Úgy
vonultak be az éj leple alatt, hogy a jámbor állampolgárok észre sem
vették.
(Forrás: Népszabadság)

Egyszerre csak itt voltak. Felvonultak az utcákon,
õrségbe álltak a laktanyák kapujában, az elszállásolási
tisztek középületeket és lakásokat foglaltak le. A Wehrmacht katonái még
mindig fegyelmezetten, tisztán, egyszerre lépve, önbizalmat sugározva
meneteltek a magyar városok utcáin. De miért jöttek egyáltalán? Miért
gondolta Hitler, hogy szükség van Magyarország megszállására? A „baráti”
táborban ilyesmire egyedül Olaszország esetében került sor, és az
érthető volt, mivel Mussolinit az olaszok megbuktatták, utóda pedig
fegyverszünetet kötött a szövetséges hatalmakkal. Horthy Miklóst viszont
egyelőre nem buktatta meg senki, és a propaganda mindvégig azt
harsogta, hogy a két államférfi, Hitler és Horthy a legnagyobb
egyetértésben folytatja a közös háborút. A megszállás oka mégis nagyon
hasonló volt az olaszországihoz. Bizalmi kérdésről volt szó. Hitler
tökéletesen megbízott Antonescu conducatorban, a magyar kormányzóban
azonban már régóta nem bízott meg.

A magyar-német kapcsolat már 1938-ban megingott, akkor,
amikor Horthy és a magyar kormány Hitler unszolása és ígéretei ellenére
sem volt hajlandó Csehszlovákia megtámadására. A Hitler-Horthy viszony
kifejezett megromlása azonban csak 1943 elején következett be, amikor a
német hírszerzés feltárta Kállay Miklós miniszterelnök béketapogatózási
kísérleteit, Horthy pedig semmit sem tett ellene. Sem a tárgyalásokat
nem állíttatta le, sem a miniszterelnököt nem váltotta le. Mi több, nem
kezdődött el a Hitler által követelt radikális zsidóüldözés sem. Mivel a
magyarországi utak és vasutak használata a Wehrmacht eminens érdeke
volt, majd mind jobban felértékelődött számára a magyar olajhoz való
hozzáférés is, a furcsa tulajdonképpen nem az volt, hogy e
megbízhatatlan országot a németek megszállták, hanem az, hogy ezt csak
1944 márciusában hajtották végre.

A
halasztásban vélhetően több tényező játszott közre. A Magyarország
megszállására irányuló terv 1943 szeptemberében elkészült, ám ugyanakkor
jelentették be a szövetségesek a fegyverszünet megkötését
Olaszországgal. Ez a Wehrmachtnak sürgős pótlólagos feladatot jelentett,
mivel az angol-amerikai csapatok már ott álltak Dél-Olaszországban, és
előrenyomulásuk útját az Alpok – Appenninek, illetve Ausztria -,
Németország felé le kellett zárniuk. Ugyanebben az időben, 1943
szeptemberében a keleti fronton még nem alakult ki közvetlen, gyorsan
elhárítandó veszély, legalábbis nem olyan, amely a magyar területet mint
védelmi övezetet az első sorba helyezte volna. Mivel már az
olaszországi művelet jelentős erőket vont el a keleti frontról, további
átcsoportosításnak Magyarország megszállása érdekében nem volt értelme,
sőt a keleti front erőviszonyai szempontjából rizikót jelentett. A
magyarországi akciót tehát elhalasztották.

Ez azonban minden bizonnyal valóban haladékot jelentett
csupán. Bár nincs róla tudomásunk, de nem lehetetlen, hogy a németek
értesültek az 1943 szeptemberében létrejött angol-magyar előzetes
fegyverszünetről is, ami Hitler elhatározását Magyarország megszállására
csak megszilárdíthatta. 1944 elején pedig a keleti front rohamléptekben
közeledni kezdett. A Vörös Hadsereg felszabadította Leningrádot, és
hamarosan átlépte a régi lengyel határt.

A valódi kérdés az, hogy vajon a kormány miért nem tett
semmit az utolsó közel egy év alatt, hiszen a német szándék már Horthy
1943. áprilisi, klessheimi tárgyalásai során félreérthetetlenné vált.

A magyar vasutak, hidak, utak,
repülőterek, hadianyaggyárak, laktanyák, valamint az élelmiszer- és
nyersanyagkészletek felhasználása létkérdéssé vált a német hadsereg
számára. Ekkor már nem lehetett halogatni a tervezett lépést, azt
ugyanis, hogy Magyarországon német szempontból megbízható kormányt és
korlátok nélkül kihasználható állapotokat teremtsenek. Történészek és
hadtörténészek sokszor latolgatták, hogy a Kállay-kormány a megszállás
előtti utolsó napokban, amikor már hírei voltak a német erők
felvonulásáról, vajon miért nem tett semmit a védelem megszervezésére.
Az igazi kérdés azonban nem ebben áll. Néhány nap alatt ugyanis
teljességgel lehetetlen egy hatékony védelmi vonalat kialakítani. A
valódi kérdés az, hogy vajon a kormány miért nem tett semmit az utolsó
közel egy év alatt, hiszen a német szándék már Horthy 1943. áprilisi,
klessheimi tárgyalásai során félreérthetetlenné vált. Az egyetlen
lehetséges válasz e kérdésre, hogy Kállay és mások annyira az egyoldalú
angolszász felszabadítási variációra orientálódtak, hogy miután
Budapesten is világossá vált ennek elmaradása (a teheráni konferenciát
követően), a magyar kormánynak nem volt alternatívája.

A helyzetértelmezés hiánya,
valószínűleg a magyar hadsereg vezető stábjának mentalitásával együtt,
azt eredményezte, hogy a németeknek nemcsak a békés lakosságot, de magát
a kormányt és a hadsereget is sikerült meglepniük. Amikor március 17-én
Horthy és a vezérkar főnöke, Szombathelyi Ferenc elindult Klessheimbe,
egyikük sem gondolta, hogy egy megszállt országba érkezik majd vissza.
Mivel a hadsereg nem kapott parancsot az ellenállásra, sőt az
ellenkezőjét követelték meg tőle, a megszállás békésen ment végbe. A
lakosság azzal nyugtatta magát, hogy a kormányzó a helyén maradt, és az
első napokban még nem is történtek súlyos aggályokat támasztó német
akciók. Hacsak nem az, hogy a laktanyazárlat jó néhány napig eltartott.
Addig, amíg részben német katonai vezetők, részben politikusok meg nem
győzték Hitlert arról, hogy a magyar hadsereget jobb fegyverben tartani
és felhasználni a katonai műveletekben, mintsem leszerelni és elhurcolni
német munkatáborokba, ahogyan az nem régen az olasz hadsereg esetében
történt.

Az aggasztó jelek
mindenesetre szaporodni kezdtek. A Wehrmacht egyenruhája mellett észre
kellett venni a feketét, valamint a Gestapo és a Biztonsági Szolgálat
(Sicherheitsdienst) tisztjeit, akik sorra letartóztatták az ellenzék,
továbbá a német háborút már ellenző konzervatív és legitimista tábor
vezető személyiségeit. Mintegy 3000 személyt vettek őrizetbe, de
eltérően a lengyel, balti stb. politikai, katonai és értelmiségi vezető
rétegtől, őket nem végezték ki. Egyelőre nem számított, hogy ezek az
„ellenségek” keresztények-e vagy pedig zsidók. Híre járt, hogy néhány
prominens politikus – mint például Bethlen István – bujkál, Kállay
miniszterelnök a török követségen húzta meg magát.

„Pityu” (Stephan), a huszonéves vadászpilóta hadnagy,
akit a mi házunkba szállásoltak el, nagyjából ugyanakkor jelentette ki
széles családi kör előtt, miszerint „ezt a háborút már régen
elvesztettük”, amikor megjelent a rendelet a zsidók
sárgacsillag-viselési kötelességéről. Hitler azonban még mindig látott
esélyt valamiféle manőverre, amelynek segítségével a német vereséget
legalább félgyőzelemmé lehet átvarázsolni, és mindenképpen lehetségesnek
vélte az európai zsidókkal szembeni „győzelmet”. Maga Hitler, továbbá
Himmler és az egész SS-apparátus a Magyarországra küldött Eichmann
vezette kommandóval egyetemben 1944-ben úgy viselkedett, mintha a háború
kimenetele attól függne, hogy sikerül-e a magyar zsidókat az utolsó
szálig kiirtani. Csaknem sikerült, hála többek között a készséges
segítségnek, amit a Hitler követelményeinek megfelelő Sztójay-kormány és
főként a belügyminisztérium (Jaross Andor miniszter és a két
államtitkár: Endre László és Baky László) nyújtott.

A német megszállás meghatározó következménye lett a
vidéki zsidók gettózása és deportálása. Auschwitz és néhány más tábor
rövid időre megtelt magyar zsidókkal, hogy azután legnagyobb részük a
gázkamrákban végezze. A gettózás és a deportálás a lakosság szeme előtt
ment végbe, de hogy vajon mit tudtak vagy legalább sejtettek az emberek a
„végmegoldásról”, azt lehetetlen megmondani. Bizonyára volt, aki
sejtette, hogy a vandalizmusnak jó vége semmiképpen sem lehet, és volt,
aki tudni vélte, a zsidókat meg fogják semmisíteni. Pontos információja
azonban senkinek sem volt. Auschwitzi hírek eljutottak ugyan néhány
politikai és katonai vezetőhöz, de nem jutottak el a lakosság
tömegeihez, és magukhoz a zsidókhoz sem. A jámbor tömegek elindultak a
vágóhídra, és a magyar lakosság ezt szinte szó nélkül tudomásul vette.
(Akadt, aki örült és kárörvendett, de akadt olyan is, aki lehetőségeihez
mérten mindent megtett a mentés érdekében.)

Mindenesetre a nem zsidó embereknek is egyre
szaporodtak a gondjaik. Magyarországot a szövetséges repülők mindeddig
megkímélték a bombázásoktól, most azonban célponttá váltak a magyar
városok is. A front pedig Kelet felől egyre közeledett. A Vörös Hadsereg
a román átállás eredményeként sétamenetben vonulhatott át Románián,
majd ugyanez történt Bulgáriában is. 1944 szeptemberében a Vörös
Hadsereg már előrenyomult Dél-Erdély felől, majd hamarosan átlépte a
régi magyar határt. A magyar hatóságok pedig lázas tevékenységbe fogtak
az Alföld kiürítése érdekében. A köztisztviselők, állami alkalmazottak
és számos magánvállalat dolgozói az elé a dilemma elé kerültek, hogy
vagy elhagyják otthonukat, felcserélve azt valamilyen átmeneti szállásra
a fővárosban vagy a Dunántúlon, vagy lemondanak esedékes fizetésükről,
kockáztatva ezzel családjuk, gyerekeik létalapját. 1944 szeptemberében
valóságos népvándorlás indult a magyar utakon. A teherautóval,
szekérrel, olykor kordéval vagy biciklivel utolsó értékeiket menekítő
emberek tömegébe belevegyültek a visszavonuló katonai alakulatok,
sokszor egész csordákat hajtva, illetve a lopott holmit szállítva.

Ekkoriban zsidókkal teli
szerelvények már nem közlekedtek a MÁV vonalain. Horthy Miklós
leállította a deportálást, mielőtt a budapesti zsidókra sor kerülhetett
volna. Fel kellett ismernie, hogy a szövetségesek szemében Magyarország
nem találhat kegyelemre, ha továbbra is lehetővé teszi a deportálást,
miközben régi meggyőződése volt, hogy az országnak a kis zsidókból álló
viszonylag nagy tömegre nincs ugyan szüksége, de szüksége van a
gazdaságot éltető elit zsidókra, akiknek a körében egyébként több
személyes barátja is volt. A kormányzó, aki – súlyos nyomás alatt –
Klessheimben, ha nem is mindenben, de lényegében engedett Hitler
követeléseinek, 1944 augusztusában megpróbált a sarkára állni. Ebben
döntő tényező volt az augusztus 24-én lezajlott román átállás, részben
azért, mert kilátásba helyezte a Vörös Hadsereg közeli megjelenését,
részben amiatt, hogy Magyarországot kínos helyzetbe hozta a Németország
oldalán harcoló csoportban.

A
kormányzónak tudnia kellett, hogy amikor a német követelésre lábra
állított Sztójay-kormányt felmentette, és kinevezte Lakatos Géza
kormányát (augusztus 29.), egyúttal kihívta maga ellen a németek dühét
és bosszúját. Ettől kezdve már készülni kellett volna a következő német
csapás elhárítására, illetve a katonai átállásra, mivel néhány nap múlva
Horthy azt is belátta, hogy fegyverszünetet kell kérnie az oroszoktól.
Annál is inkább, mivel a 2. magyar hadsereg kísérlete Dél-Erdély
elfoglalására nemcsak nem sikerült, de a Vörös Hadsereg szeptember első
felében bevonult a romániai Erdély mellett a Székelyföldre is, majd dél
felől támadva elérte Makót, kisvártatva pedig Szolnok térségében
kijutott a Tiszához. Ekkor már nem lehetett tovább húzni-halasztani a
dolgokat, és október 1-jén valóban elindult a magyar delegáció Moszkva
felé, hogy az előzetes fegyverszünetről tárgyaljon.

A fegyverszüneti tárgyalásoknak ekkor már nem volt
alternatívájuk. Közben ugyanis – Románia mellett – fegyverszünetet
kötött Finnország és Bulgária is, vagyis kezdett előállni a helyzet,
amelyben Magyarországot „utolsó csatlósként” lehetett volna
aposztrofálni. Ezt egyelőre az október 11-én aláírt előzetes
fegyverszünet elhárította, és ezt követően már az volt a kérdés, hogy a
magyar kormány és a hadsereg miként tud megfelelni a fegyverszünetben
vállalt ama kötelezettségnek, hogy a haderőt kivonja a német vonalakból
és integrálja a németellenes katonai erőkbe, ahol ekkor már román és
bolgár egységek is megjelentek a Vörös Hadsereg oldalán. A helyzet erre
alkalmas volt, mivel a Magyarországon tartózkodó szovjet erőkkel nem
volt nehéz felvenni a kapcsolatot.

A magyar átállási kísérletet azonban alighanem
elrettentő példaként lehetne tanítani mind politikai, mind katonai
szempontból. A kudarc, mondhatnók, prognosztizálva volt. A
kapcsolatfelvétel a szovjet parancsnoksággal késlekedett, és a tisztnek,
aki végül megjelent, nem volt kellő felhatalmazása. A katonai
előkészületeket nem tették meg. Az érintettek, akiknek a megfelelő
katonai lépéseket meg kellett volna tenniük, nem vagy nem kellőképpen
voltak tájékoztatva. Vörös János vezérkari főnök szinte szisztematikusan
nem ott volt, ahol lennie kellett volna, a parancsnokok nem látták
világosan, hogy mi a teendőjük, és hogy mikor kell(ene) lépniük. Ennek
hátterében többen is azt látják, hogy Horthy azt hitte, a hadsereg
feltétel nélkül mögötte áll, és iránymutatását habozás nélkül követi.
Elég megadnia a jelszót, és a hadsereg egy emberként követni fogja. Ez
azonban a háború alatt szerzett tapasztalatok, illetve Horthy ismert
lépései alapján kevéssé hihető. Tudnia kellett, és a jelek szerint tudta
is, hogy a hadsereg vezetésében bőven találhatók olyan tisztek, akik
még mindig ragaszkodnak a német szövetséghez, sőt olyanok is, akik
kapcsolatban állnak a nyilasvezetéssel. A zavart nagy valószínűséggel
sokkal inkább az idézte elő, hogy az átállás napját a szerveződő
nyilaspuccs (és talán szovjet sürgetés) miatt Horthy előre hozta, ami
azt eredményezte, hogy amikor eljuttatta szózatát a rádióhoz, ahol azt
október 16-án két ízben beolvasták, mintegy a pusztába kiáltott. A
kitört káoszban azután Szálasi, akit a németek ultima ratiónak
tekintettek, és minden lehetséges módon és eszközzel támogattak,
könnyedén győzedelmeskedett.

A
nyilas-hatalomátvételt követően már csak alkotmányos és erkölcsi
szempontból volt jelentősége annak, hogy Horthy Miklós aláírja-e a
németek által követelt lemondólevelet és azt az iratot, amelyben
utódaként Szálasit jelölte meg. Nem kétséges, hogy az aláírásra egy
megrendült, utolsó, még élő gyermekét féltő öregember vállalkozott, sőt
az sem, hogy a magyar önbecsülés szempontjából jobban tette volna, ha
erre nem vállalkozik. Az események menetén, az ország további sorsán
azonban ez mit sem változtatott.