A
májusi Gyurcsány-beszéd kapcsán csak abban lehetünk biztosak, hogy a
rendszerváltás utáni történetünk fordulópontjáról van szó, mely egykor
történelemkönyveknek is a lapjaira kerül majd. Fazekas Csaba
írása.

Nem is foglalkoznék hát a kormány lehetséges sorsával,
konvergenciaprogrammal, MTV-ostrommal és az önkormányzati választások
lehetséges konzekvenciáival, de talán érdemes volna végiggondolni,
számba venni a napjainkat izgalomban tartó események bizonyos elméleti
vonatkozásait – akkor is, ha egyelőre korunk a tömör jelszavakra és a
médiában könnyen fogyasztható kinyilatkoztatásokra sokkal
fogékonyabb.

A miniszterelnök
állítása szerint először sokáig hazudott, majd egyszer csak igazat
mondott, amikor előbbit bejelentette. Jogosan kérhetjük rajta számon és
politikustársain a kíméletlen igazmondás mindenkori kötelezettségét, de
érdemes egy pillanatra meghallani az itthoni, európai, sőt tengerentúli
közéleti személyiségek nyilatkozatai mögött a kínos hümmögést: a
magyarországi történések most és még sokáig Gyurcsány-dilemma állítják
őket, hiszen tükörbe nézés nélkül a magyar miniszterelnök szavait nem
lehet kommentálni. Ha hagyjuk kicsit elhalkulni az „igazat, a színtiszta
igazat” mindig és mindenkor első reflexből igénylő belső követelést,
hamar rájövünk, hogy az igazság mibenléte és kimondásának kötelezettsége
egy sokoldalúan megközelíthető, bonyolult dolog.

Egykor egy közéleti személyiségből, bizonyos Poncius
Pilátus judeai helytartóból tömören ki is bukott a számára
megválaszolhatatlannak bizonyult kérdés („Micsoda az igazság?”), pedig
épp tőle, mint az igazságszolgáltatásért felelős vezetőtől várta
mindenki nemcsak megválaszolását, hanem gyakorlati alkalmazását is.
(Saját szempontjából rosszul, a keresztény üdvtörténet szerint egyedül
lehetséges módon döntött.) Pilátus problémája napról napra
újratermelődik, hiszen csak a legegyszerűbb kérdésekben lehet könnyen és
határozottan igazat mondani. Kétszer kettő négy, de ha belegondolunk
abba, hogy még a természettudomány kézzelfogható igazságainak fel- és
elismerése is évszázadokba és emberéletekbe került, máris nehezebb
dolgunk van a közélet igazságaival. Az igazság kimondásának időpontja,
az igazmondó személye, a tálalás módja, az igazságtartalom aránya
(vagyis annak teljes körűsége), a hazugság és a tévedés lehetséges
kategóriái között gyakran elmosódó határvonal mind-mind felveti a
dilemmát, hogy valóban igazat mond-e az, akinek a szavait hallgatni,
elutasítani vagy követni akarjuk.

A
legjobb kiindulópontot talán József Attila nyújtotta számunkra, amikor
gyönyörű versében frappánsan megkülönböztette az igazat és a valódit.
Óhatatlanul rámutatott arra, hogy vannak „szakmák”, amelyekben a
kíméletlen igazmondás nem egyszerűen belső parancs (kellene, hogy
legyen), hanem egyszerűen munkaköri leírásban is rögzíthető
kötelezettség. Ilyen a költőké (aki József Attila szerint „sose lódít”),
de ilyen bizony a történészeké is. Nincs olyan körülmény, ok, morális
vagy annak vélt megfontolás, amely felmentene minket a múlt forrásai
alapján, szakmai kritériumok alapján feltárt következtetések
kimondásának kötelezettsége alól, vagy épp magyarázhatná azok egy
részének elhallgatását. Tévedni tévedhetünk (legalább annyira emberi
dolog ez, mint költői vagy történetírói), de szakmánk nem teszi lehetővé
a tudatos ferdítést vagy elhallgatást, esetünkben a sánta kutyának még
nagyobbak az esélyei az utolérés elkerülésére, mint
másoknál.

Bármennyire is habozva, de
mondjuk ki: vannak viszont olyan szakmák, vagy szituációk, amikor az
igaz helyére léphet a „valódi” is, amelyek munkaköri leírásában a
lódítás bizonyos keretek között bizony elképzelhető. Gondoljunk csak a
tévéreklámokra, amelyek megrendelői el akarják adni a terméküket (ezzel
többé-kevésbé nekünk is jót akarnak), s nevetséges lenne hazugnak
minősíteni az energiaital forgalmazóit, amikor azt állítják, hogy attól
szárnyunk nő, egy másikat, aminek egy kortyától háztetőkön ugrálva
juthatunk el munkahelyünkre, vagy épp a férfidezodort értékesíteni
vágyókat, amitől a nők – reklámsnittek sokaságának tanúsága szerint –
elvesztik a józan eszüket és átlépik erkölcsi gátjaikat. Amit tehát
kínálnak nekünk, szó szerint nem igaz – de „valódi”-nak azért
minősíthető, ha hozzá a valódi szándékokat és igényeket is odagondoljuk.
Magától értetődően meg is tesszük. Igazat mondunk a gyereknek, amikor
azt állítjuk neki, hogy a télapó vagy a Jézuska hozza az általunk
odacsempészett ajándékot? Ugye, nem. Hazudunk neki, s ennek határát
súrolja minden meseolvasás, fogtündér-történet stb. is. De akkor és ott
ennek a számára „valódi” történetnek helye és értelme
van.

Vegyük most már a
politikusokat. Talán joggal várjuk el, hogy országunk vagy egyéb
közösségünk vezetőiként megnyilatkozásaik a prédikációkhoz legyenek
hasonlatosak, amelyek csak az igazságot (sőt, az Igazságot) jelentik ki
az elemzéssel keveset foglalkozó vagy arra alkalmatlan istenadta népnek.
Régi idők születésük kiszámíthatatlansága folytán, életfogytig uralkodó
királyai megtehették, hogy a mindenkori (isteni eredetű) igazságosság
pózában tűnjenek fel az őket csak hírből ismerő népük számára. (Pedig ők
sem mondtak mindig igazat. Tudjuk, még az a közéleti méltóság sem
mindig tévedhetetlen, akiről pedig hívei ezt a jellemzőt deklarálták.)
Alkotmányos, illetve demokratikus rendszerekben, a média által
testközelbe hozott politika világában azonban be kell látnunk, hogy a
vélt igazságát megvalósítani akaró közéleti személyiségnek először
hatalmi pozícióba kell kerülnie, s ehhez elég „valódi”-t, vagyis
igazságának csak egy kisebb részét kimondania. (Nem mindegy persze,
mekkorát.)

A sajtóban elemezgetik is
mostanában nap, mint nap, ki mit ígért egyes választási kampányokban,
itthon és külföldön, amit aztán betartott vagy be sem akart tartani. Ha a
kampányígéret valódisága és a megvalósult igazság közötti feszültséget a
választópolgár nem bírja elviselni, bosszút állhat azzal, ha voksát
legközelebb másra adja. A lódítás mértékén túl a legfontosabb annak – a
nyilatkozó politikus szándékaitól függetlenül megítélhető – kérdésnek a
tisztázása, hogy mindezt milyen célból tette górcső alá vett
politikusunk. Nem mindegy, hogy pusztán a hatalom megszerzésének vagy
megtartásának vágya, háború indításának igénye, vagy épp az ország
sorsát szem előtt tartó intézkedések kivitelezhetősége késztette az
igazság legalább részbeni elhallgatására. És még egy megfontolandó,
helyzetünket tovább bonyolító körülmény: az igazság sajnos nem azonos
azzal, amit sokan, másoknál többen gondolnak. A már említett
újszövetségi voksolás esetén Jézus Krisztus személyére a jeruzsálemi
tömegben egyetlen szavazat esett (a sajátja, azt is el kellett
hallgatnia, igazságtalan módon már nem is rendelkezett választójoggal), a
leadott szavazatok 100 %-val Barabást választották meg. A választás
érvényes és eredményes volt – mégis igazságtalan. És akkor még nem is
beszéltünk a weimari köztársaság sorsáról, illetve a demokratikus
hatalomgyakorlás történetének számos további üzemi
balesetéről.

A Gyurcsány-beszédnek a
„hazudtunk éjjel-nappal” kimondásán túl van még egy, talán ennél is
fontosabb tanulsága. A miniszterelnök ugyanis nem pusztán önmaga hazug
voltát nyomatékosította (e sorok írója számára egyébként semmivel nem
igazolható, lehangoló káromkodásokba ágyazva), hanem meghirdette saját
korábbi, tévesnek ítélt politikájával való szembefordulásának programját
is. Ennek pedig a magyar történelemben vannak előzményei. A 20.
században két sorsdöntő pillanatban is sor került valami hasonlóra
(hangsúlyozom, nem ugyanarra!), először Horthy Miklós 1944. októberi
kiugrási kísérletekor, illetve a Nagy Imre nevével fémjelzett
reformkommunistáknak a sztálini korszakkal való szembefordulásakor.
Előbbi egy háborút, utóbbi később egy forradalmat akart megnyerni
korábbi, tragikus tévedésének nyilvános beismerésével, a korábbi
önmagával is szembefordulni kész közéleti személyiség őszinte
elkötelezettségével és határozottságával. Rövid távon népszerűségük
kockáztatásával, illetve az elvbarátok vagy szövetségesek
értetlenségével, felháborodásával és bosszújával kellett szembesülniük,
magatartásuk mégis (ha csak többé-kevésbé is) az utókor igazolásával
találkozott. Régi mondás szerint: „szólj igazat, betörik a fejed” – s
bizony, egyáltalán nem biztos, hogy az életveszélyes fejsérülést a
történelem begyógyítja, mégis voltak, akik vállalták a
kockázatot.

Fazekas
Csaba