékről elítélni Kósáné „keresztényellenes”
támadását…)

E hét pénteken a Wesley
Főiskolán, különböző párti szakértők részvételével
kerekasztal-beszélgetésre kerül sor, amely megpróbálja tisztázni,
„valósak-e Kósáné Kovács Magda felvetései, aggályai, mennyire, milyen
(újszerű?) kontúrokkal érvényesül a Vatikán külpolitikai és európai
uniós törekvéseiben a vallás és a politika elválasztásának koncepciója.”
A zárójeles megjegyzés elgondolkoztatott, különösen azért, mert e
program megfogalmazója az egyházpolitikai folyamatok modernizációja
kapcsán nagyon is a lényegre tapintott.
Gyakran hivatkozunk
állam és egyház elválasztása kapcsán az amerikai példára, amely – az
európai országok többségétől eltérően – következetesen a külső egyházi
hatalmak belpolitikába való be nem avatkozásának elvére épült
kezdetektől fogva. De érdemes megjegyezni, hogy a magyar polgárosodás
történetének is van egy olyan markáns vonulata, mely a mostanihoz
hasonló élességgel vetette fel a kérdést: az állam és az egyház modern
elválasztásának gyakorlata együtt kell, hogy járjon a római (vagy egyéb
külső világegyházi) befolyásolás lehetőségének megszüntetésével is.
Merthogy volt és van ilyen szándék, ez kétségtelen.

A Magyarország és a Szentszék közötti évezredes viszony
egyetlen, ám legalább annyira ismeretlen, mint jellemzően fontos
epizódjára utalnék csak. A magyar reformkor politikatörténetének egyik
(mind bel-, mind külpolitikailag) kiemelkedően fontos eseménye volt,
amikor a magyar püspöki kar 1840 nyarán Lonovics József csanádi püspököt
Rómába küldte, hogy állásfoglalást eszközöljön ki XVI. Gergely pápától
az itthon már végletekig elmérgesedett vegyes – protestáns-katolikus –
házasságkötések ügyében. A pápa 1841 tavaszán külön brévét intézett
hazánk papságához. Az ügy tanulságai közül egyet előre bocsátanék:
történelmi kutatásainkban és történelemtanításunkban egyaránt alig
ismert epizódról van szó. Tankönyveinket fellapozva találkozhatunk II.
József egyházpolitikai rendeleteinek általában szabatos ismertetésével,
és az 1894-95-ös törvényekkel is. Nem ártana jobban felhívni a figyelmet
a reformkor oktatásakor arra, hogy a Kossuth, Deák és mások nevével
fémjelezhető magyar reformellenzéknek nemcsak a jobbágyfelszabadításra,
közteherviselésre, gazdasági önállóságra, sajtószabadságra stb. nézve
volt markánsan képviselt programja, hanem az állam és az egyház
elválasztására nézve is. E program megfogalmazásakor pedig éles
politikai összeütközésbe kerültek saját koruk katolikus egyházával,
amelyet ők – felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül – fel is
vállaltak.

Felmerülhet persze a
kérdés, miért tulajdonítunk nagy történelmi jelentőséget a vegyes
házasságok ügyének. A kortársak számára a vegyes házasságok ügyében
egyértelműen az állam és az egyház viszonyának jövőbeli tétje fejeződött
ki. (Ahogy a 19. század végén a kötelező polgári házasság bevezetésekor
is.) Nem véletlen, hogy a reformellenzék kiemelten foglalkozott vele,
és az sem, hogy a katolikus egyház lépten-nyomon keresztényüldözést, a
vallásosság eltiprását látta és láttatta bele abba, ha protestáns
vőlegény katolikus menyasszonyával szabadon dönt születendő gyermekei
felekezeti hovatartozásáról… A „keresztényüldözés” kapcsán szinte
ugyanazokat a mondatokat olvassuk az 1840-es évek sajtójában, mint néhol
manapság. Hát ezért sem árt feleleveníteni.

Az 1840-ben befejeződött országgyűlésen a
Habsburg-udvar tovább halogatta a kérdés törvényes rendezését, időt
akart nyerni egyik legfőbb politikai szövetségese, a katolikus egyház
számára fontos ügyben. A vármegyék már ezt a halogatást is nehezen
emésztették, amikor pedig – a püspöki kar vegyes házasságok megáldását
tiltó legújabb rendelkezésével együtt – Lonovics római küldetésének is
híre ment, belpolitikai botrány tört ki. Ezt megelőzően nem kisebb
személyiség, mint Deák Ferenc fejtegette az országgyűlésben, hogy „a
polgári törvényeket tiszteletben tartani, s azoknak engedelmeskedni az
egyházi rend is köteles, s annak sincsen hatalmában a törvény értelmét
önkényesen magyarázgatni”, ráadásul az államtól nyert „világi fény,
tekintetet és nagyobb hatás, hivatali befolyás” bitorlásával.
Hozzátette: elfogadhatatlan, hogy az egyház a római pápára hivatkozva
próbál a magyarországi törvényeknek ellenszegülni, s a magyar klérustól
elvárható, hogy Róma szempontjai helyett a magyar társadalom valós
érdekeinek szolgálatába álljanak.

1840 őszén Borsod és – Kossuth Lajos aktív
részvételével – Pest vármegye tiltakozott a magyar törvényhozásra
tartozó ügy (a házasságkötés jogi szabályozása) katolikus egyházi
befolyásolása ellen. Előbbi megye ünnepélyesen óvást emelt Lonovics
küldetésével szemben, mondván: „a szabad és független Magyarországnak
(…) törvényhozása Rómától nem függ, s a magyar király és nemzet Rómátóli
függetlensége még a reformációt megelőző időkben is, mint Nagy Lajosnak
s a két Hunyadiaknak dicső példájából is kitündöklik. (…) A csanádi
püspököt Magyarországtól küldött és így ennek nevében és képében
jelentéseket tehető, egyezkedhető vagy végezhető személynek soha meg nem
ösmerjük, s római útjának bármely eredményeit, a magyar nemzet
alkotmányos jogai, szabadságai s törvényei ellenökre és sérelmökre,
legkisebb következést sem szülhetőnek előre kimondjuk.” (A történelmi
párhuzam sem véletlen. Joggal idézték Mátyás király számos törvényét,
melyek tiltották, hogy a Magyarországra tartozó ügyekben a püspökök
„panasztételre Rómába menjenek”.) A vármegyék elsöprő többsége, a
reformkor meghatározó politikai személyiségei egyaránt csatlakoztak
ehhez a törekvéshez. Bihar önérzetesen jelentette ki, hogy „törvényhozói
jogaiknak Róma szava általi korlátozhatását valamint hajdan meg nem
engedték, úgy ezen függetlenségöket továbbá is fenntartani s a nevezett
püspök tetteit és nyilatkozatait kötelező erővel bírhatóknak elismerni
nem fogják”, Zólyom tiltakozott az ellen, hogy a katolikus egyházi
szempontokat bárki Rómában magyar nemzeti szempontokként értelmezze,
Fejérben pedig feltették a kérdést: „gondolnunk is mi vele, ha akár a
bagdadi kalifa, akár másvalaki rendeleteket küld édes hazánkba tudtunk
és megegyezésünk nélkül?” stb. Bereg vármegye felháborodásában odáig
ment, hogy követelte a magyar katolikus egyház – anglikán mintájú –
elszakítását Rómától és nemzeti egyház létrehozását, jellemző azonban,
hogy ez a szélsőséges indítvány nem talált pártolóra a liberálisok
körében, ellentétben az előbbiekkel. Kossuth Pesti Hírlapja jellemző
módon külföldi tudósítások között számolt be Lonovics útjáról, de
lapjában számos más cikk is foglalkozott a kérdéssel, kijelentve
például, hogy „a magyar főpapságnak nemesen büszkébbnek kell lenni,
hogysem bókoljon a szervilizmusnak, melyet Róma nunciaturái által
terjesztget”, vagy: „a katolikus papnak polgárrá kellene előbb
változnia, ha a nemzet bizodalmát megnyerni, s annak országlási ügyeiben
részt venni akarna, de főleg szemét visszafordítania Rómáról
Magyarországra”.

A példák hosszan
sorolhatók, a lényeg: a polgárosodás híveinek szemében a hazai katolikus
egyház saját felekezeti érdekeinek megvalósítása érdekében „takarózott”
mindig a külső hatalomnak számító pápaságra való hivatkozással, és
Deákék nem féltek körültekintően, de ugyanakkor markánsan kimondani,
hogy a katolikus egyház felekezeti érdekei lehetnek különbözőek a magyar
nemzet érdekeitől. Nem szükségszerűen, de lehetnek különbözőek, s
ilyenkor a magyar politikai elitnek vállalnia kell akár Róma
rosszallását is (nem beszélve a minimum keresztényüldözőként való
aposztrofálás egyházias reflexétől), amely a valláson keresztül kívánja
saját szempontjai szerint befolyásolni (Kósáné azóta relativizált
kifejezésével: „lenyúlni”) az egyes európai államok törvényhozását,
saját érdekeinek az érvényesítését.