A Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának az oktatási
miniszterhez küldött levele nyomán vita bontakozott ki a szociális,
kulturális és biológiai okokra visszavezethető hátrányok kezeléséről az
iskolarendszerben – írta Ladányi János a HVG-ben.

Ezt a vitát az olykor kissé ideologikusnak tűnő
felhangok ellenére rendkívül időszerűnek és fontosnak tartom.

A rendszerváltás után nemcsak
nyílttá vált, hanem európai összehasonlításban szinte példa nélküli
mértékűvé fokozódott, helyenként pedig durva diszkrimináció formáját
ölti a különböző szociális és etnikai hátterű gyerekek iskolai
elkülönítése. Ez a változás véleményem szerint mindenekelőtt a
társadalom legalján lévők „szegények” és „nagyon szegények” közötti,
szinte átjárhatatlan, szakadékszerű elkülönüléssel
magyarázható.

A posztkommunista
gazdasági válság legsúlyosabb társadalmi következménye Magyarországon az
etnikai problémákkal is terhelt szegénység elmélyülése. Olyan
szegénységé, amely nem egyszerűen kevés jövedelmet, rosszabb
lakáskörülményeket, alacsonyabb életszínvonalat jelent. Feltűnt a
társadalom többségétől élesen elkülönülő, tartósan leszakadó réteg,
amelynek esélye sincs, hogy normális munkája, jövedelme, lakása,
társadalombiztosítása legyen, hogy a gyerekeit megfelelően tudja
iskoláztatni.

Erre a társadalmi
kihívásra a magyar iskolarendszer teljesen inadekvát válaszokat adott és
ad. Ilyen volt a kötelező beiskolázási körzetek eltörlése, a szabad
iskolaválasztás jogának az iskolai szegregálás szabadságaként való
értelmezése, az az elképesztő gyakorlat, hogy a szociális és etnikai
szegregáció egészen kirívó megnyilvánulásait még állami pénzekkel is
támogatták és támogatják az oktatási kormányzatok.

Gondoljunk csak a cigány tanulók elkülönítését
felerősítő úgynevezett felzárkóztató általános iskolai cigány
normatívára, a „körzeten kívüli gyerekek” után járó plusztámogatásra, a
buszoztatásukra szánt pénzekre, az iskolatársulásoknak olyankor is
átutalt összegekre, amikor a társulás az etnikai szegregációt szolgálja.
De ilyen az értelmi fogyatékos gyerekek után még akkor is folyósított
négyszeres fejkvóta, amikor a tanuló bizonyíthatóan nem fogyatékos, sőt
amikor nyilvánvaló, hogy a speciális oktatásnak semmiféle feltétele nem
adott – se kisebb osztálylétszám, se szakképzett pedagógus.

Rossz válasz a többnyire hátrányos
helyzetű gyerekeket oktató kistelepülési iskolák megszüntetésére,
illetve újrakörzetesítésére irányuló törekvés is, ami még a megmaradó
kisiskoláknak is kárt okoz azzal, hogy elbizonytalanítja működésük
feltételeit. Igen költséges megoldások ezek, és nagymértékben
hozzájárulnak a kirekesztés felerősítéséhez és generációk közötti
átörökítéséhez. E szubvenciók felszámolása ma minden „esélyegyenlőségi”
és „pozitív diszkriminációs” blablánál időszerűbb
lenne.

Napjainkban már alig van
értelme vesződni a különböző társadalmi hátterű diákok közötti, iskolán
belüli szelekció finom és rejtett mechanizmusainak árnyalt elemzésével,
hiszen a magyar tanulók olvasási, szövegértési, matematikai
teljesítményének szóródása 71 százalékban az egyes iskolák közötti
különbségekkel magyarázható. Összehasonlításképpen: ugyanez az arány az
OECD-országokban 36 százalék.

A
burkolt, finom és szégyenlős iskolai szelekció helyét tehát átvette a
nyílt és durva diszkrimináció, ami olykor már az apartheidszerű
elkülönítés formáját ölti. Ez mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy
lehetőségeit, törekvéseit, életformáját és mentalitását tekintve a
magyar társadalom két, szélsőségesen szegmentált részre esett szét: a
társadalmi többséget alkotó csoportra, amelynek tagjai még
reménykedhetnek, hogy – inkább hosszabb, mint rövidebb idő alatt, de –
megközelíthetik a nyugat-európai átlagpolgár életszínvonalát, és a
tartós kirekesztést elszenvedő és ezt utódaira is átörökítő kisebbségre,
amely a harmadik világ szegényeihez hasonló nyomorban és
kilátástalanságban él.

Ebben a
helyzetben fokozatosan felszámolódnak a közös terek, megszűnnek az
olyan, közösen használt intézmények, mint amilyen egykor az „általános”
iskola volt. A plurális demokráciában a magyar iskolarendszer a
készségek és tudás elsajátításának intézményévé is válhatott volna, mára
mégis – jobban, mint valaha – a társadalmi különbségek leképezésének és
növelésének intézményévé vált, miközben egyre kevésbé képes megfelelni a
korszerű oktatás követelményeinek.

A különböző társadalmi hátterű gyerekek elkülönített
oktatása tehát jobb- és baloldali kormányokon, sőt társadalmi
rendszereken átnyúló, meglehetősen hosszú folyamat következménye. Ezért
meglehetősen értelmetlen dolog, hogy az eltérő világnézetű és politikai
beállítottságú felek időről időre kioktatják egymást, milyen
iskolarendszer lenne az egyedül üdvözítő Magyarországon.

Nincs sok értelme, mert egy ország
intézményrendszerének legtöbb eleme – a közoktatás biztosan ilyen –
gyökeresen nem alakítható át négyéves választási ciklusok függvényében.
Erre a kihívásra korszerű válasz csak a modern jóléti állam és az annak
megfelelő intézményrendszer – ennek részeként a hátrányok mérséklésére
is képes, modern iskolarendszer – kiépítése lehet. Ez eddig mindenhol
csak demokratikusan gondolkodó konzervatívok, baloldaliak és liberálisok
együttműködésével valósulhatott meg.