A Hírszerző a
Political Capital oktatáspolitikai elemzését mutatta be. Négyrészes
elemzésükben részletesen feltárják a hazai oktatáspolitika
jellemzőit.

A rendszerváltás utáni
hazai oktatási rendszer a politikai, ideológiai küzdelmek egyik fő
csatatere. A gyakori kormányváltásoknak köszönhetően az
oktatáspolitikában szinte teljesen hiányzik a folyamatosság. Négyrészes
elemzésünkben részletesen feltárjuk a hazai oktatáspolitika jellemzőit,
és megvizsgáljuk, miért nem tudták a rendszerváltás utáni kormányzatok
orvosolni a rendszer betegségeit. Az első részben az oktatási
programokat, a pártok oktatáspolitikáit vetjük össze.

Míg a magyar oktatás a kilencvenes
évek előtti államszocialista rendszer egyik „sikerágazatának” számított,
ma már inkább a „válsághangulat” jellemzi a területet. 1990 előtt a
magyar diákok nemzetközi összehasonlításban is jelentős tanulmányi
eredményeket tudtak felmutatni. Az oktatási rendszerrel kapcsolatos
aggodalmak leginkább annak sikerességét megkérdőjelező adatok
kerülésével együtt erősödtek fel. A közoktatásról a diákok nemzetközi
összehasonlításokban mutatott romló teljesítménye, a felsőoktatásról
pedig a magas diplomás-munkanélküliség állított ki „rossz
bizonyítványt”.

Az oktatáspolitika
növekvő jelentőségét mutatja, hogy a köz-és felsőoktatásban részt vevő
diákok száma, az oktatásügyre költött pénzek mennyisége az utóbbi
években folyamatosan növekedett az Európai Unióban, tagállami és a
közösségi szinten egyaránt (1). Az oktatás az egyik legszélesebb
érintkezési felület az állam és a polgárok közt; melyen keresztül az
ország vezetése részt vállalhat nemcsak a társadalom közös
ismeretrendszerének kialakításában, de szocializációjában és
szemléletformálásában is. Ugyanakkor a munkaerőpiacot is alakítja: a
rendszer minősége meghatározza a munka világában való egyéni
érvényesülést, társadalmi léptékben pedig a nemzetgazdaság
teljesítőképességét.

Hazánkban az
oktatáspolitika a társadalom egynegyedét érinti közvetlenül.
Magyarországon jelenleg 2,3 millió diák tanul alap-, közép- és felsőfokú
oktatási intézményben, a pedagógusok száma pedig csak a közoktatásban
160 ezer főt tesz ki. Egy átlagos magyar diák a jelenlegi szabályozás
szerint minimálisan körülbelül 13 ezer órát tölt el az iskolában az
iskolakötelezettség határát jelentő 18 éves korig (2). A
felsőoktatásban ráadásul erős expanzió következett be a rendszerváltás
óta: míg a kilencvenes években a felsőfokú képzés időtartama alá eső
generációk létszáma mindössze 12 százalékkal nőtt, addig a képzésben
résztvevők száma megháromszorozódott.

Négy állítás az
oktatásról 

• 
  
  A rendszerváltás utáni kormányok által létrehozott
  decentralizált, iskolák autonómiájára épülő rendszerben nehéz
  érvényesíteni a kormányzati akaratot – ennek ellenére minden kormány a
  mélyreható átalakítások szándékával lép fel.
  
  
  
• 
  
  A hazai oktatási
  rendszer a bal-és jobboldal ideológiai-világnézeti küzdelmeinek egyik fő
  csatatere; melyen minden új kormány az előző ciklus örökségének
  eltörlésére és saját világnézetének megfelelő átalakításokra törekszik.
  
  
  
• 
  
  A pedagógusokban
  erős bizalmatlanság és ellenállás alakult ki a folytonosságot aláásó
  reformjavaslatokkal szemben, támogatás hiányában a kormányzat
  programjait csak részben képes átültetni a gyakorlatba – az eredmény
  pedig egy nehezen átlátható, „félreformokból” felépülő, kaotikus és
  kevéssé hatékony rendszer.
  
  
• 
  
  A politikai küzdelmek eredményeképpen a hazai
  közgondolkodásban a tandíjhoz való viszony erős szimbolikus jelentőséget
  kapott; annak eltörlése a „diákbarát”, bevezetése a „diáknyúzó”
  politika ismérvévé vált.

A magyar oktatásügy egyik legfőbb problémája a
folyamatosság hiánya. Az 1989 utáni kormányváltások következtében a
jelentős programok és reformfolyamatok többszöri leállítása-újraindítása
pedig jelentősen aláásta a kormányzatba vetett hitet, és növelte a
bizonytalanságot és ellenállást az oktatás fő érintettjei, a diákok és a
pedagógusok körében. A kormányzat hitelét csökkenti, hogy az oktatás
gyakran vált a botránypolitika színterévé – mint az utóbbi ciklusban a
Sulinet, a Tankönyvkiadó eladása és a kétszintű érettségi lebonyolítása
kapcsán. A politikusok körében az oktatással kapcsolatos alapkérdésekben
sem körvonalazódik a konszenzus; és igen gyakori, hogy a kormányoldalon
még támogatott kezdeményezések ellenzéki pártként komoly kritikákat
kapnak – például az egyetemek összevonása a szocialisták, a bolognai
folyamat a Fidesz részéről. A gyakran politikai „bosszútól” vezérelt
átalakítási javaslatokkal szembeni szakmai ellenállás nagyban
megnehezíti a kormányzati akarat érvényesítését – ahogy azt a központi
tantervek bevezetésének nehézségei is mutatják.