A magyar
történelem hemzseg az árulóktól, besúgóktól, ügynököktől – akárcsak más
országok históriája.
(Forrás: National Geographic)

Az alábbiakban Talleyrand-tól Leninig, Zrínyitől
és Frangepántól kezdve, Martinovicson át Felsőbüki Nagy Pálig tekintjük
át a híresebb eseteket. A világtörténelem legismertebb személyiségei
közül is többről kiderült már, hogy ellenséges (vagy éppen szövetséges?)
hatalmak ügynökei voltak. A globális történelem talán legnagyobb
diplomatája, a francia külügyminiszter, Talleyrand maga ajánlotta fel
szolgálatait az orosz uralkodónak, Sándornak, amikor Napóleont pár
perccel megelőzve találkozott minden oroszok cárjával. De Talleyrand
elfogadott pénzt Metternichtől, az osztrák kancellártól is. Sőt, amikor
az amerikaiak nem akarták megvesztegetni, akkor kidobta őket, és csak
egy második fordulóban adta el nekik a mai Egyesült Államok középső
részeit magába foglaló hatalmas kiterjedésű Louisianát. Utóbb derült ki,
hogy a 16 millió aranyos vételáron felül Talleyrand valószínűleg
ugyanennyit kapott a zsebébe…

Lenint a német titkosszolgálat dobta át az I. világháború
végén az orosz frontra, hogy bomlassza fel a túloldalt. (Hogy ez az
akció túl „jól” fog sikerülni, arra a németek aligha gondoltak.) Az
eredetileg Uljanovként ismert kommunista ideológust a semleges Svájcból
páncélvonattal szállíttatta át Németországon keresztül a berlini
kvázi-főparancsnok, Luddendorff.

Lenin négymillió birodalmi márkával utazgatott
ellenséges ország állampolgáraként Németországban. Trockij, Lenin
egykori harcostársa, már emigrációba szorulva felidézi, hogy Uljanovot
egy időben „Herr Lenin”-ként emlegették bírálói. Egyébként az elég
furcsa politikai játékokat űző Luddendorff később egy másik politikust
is felkarolt és támogatott: őt úgy hívták, hogy Adolf
Hitler…

Ezek után nem meglepő, hogy a
világhatalmak között, az oszmán török birodalom és a német-római
császárság, illetve az Orosz Birodalom és a Habsburg Monarchia között
őrlődő Magyarországon számos politikus, katona, közéleti szereplő vagy
egyszerű polgár is árulásra, besúgásra, ügynökösködésre adta a fejét.

Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér
rejtélyes halála után nem sokkal, 1670 körül a Wesselényi-féle
összesküvés több tagja is egymást jelentgette az osztrák udvarnál.
Wesselényi Ferenc nádor halála után ugyanis a magyar főurak nem tudtak
összefogni, még a szervezkedők sem. A versengő magyar politikusok közül
Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc és Nádasdy Ferenc nádor is egymást
jelentgették Lipót császárnál.

Zrínyi és Frangepán például azért rohantak Bécsbe, mert
amikor látták, hogy katonailag kudarcba fullad az összeesküvésük, azt
remélték, legalább a saját bőrüket menthetik. Nem tudták, hogy Széchy
Mária, akit sokan Murányi Vénuszként (egy hősköltemény főszereplőjeként)
tisztelnek még ma is, s aki Wesselényi Ferenc nádor özvegye volt, már
rég jelentette a szervezkedésüket Bécsnek. Így végül Zrínyiből és
Frangepánból mártír lett, amit ők maguk kívántak a
legkevésbé.

A Wesselényieket amúgy
is számos ügynök vette körül. Mint láttuk, a család egyik ősének, gróf
Wesselényi Ferenc nádornak az özvegye is besúgta a társait Bécsben
(igaz, nem Wesselényi életében tette ezt), de később az árvízi hajóst, a
család bárói ágához tartozó Wesselényi Miklóst is jelentgették,
méghozzá saját pártfogoltjai a reformkorban.

Szatmár megyében ugyanis egy Uray Bálint nevű megyei
politikus – aki szatmári tisztségeit éppen Wesselényinek is köszönhette –
maga jelentette a felsőbb szerveknek, amikor a báró egyik beszédében a
bécsi kormányt támadta. Wesselényi szavait félreértelmezték, ellene
végül felségsértés miatt indult eljárás, és be is börtönözték. Uray
megkapta a jutalmát: előbb bárói rangra emelte a Habsburg-udvar, majd az
1848/49-es forradalom és szabadságharc után busásan fizető bírósági
állást kapott Bécstől, miközben Ferenc József véres leszámolást
rendezett Magyarországon.

Nem volt
áruló, de igazi túllihegő volt a Wesselényi-perben Jeszenszky János, aki
még az osztrákokat is felül akarta múlni kegyetlenségben: ő ugyanis az
1830-as években halálra ítélte volna az árvízi hajóst, míg a bíróság
többi tagja csak börtönt javasolt. Jeszenszky utóbb, 1848 áprilisában
már ünnepelte az akkor már vak Wesselényit – ekkor a forradalom
átmenetileg győzni látszott. Wesselényi Tolnába, apósához látogatott
áprilisban, s nagy meglepetésére Jeszenszky az elsők között tett nála
tisztelgő látogatást…

A
Wesselényi-per megoldását végül egy Wirkner Lajos nevű osztrák
szolgálatban álló, a Habsburgok bizalmasának is számító, valószínűleg
ügynökként is tevékenykedő hivatalnok-politikus rendezte el, még a
harmincas évek végén, Deák Ferenc segítségével. Wirknernek nagy
gyakorlata volt a magyar ellenzékiek megvesztegetésében.

Ő „vásárolta meg” sokak szerint
Felsőbüki Nagy Pált az osztrák kormányzatnak. Felsőbükit, a Magyar
Tudományos Akadémia felállítását 1825-ben, az országgyűlésen
kezdeményező ellenzékit Pálffy Ferenc gróf birtokának zárgondnokságával
bízták meg. Ez komoly jövedelmet jelentett akkoriban, s az addig anyagi
gondokkal küszködő ellenzéki politikus a harmincas évek elején
elhallgatott, gyakorlatilag le is tűnt a magyar történelem
színpadáról.

Wirkner azonban nem
egyszerű titkosügynök, de legalábbis nem teljesen gerinctelen ember
volt: amikor Felsőbüki bajba került a hagyaték kezelése miatt, ő maga
fizette ki annak adósságait. Vagyis Wirkner meggyőződéses
Habsburg-pártiként járt el Magyarország ügyeiben, és ettől függetlenül
igyekezett a magyar ellenzék tagjain segíteni, adott esetben. Wirkner
később, 1879-ben megjelentette emlékiratait, amelynek címe „Élményeim”.
Alcíme azonban még érdekesebb: „Néhány lap 1825-től 1852-ig terjedő
nyilvános pályám naplójegyzeteiből.”

Wirkner később az ellenzék harmincas-negyvenes évekbeli
egyik vezérét, Deák Ferencet próbálta – talán – megvesztegetni. Deákkal
nem sikerült zöldágra vergődnie. A „haza bölcse” viszont éppen
Wirkneren keresztül érte el 1839-40 fordulóján, hogy a Habsburg-uralkodó
engedje szabadon a bebörtönzött Wesselényit és Kossuth Lajost is.
(Deákot ebben még Széchenyi István gróf is befolyásával támogatta.)
Kossuth ezután nevezte Deákot a haza bölcsének, Széchenyit pedig a
legnagyobb magyarnak.

Időben a
reformkort megelőzte, de polgári törekvéseiben gyakorlatilag ugyanazt a
célt követte az 1790-es években Martinovics-féle összeesküvés. Ezt a
szervezkedést egy elcsapott osztrák titkosügynök, Martinovics Ignác
kezdeményezte. Ő II. Lipót alatt csatlakozott a titkosszolgálathoz, I.
Ferenc idején viszont elbocsátották az osztrákok.

Elbocsátását követően, 1794 tavaszán Martinovics titkos
szervezet(ek)be tömörítette a hazai nemesi reformereket és a radikális,
jakobinus eszmék híveit, hogy elérjék a teljes polgári átalakulást. A
szervezkedés mintegy 150-200 tagot számlált.

Martinovicsot azonban időközben elfogták az osztrákok, a
fő szervező pedig töredelmes és mindenre kiterjedő vallomást tett.
1794. július 24-én a rendőrség lecsapott a mozgalomra, amelynek legalább
félszáz tagját fél éven belül le is tartóztatták. Az osztrák hatóságok
így sokkal nagyobb szervezkedés nyomára jutottak, mint amilyenre
eredetileg gondoltak, és Martinovicsnak igen nagy szerepe volt abban,
hogy az általa beszervezett emberek közül többet halálra ítéltek, és
nagyon sok résztvevőt súlyos börtönbüntetéssel sújtottak a hatóságok.
Személyes tragédiája, hogy Zrínyihez és Frangepánhoz hasonlóan végül őt
is kivégezték.

Martinovicsék idején,
az 1790-es években egyébként is sok besúgó dolgozott Pesten. Ilyen volt
például Strohmayer Ignác könyvkereskedő, aki tiltott politikai
könyveket forgalmazott, s aki ellen Bécs több látszateljárást indított,
miközben maga Strohmayer rendszeresen jelentgetett az osztrákoknak pesti
vevőiről. Mint kiderült, az összes ügyfelét személyesen ismerte, és
különösen a magyar főurak olvasási szokásai
érdekelték…

Ismert besúgó volt a
reformkor idején Landerer Lajos, a pesti nyomdász. A nyomdászok nagy
része rendkívül fontos bizalmi posztot töltött be, nem véletlenül bízta
meg többségüket titkosszolgálati munkával Bécs. Landerer adta ki ugyanis
korábban Kossuth Pesti Naplóját, ám kiderült, hogy a magyar politikus
rendszeresen túljárt a besúgók eszén, így aztán Bécs nyomására,
pontosabban Landerer provokációjára kénytelen volt Kossuth megválni az
újságtól.

Landerer pályájára 1848.
március 15. tette fel a pontot: éppen az ő nyomdájában nyomtatták ki
ugyanis a többek között a sajtószabadságot is követelő híres 12 pontot.
Később ebben a nyomdában nyomták a híres Kossuth-bankót is, így
Landerernek bujdosnia kellett a szabadságharc után. Üzletét társa,
Heckenast Gusztáv folytatta, s utóbb ebből a cégből alakult a híres
könyvkiadó, a Franklin Társulat is.