A nemrég támadt
belpolitikai vihar felhívta a figyelmet egy kérdésre, nevezetesen: minek
tekintsük pontosan – a közéletben gyakran csak Vatikánnak nevezett –
Apostoli Szentszéket? Fazekas Csaba írása

A címben szereplő megfogalmazás nem csupán a szójáték műve. A
középkori Európa meghatározó intézménye volt a római pápa által
irányított teokratikus állam, amely egyre kevésbé tudott megfelelni a
felvilágosodás, majd a 19. században a gazdasági és politikai
modernizáció kihívásainak. Amikor területe 1870-ben az egységes olasz
államba tagolódott, a kortársak a IX. Pius pápa által elátkozott
eseményre, mint a középkori Európa átalakulása egyik fontos állomására,
ha éppen nem betetőzésére tekintettek.

A pápaság ezt követően majd fél évszázadon át kizárólag
a katolikus világegyház irányítását jelentette, állami funkciók nélkül
1929-ig, amikor az Apostoli Szentszékkel kötött konkordátum a pápát
mindezzel újra felruházta. Ennek nyomán a szentszék a nemzetközi jog
alanyának számít, teljes körben birtokolja az államiság funkcióit,
például nemzetközi szerződéseket köthet stb. Mindez csak kisebb részben
tekinthető a középkori pápai állam restaurációjának, hiszen nem kapta
vissza területét vagy annak nagyobb részét („fennhatósága” csupán a
Szent Péter-bazilikára és környékére terjed ki), viszont maga a
katolikus egyház alakult át állammá.

Minderre azért is érdemes kitérni, mert Gyurcsány
Ferenc magyar miniszterelnök karácsony előtti római látogatása nyomán
támadt belpolitikai vihar felhívta a figyelmet egy kérdésre, amelybe
jogászok, politikusok, történelemtanárok lépten-nyomon beleütköznek,
nevezetesen: minek tekintsük pontosan – a közéletben gyakran csak
Vatikánnak nevezett – Apostoli Szentszéket? Kétségtelen, hogy a
nemzetközi jog furcsa képződményével van dolgunk, hiszen egyedülálló a
világban, hogy államnak tekintsünk egy olyan államot, amelynek nincsenek
például – csak hogy a leginkább szembetűnőt említsük – polgárai,
területe pedig nyilvánvalóan szimbolikus. Ugyanakkor viszont rendelkezik
az államiság minden olyan jellemzőjével, mely a hatalom gyakorlásához
és a diplomáciai szerepvállaláshoz kapcsolódik. Mivel az egyházból
létrejött sajátos államról van szó, képviselői és diplomatái az egyes
országok katolikus egyházainak vezetői, akik így sajátos kimondatlan
„kettős állampolgársággal” rendelkeznek.

Gyurcsány miniszterelnököt a Magyarországon igen
jelentős egyházias politikai oldal tiszteletlennek nevezte, amiért
politikai kérdésekben a pápától eltérő nézeteket fogalmazott meg. (Ki is
jelentette, tárgyalni kívánt partnerével az itthon kialakult
helyzetről.) Pedig csak annyi történt, hogy a kormányfő nem egyházi
vezetőként, hanem államfőként tekintett a pápára, amit épp a konzervatív
jobboldal szokott akkor hangsúlyozni, ha az egyház számára kíván
politikai előnyöket kovácsolni. Gyurcsány az első Rómába látogató magyar
miniszterelnökként nem csupán udvariassági gesztusokat tett, hanem a
katolikus egyház magyarországi politikai-közéleti szerepvállalását tette
szóvá, amiért leckét is kaphatott a Vatikán diplomatái által képviselt
határozottságból: fejéhez vágták, hogy Magyarország nem tartja
tiszteletben az Apostoli Szentszékkel 1997-ben kötött „nemzetközi”
szerződést. (Ami ráadásul tartalmilag is finoman szólva
vitatható.)

Kétségtelen, hogy
Magyarországon az állam és az egyház elválasztásának megvalósítása
folyamatosan a történelmi egyházak (elsősorban az államisággal
felruházott katolikus egyház) – jobboldal által felkarolt és aktívan
támogatott – közéleti szerepvállalása miatt ütközik akadályokba.
Emlékeztethetünk Csehország példájára, ahol a politikai elit (a
szociáldemokraták és a konzervatívok) együttesen akadályozták meg egy
magyarországihoz hasonló vatikáni szerződés tető alá hozatalát, hogy
megelőzzék az egyház közéleti szerepvállalásából fakadó konfliktusokat
illetve elejét vehessék a Róma irányából érkező politikai
nyomásgyakorlásnak.

Ma már keveset
beszélünk róla, de tény, hogy a modern magyar politikatörténetben
hagyománya volt a római katolikus egyház, mint „külföldi állam”
befolyásolási kísérleteivel való szembehelyezkedésnek. A 19. századi
magyar liberálisok például a nemzeti önrendelkezés, függetlenség
sérelmét látták abban, ha a magyar állam egyházpolitikai gyakorlatát
Rómából (vagyis a magyarországi katolikus egyház érdekeinek
érvényesítéséért) akarták meghatározni. A számos példa közül egyedül
Kossuth Lajos két megnyilatkozására hivatkozunk. 1893 májusában
fogalmazta elhíresült szavait: „Én a honárulással határos merényletnek
tartom azt, ha a magyar katolikus klérus akármely oly kérdésben, mely a
magyar törvényhozás ellenőrzése alatt álló kormány akárminő tettének
megbírálására tartozik, a római pápától kér utasítást.” De már az
1840-es években Pest vármegye üléstermében kijelentette: „A katolikus
klérusnak nincs nemzete. Mihelyt ezt a fekete köntöst valaki magára
veszi, azonnal kivetkezik minden nemzetiségből.”

Különös, hogy a 20. (illetve a 21.) századi
magyarországi konzervativizmus gyakran vádol önérzetesen más európai
országokat a magyar belügyekbe való beavatkozással, de egyszer sem
csinált abból problémát, ha ugyanez a szándék Róma irányából
fogalmazódik meg. A katolikus egyház Magyarországon is fontos társadalmi
intézmény, nyilván megfogalmazhatja véleményét a küldetésével
összefüggő közéleti kérdésekben, viszont alapvetően más a helyzet, ha
direkt pártpolitikai szerepvállalásra vállalkozik. A mindenkori magyar
kormánynak pedig úgy kell megtalálnia a vatikáni („nemzetközi”)
szerződéssel keletkezett bonyolult szituációból a kiutat, hogy
egyházpolitikai gyakorlata szűk felekezeti és/vagy politikai érdekek
helyett a magyar állam és a társadalom egészének érdekeit
szolgálja.

Fazekas
Csaba

A fenti írás a szerző véleményét
tükrözi, és nem a TTE álláspontját jelenti az adott kérdésben. Ha önnek
is van véleménye, vagy valami megjegyzése az olvasottakhoz, azt
e-mailben az info@tte.hu
címen, vagy a honlapon fórum indításával
jelezheti.