Valójában a cím
pontatlan, hiszen nemcsak fiúk, hanem lányok is kivonultak a térre az
iskolák közreműködésével megszervezett demonstráción, még tavaly év
végén – írta Szüdi János az Élet és Irodalomban.

Nem az a probléma, hogy a fiúk és a lányok a
szüleikkel, ismerőseikkel, barátaikkal közösen megjelentek és részt
vettek egy demonstráción, hanem az, ahogy a demonstráció szerveződött,
hogy a szervezésben közreműködtek az iskolák vezetői és pedagógusai.
Félretéve most a konkrét eseményt, érdemes elgondolkozni azon,
elképzelhető-e a közösségszervezés, ha az nem a közös célokra, a
mindenki által elfogadható programokra, az együttműködésre épül?

A tanuló helyzete igen sajátos a
közoktatásban. Az iskolát a szülő választja ki, s e döntésével rábízza
gyermekét a kiválasztott iskolára. Az iskola működése a szülői
választásoktól függ, mivel az iskolai finanszírozás vetítési alapja a
tanulói létszám. Az iskola és a tanuló nincs alá-fölérendeltségi
viszonyban, sőt jogilag a szülő a megrendelő. Normális viszonyok között,
miután több szektorú iskolarendszer létezik, és iskolát tartanak fenn
az önkormányzatok, az alapítványok, az egyházak, arra lehetne gondolni,
hogy a versenyhelyzet mindent megold, minden iskola arra törekszik, hogy
maximálisan kiszolgálja a szülőket, hogy odacsábítsa és megtartsa a
beiratkozott tanulókat.

A nevelés
és oktatás folyamatában kiemelkedő szerepe van a pedagógus-szülő-tanuló
kapcsolatrendszernek, döntő módon a bizalomra épülő együttműködésének. E
kis csoport része az osztályközösségnek – tanulóközösség, szülők
közössége, pedagógusok közössége -, az osztályközösség pedig része az
iskolai közösségnek. Az egész rendszer, a nagy és a kis csoportok
működésének alapelve kell hogy legyen az egymás kölcsönös tisztelete, az
együttműködési készség és akarat, egymás kölcsönös segítése és
támogatása.

A tanulói közösség, a
szülői közösség és a pedagógus közösség harmonikus együttműködése arra a
célra jön létre, hogy az iskolába beiratkozott tanulók részére
biztosítsák a fejlődésükhöz, az eredményes tanuláshoz szükséges
szolgáltatásokat, és a tanulók a képességüknek, tehetségüknek és
szorgalmuknak megfelelően elsajátítsák azokat az ismereteket, amelyeket
az iskola a felkészítő pedagógusok munkáján keresztül közvetít.

A felkészítés, felkészülés sajátos
mozzanata a tanulói tudás, szorgalom, magatartás értékelése, amely
hosszabb távra, akár egy egész életre is meghatározhatja az érintett
életútját. A tanulói teljesítmény értékelésének lehetősége, joga és
kötelezettsége az, amely miatt a jogszabályokban biztosított szülő,
tanuló, pedagógus mellérendeltség a gyakorlatban megbillenhet. Az
értékítélet alkotásának lehetősége magával hozhatja a megfelelés
kényszerét. Az, akiről értékítéletet mondanak, az esetek jelentős
részében mindent megtesz annak érdekében, hogy a legkedvezőbb színben
jelenjen meg az értékelésre felhatalmazott előtt. Ezért kell az
iskolának tartózkodnia attól, hogy olyan választás elé állítsa a
szülőket és a tanulókat, amely döntés meghozatala során nem a saját
meggyőződésük az irányadó, hanem az értékítéletet alkotónak való
megfelelés kényszere.

Ezért, ha az
iskola olyan programot szervez, amely az ember személyiségi jogaival
összefüggő, másra nem tartozó kérdésben döntési helyzet elé állítja a
szülőket és a tanulókat, visszaél helyzetével. Márpedig ilyen helyzetbe
kerül a szülő és a tanuló, ha az iskola olyan személyt hív meg akár
tanítási időben, akár azt követően bármilyen előadás megtartására, aki
ilyen vagy olyan okból nem fogadható el a szülői, illetve a tanulói
közösség egy részének. Visszaél a helyzetével az iskola akkor is, ha
olyan programot szervez, amelyen a részvétel vagy a részvételtől való
távolmaradás alkalmas lehet annak megismerésére, hogy a tanulónak,
illetve a szüleinek valamely, a magánszférába tartozó kérdésben mi az
álláspontja, véleménye. Az ilyen rendezvényeken való
részvételről-távolmaradásról nyilvántartások készülhetnek fejben,
papíron, nyíltan vagy titkosan. Megfigyelhetik egymást a tanulók, a
szülők, a pedagógusok. Az értékelés folyamata bonyolult, összetett
folyamat, amely soha nem mentes a szubjektív értékítélettől. Lehet, hogy
nem készül semmilyen nyilvántartás, lehet, hogy nem jegyzi meg a
pedagógus, ki volt jelen és ki maradt távol meghatározott eseményről,
mégis egy pozitív vagy egy negatív benyomás hosszabb távra
befolyásolhatja egy adott tanulóhoz való viszonyát.

Az ismert okok miatt érdemes „rápillantani” az egyházi
iskolák finanszírozására, melynek lényege röviden: Az egyes
intézményfenntartók, így az egyházak is hozzájutnak a költségvetésről
szóló törvényben megállapított és különböző jogcímek alapján a helyi
önkormányzatok részére biztosított normatívákhoz. A normatívák alapján
leosztott források a közoktatás egészére vetítve az egyes feladatok
mintegy hatvan-nyolcvan százalékát fedezik. A hiányzó összegeket a helyi
önkormányzatok és más intézményfenntartók, például az alapítványok
hozzáteszik saját egyéb bevételeikből. Az egyházak részére a
költségvetés a normatívák mellett kiegészítő hozzájárulást biztosít,
amelynek számítási alapja azoknak a ráfordításoknak az összege,
amelyeket az önkormányzatok a normatívák felett a közoktatásra
fordítanak. A kiegészítő hozzájárulás számítási rendje azonban nincs
egyértelműen meghatározva. [„A kiegészítő támogatás összegének
számításához az önkormányzatok adott ágazati működési kiadásainak és
felújítási költségeinek összegét csökkenteni kell az intézményi saját
bevételekkel, továbbá a közoktatásra központosított előirányzatból adott
olyan külön támogatással, amelyhez pályázat útján az önkormányzati és
egyházi fenntartó, illetve intézményei egyaránt hozzájuthatnak. Az így
megállapított összegből határozandó meg a normatív támogatás aránya és a
kiegészítő támogatás számított összege.” Lld. 1997. évi CXXV. törvény
6. § (3) bek.] A közoktatásban a jogszabályok az önkormányzatok
minimális, kötelező feladatait határozzák meg, erre épül a normatívák
rendszere. Az oktatás-szervezés azonban helyi közügy, része a
településpolitikának. Ha az önkormányzat a minimális, kötelező
szolgáltatásnál magasabb színvonalú oktatást biztosít, nőnek kiadásai, s
ezzel megnöveli az egyházi kiegészítő hozzájárulás számítási alapját. A
kiegészítő hozzájárulás összege egységes, nem különülnek el, nem
igazodik az egyes feladatokhoz, holott vannak magas költségigényű,
kevésbé finanszírozott feladatok, amelyek szervezésében az egyházak nem
vagy alig vesznek részt. Az önkormányzatok azonban kötelesek ellátni
ezeket a feladatokat is. Miután az oktatásnak ezek a feladatai nagyobb
mértékű hozzájárulást igényelnek, az önkormányzatok kiadásai megnövelik
az egyházi kiegészítő hozzájárulás számítási alapját.

A tisztánlátást nehezíti az is,
hogy az egyházak megszervezhetik az oktatást alacsony osztálylétszámmal,
az előírtnál magasabb időkeretben, a meghatározottnál több pedagógussal
és más szakemberrel, az átlagosnál lényegesen magasabb színvonalú
felszereltség mellett. (A kiegészítő hozzájárulás fejében egyébként az
egyházi iskolák nem kérhetnek pénzt a szülőktől az iskolai pedagógiai
program alapján szervezett foglalkozásokért akkor sem, ha a
szolgáltatások mértéke meghaladja az önkormányzati minimális, kötelező
szolgáltatások mértékét.) Ez idáig azonban még soha nem készült
kimutatás arról, hogy az egyházak által működtetett iskolák nyújtanak-e
többletszolgáltatásokat. Nem készült még soha olyan kimutatás sem, amely
bemutatná, hogy az egyházak által fenntartott egyes iskoláknak milyen
költségvetést hagyott jóvá a fenntartó egyház.

Érdemes lett volna megkérdezni a demonstráción részt
vevő tanulóktól és szüleiktől, illetve pedagógusoktól látták-e már
iskolájuk költségvetését, tudják-e hogy egy tanulóra hány forintot
biztosít az állam és mennyit az egyház?

Azért változnak az idők! Arra még emlékszem – negyven
év távlatából is -, hogy a május elsejei felvonulásokon és
tornagyakorlatokon való tanulói részvétel elrendeléséhez nem keresett az
iskola „demokratikus indokokat”.

Szüdi János
közigazgatási államtitkár,
OM