Az Élet és Irodalomban Gábor Kálmán szociológussal Rádai
Eszter készített interjút.

A fiatal
korosztályok körében végzett vizsgálatok cáfolják azt a korábban
közkeletű vélekedést, hogy az ifjúság – amely természeténél fogva lázad
és természeténél fogva radikális – szükségképpen progresszív, egyúttal
baloldali nézeteket vall, magától értetődően követi a szabadság, az
egyenlőség és a testvériség értékeit. A legutóbbi, egyetemisták körében
végzett vizsgálatok pedig e réteg korábbiaknál erősebb jobbratolódására,
sőt, a szélsőjobboldali eszmékkel való egyre mélyebb és kiterjedtebb
azonosulására hívják fel a figyelmet, mondja a Felsőoktatási
Kutatóintézet ifjúságkutató-csoportjának vezetője.

– Az ifjúságkutatók mivel magyarázzák ezt a
jelenséget?

– Az
ifjúságszociológiában ez a kérdés már a nyolcvanas években fölvetődött,
Jürgen Zinnecker és Meredith Watts már akkor megállapította, hogy
„Széles történelmi távlatból szemlélve valószínűtlen, hogy a progresszív
politikai nézetek és az ifjúságcentrizmus között szükségszerű
pszichológiai vagy életkori összefüggés állna fenn. Az ifjúságnak
elkülönült társadalmi osztályként való percepciója, a felnőtt hatalom
elutasítása és a független társadalmi és szexuális életvezetés vágya más
történelmi korszakokban más társadalmi mozgalmakhoz is kapcsolódhat.
Elképzelhető, hogy a politikai tartalom, a kifejezés konzervatív vagy
nacionalista vagy más egyéb társadalmi-politikai stílushoz kötődik,
feltéve, hogy ilyen formák rendelkezésre állnak, és képesek arra, hogy
az ifjúsági lázadás hordozójául szolgáljanak.”

– A magyarországi ifjúságkutatás mikor figyelt fel erre
a jelenségre?

– A 80-as évek
második felében, amikor az első közös, nyugatnémet-magyar összehasonlító
vizsgálat zajlott, egyébként az volt az első komolyabb hazai vizsgálat
is ebben a tárgyban. Akkor a mi megközelítésünk szembe is fordult a
tradicionális, ma is nagy hatású ifjúságszociológiával, amit Gazsó
Ferencék képviseltek, mi ugyanis – összhangban a nyugati kutatások
tapasztalataival – azt állítottuk, hogy kialakulóban van egy önálló
ifjúsági identitás, vagyis a modern társadalomban a fiatal nemzedék mint
önálló réteg jelenik meg. Addigra egyébként Nyugat-Európában ez már
teljesen nyilvánvaló volt, és az is láthatóvá vált, hogy a 60-as években
még a baloldali radikalizmushoz, illetve az újbaloldalhoz kötődő
diákmozgalmak a 80-as évekre egyre közelebb kerültek a jobboldali,
konzervatív értékvilághoz és mozgalmakhoz. Kicsit később, 90-ben pedig
egy nemzetközi, kelet-nyugati ifjúsági konferencián már az is
felvetődött, hogy ha a kelet-európai országokban a rendszerváltással
feltételezhetően felgyorsuló ifjúsági korszakváltás a már meglévő és
tovább éleződő rendkívüli társadalmi különbségek viszonyai között fog
végbemenni, akkor vele párhuzamosan valószínűleg megszaporodnak és
fölerősödnek az erőszakos és szélsőséges cselekvések
is.

– A fiatalság feltámadó
vonzódása bizonyos konzervatív, sőt, szélsőjobboldali, esetleg erőszakos
ideológiákhoz tehát csak Kelet-Európában számít újdonságnak, csak
nálunk áll a közvélemény döbbenten e jelenség előtt, mintha valami
rendkívüli, csak ezen a tájon felbukkanó jellegzetesség lenne. Pedig
ezek szerint ez a huszadik század végének és a huszonegyedik század
elejének mindenfelé tapasztalható fejleménye.

– Igen, nálunk valamiért a közvéleményben egészen
mostanáig élt a 60-as évek nagy illúziója: hogy az oktatás expanziója,
az egyetemre járás kiterjedése meg fogja teremteni az esélyek
egyenlőségét, és mindenki előtt megnyitja a felemelkedés útját. És akkor
majd az etnikai konfliktusok és a rasszizmus is megszűnik, és eljön a
multikulturalizmus gyönyörű világa. Pedig már a nyolcvanas évekre
kiderült, és ezt először Angliában mutatták ki, hogy van egy underclass,
a fiatalok egyharmada tartozik bele, amely kihullik a társadalomból. És
ez a „munkanélküliségi forgatókönyv” előhozza és felerősíti az
előítéleteket és az etnikai konfliktusokat.

Ráadásul mindez épp akkorra vált nyilvánvalóvá
Nyugat-Európában, amikor a globalizáció minden korábbi kérdést új módon
vetett fel. Például a fiatalok individualizációjának kérdését is, amely
mind erőteljesebb, és ez magában hordja – épp a kiszámíthatatlantól, a
változásoktól való félelem miatt – a nemzeti identitás erősödését, a
konzervatív értékek felé fordulást. Emlékszem, mennyire megdöbbent a
90-es évek elején egy finn kolléganő, Helena Helvé, aki az ifjúság
értékrendszerével foglalkozott, amikor először szembesült a helsinki
fiatalok idegengyűlöletével.

A másik
intő jel a 80-as években az volt, amit nem csak mi, a keletnémet
kutatók is tapasztaltunk, hogy megjelent az agresszió és az erőszak, de a
nyolcvanas évek végén még inkább csak a szakmunkás tanulók körében. De
várható volt, hogy tovább fog erősödni és terjedni.

– Miért és hogyan függ össze mindez az „ifjúsági
korszakváltás” folyamatával?

– Az
ifjúsági korszakváltás legfontosabb jellemzője az ifjúsági életszakasz
meghosszabbodása. Látjuk, egyre korábban válnak önállóvá a fiatalok, ma
már ezt tizenhárom-tizennégy éves korra teszik, miközben tovább járnak
iskolába, később kezdenek dolgozni, és sokkal későbbre kerül – ha
egyáltalán – az önálló családi élet megteremtése. És ez a kvázi önálló
élet – mert ezt a feltételrendszert a jóléti társadalom számos
vonatkozásban teljesíti is az ingyenes felsőoktatással és más ingyenes
szolgáltatásokkal, a diákhitelrendszerrel stb. – azt is jelenti, hogy az
ifjúság mint a társadalom új, önálló rétege jelenik meg, amelyen belül a
nálunk mintegy négyszázezer főt számláló, az ifjúság 25 százalékát
kitevő, önálló jellemzőkkel rendelkező egyetemista csoport bizonyos
tekintetben egy további réteget képez, ez az egyik legmarkánsabb
csoportja ma a 15 és 29 éves fiataloknak, és ez a réteg már tényleg a
középosztályosodás terméke.

–
Sajátos, rá jellemző életformával…

– Így van, és ezt még tetézi a szocializációs
feltételrendszer megváltozása: a média világa, a kereskedelmi csatornák,
amelyek teljesen erre a rétegre építenek, és a fogyasztói ipar,
amelynek legfontosabb célközönségévé az ifjúság vált.

– De hogyan tarthatjuk az ifjúságot önálló rétegnek,
amikor pedig olyan sokféle, az ipari tanulótól a külföldön sokadik
diplomáját szerző egyetemi hallgatóig, a zsákfaluban élő, funkcionális
analfabéta roma fiataltól a yuppie-ig? Hiszen ez a korcsoport majdnem
annyira differenciált, mint maga a teljes társadalom.

– Ezért az ifjúsági korszakváltás másik – ugyancsak
meghatározó – tendenciája az igen erőteljes individualizálódás: hogy
egyre sokszínűbb változatai alakulnak ki az egyéni életutaknak. Ennek az
ifjúságnak van egy leszakadó, underclass, társadalom alatti helyzetét
újratermelő része, és van egy mind komolyabb versenyhelyzetbe kerülő
része, ez a bizonyos új, fiatal középosztály. Amely azonban ma már
nagyon másképp él, mint az elődei, akik ha elvégezték az egyetemet, nagy
biztonsággal számíthattak egy nagyjából stabil életútra. És nemcsak az
öldöklő verseny miatt, hanem mert az életutak hagyományos ritmusa is
fölborult. És lehet, hogy a férjét vagy a feleségét külföldje szólítja a
karrier, miközben ő itthon találta meg a boldogulását. Ezek naponta
fölvetődő konfliktusokat eredményeznek, amelyek következtében ez az új
réteg – főleg Kelet-Európában, ahol korábban sokkal sivárabb, de
biztonságosabb volt a világ – ma iszonyú nagy változást él át, mert ez a
folyamat számára rendkívüli módon felgyorsult.

– Tehát ami Nyugat-Európában a hatvanas évek óta
folyamatosan és fokozatosan zajlott le, az itt a rendszerváltást
követően egyik pillanatról a másikra következett be, miközben a
társadalmi különbségek is rendkívüli módon megnőttek.

– Így van, tehát ez egy kettős folyamat, amit együtt
kell kezelni. A hagyományos baloldali megközelítéseknek egyébként épp ez
az egyik komoly hiányossága: hogy nem tud egyszerre szembenézni ezzel a
két folyamattal, a leszakadással és a középosztályosodással. Pedig
szemben a Nyugat-Európában lezajlott korszakváltással, ahol a
középosztályosodás és az oktatás expanziója kiegyenlítődést is jelentett
a különböző társadalmi csoportok között, nálunk a legrosszabb
forgatókönyv szerint alakultak a dolgok. Ezzel is magyarázható a
fiatalok értékorientációjában, viselkedésében bekövetkezett konzervatív
fordulat, a stabilitás iránti igény megnövekedése, és a védelmet ígérő,
egyszerű és könnyen átlátható, kézenfekvő identitások
keresése.

– Tehát az állam
szerepének felértékelése, a nemzeti értékek iránti fogékonyság erősödése
és a bezárkózás…

– Az állam és a
nemzeti értékek felé, illetve egy bizonyos értelemben megfigyelhető a
befelé fordulás, de az utóbbit azért óvatosan kezelném, ennek az
események szerencsétlen egybeesése is lehet az oka. Mert nálunk az
egyetemista réteg épp akkor kezdett tempósan és dinamikusan növekedni,
és ezzel párhuzamosan a politikai érdeklődése kiszélesedni, amikor
tagjai lettünk az EU-nak.

– És ez
szerencsétlen egybeesés volt? Miért?

– Igen, az, és én ezért az egész magyar társadalmat, de
benne különösen az értelmiséget tartom felelősnek. Mert a magyar
társadalom becsukott szemmel ment az EU felé, azt gondolta az
értelmiségi elitje is, hogy a csatlakozással minden problémánk meg fog
oldódni. De hogy a változás miként hat majd a társadalom különböző
rétegeire, azzal senki nem foglalkozott. Az pedig végképp nem érdekelt
senkit, mit hoz a fiatalok számára.

És most, amikor tömegesen lépnek ki az egyetemekről a
diplomával rendelkező fiatalok, derül ki, hogy az iskolai szelekció és
szegregáció milyen nagy baj nálunk, és hogy nemcsak az oktatási
rendszeré a felelősség, és nem is csak a politikáé és az államé, hanem
az egész társadalomé: a lokális szintek, a helyi társadalmak, a
családok, és minden egyes ember maga felelős azért, hogy mi történik a
fiatalokkal. Nyugaton ez teljesen természetes. Angliában például, ahol
legfejlettebb a civil társadalom, egy felelősségi-kommunikációs négyszög
alakul ki: a fiatalokról beszélnek a szülők, a tanárok, maguk a
fiatalok és a helyi hatalom képviselői is, egészen a rendőrökig. Nálunk
épp a közelmúlt eseményei mutatták meg, mennyire váratlanul érte például
a rendőrséget a demonstrációkon megismert világ. Mert ott nem mindenki
volt vandál randalírozó, a többség az élménykultúrán felnevelkedett
ifjúság volt, amely – nyilván azt hívén, hogy valami valóságshow
közepébe csöppent, fotózta és filmezte önmagát a barikádokon. Tehát a
társadalom nem figyelt oda a fiatalokra, nagyon kevés olyan tér alakult
ki például a magyar társadalomban, talán a Sziget fesztivál a pozitív
példa, ezért is foglalkozunk vele, ahol a fiatalok legalább látószögbe
kerültek. És a politikára sem nehezedik semmiféle nyomás, amely
kényszerítené, hogy egyáltalán foglalkozzon ezzel a kérdéssel. Mert egy
társadalomban nem elég az egyetemek kapuit megnyitni a feltörekvő
fiatalok előtt, számukra karrierlehetőséget is kell nyújtani, kínálni,
hiszen ezért vállalják a tanulást. Kiknek vannak ezzel kapcsolatban
nehézségeik? Akik alsóbb rétegekből jönnek. Ha ennek nem találjuk meg az
útját, akkor ő maga keresi meg őket, azok ellenében, akik szerinte
ebben akadályozzák, akik az útjában állnak.

– Kik teremthetik meg ezt a karrierlehetőséget az
alsóbb rétegekből érkezők számára?

–
Amikor Angliában tömegessé vált az egyetemre járás, bekövetkezett a
felsőoktatás expanziója, akkor természetessé vált, hogy az egyetemeken
munkáskultúrával foglalkoztak. Az első nagy tanulmányok a
munkásfiatalokról ott születtek. Nálunk ezt még nem vették észre. És én
úgy gondolom különben, hogy ez először természetesen a tanárok, az
értelmiség, a baloldal feladata, mert az esélyegyenlőség baloldali
érték. De lehet a keresztény egyház feladata is, ha
felvállalja.

– De
hogyan?

– Például sokkal nagyobb
szerepet kellene adni a szakkolégista mozgalmaknak, ahol azokat a
tudásokat lehetne megszerezni, amelyek a humán területeken fontosak
igazán, mert egy zseniális matematikus mindenütt zseniális. De olyan
háttérismereteket a humán területeken az órán nem fog tudni
elsajátítani, amire pedig szüksége lesz az érvényesüléshez, és
amilyeneket az elitből jött társai az anyatejjel szívtak
magukba.

– Kinek kellene ezeket
létrehozniuk?

– Nézze, sokféle
lehetőség van. Nyugat-Európában a harmincas években a katolikus
egyháznak is voltak ilyen mozgalmai. Tehát szerepet játszhatnak ebben az
egyházak, az értelmiség bizonyos csoportjai, a társadalom bizonyos
civil szerveződései, a helyi közösségek, a politikai
pártok.

– Megpróbálom elképzelni, mi
történne, ha az egyházak elindulnának ebbe az irányba. Nyilván
megpróbálnák ezt a missziót összekötni valamiféle térítő tevékenységgel,
ami részükről érthető törekvés lenne, ám kiváltaná a liberális
értelmiség bizonyos köreinek felháborodását, ami meg az ő részükről
lenne érthető. Csakhogy így az egészből valami nagy, rosszízű politikai
perpatvar kerekedne, amely aztán fel is emésztené az ügyet. Mert attól
kezdve már a segítséget elfogadni, elutasítani is politikai
állásfoglalás lenne. És hasonlóképpen járnának a politikai pártok is az
efféle kezdeményezésekkel.

–
Szerintem ez nagyon nagy baj, ezek a hadállások nagyon komoly problémát
okoznak. Nálunk ha valamiben benne vannak az egyházak, az az ügy
mindjárt politikai címkét is kap.

Pedig vannak olyan törekvések az egyházakon belül is,
amelyek méltánylandók, szándékosan mondom többes számban, és amelyeket
nem szabad elutasítani. Odáig azért el kellene jutni, hogy az nem
probléma, ha valaki másképp vélekedik a világról, és mondjuk vallásos
vagy konzervatív. Persze csak abban az esetben, ha a társadalom
fontosnak tartja a demokrácia értékeit.

– Visszatérve az ifjúság politikai orientációjának
kérdéséhez: mit mutatnak a felméréseik az agresszív, erőszakos ifjúsági
kultúrák erősödéséről és terjedéséről?

– Nálunk ez a jelenség is sokkal ellentmondásosabb,
mint mondjuk Angliában, ahol a 60-as években feltűnt a szkinhed kultúra.
Mert ott sosem találkozott, sem másutt Nyugat-Európában a politikával,
távol tartotta magát tőle, és persze a politika sem engedte soha közel
magához semmilyen megnyilvánulását. Magyarországon nem így van, itt a
jobboldal sosem volt hajlandó hermetikusan elzárni önmagától ezt az
erőszakos jelenséget, miközben a társadalom többsége kezdettől fogva
fasisztaként, rasszistaként bélyegezte meg, nem vette figyelembe, hogy
ez a jelenség is – ha szeretjük, ha nem – az ifjúsági kultúra valamiféle
terméke. Ezáltal oda is zárta a szkinhedeket a jobboldalhoz. Mára ezért
is lett része a szkinhed ideológiának a trianoni trauma, egyúttal
Trianon is feltöltődött a szkinhed ideológiával, ahogyan a
globalizációellenesség is feltöltődött vele. Ennek következtében pedig
az agresszív kultúra betüremkedett a fiatalok
értékrendjébe.

– A fiatalság mely
rétegeire vagy csoportjaira jellemző ez?

– A 80-as évek végén az alacsony státusú fiatalok
körében terjedt, de csak nagyon szórványosan, és nem vált hatékony
ideológiává. Aztán a 90-es években megjelent bizonyos elitgimnáziumok
úgynevezett katonai tagozatos osztályaiban, például Egerben és Szegeden,
ahol mint elit, érdekes információ terjedt el és vált gyakorlattá. És
aztán a 90-es évek elején kezdett felfelé szivárogni.

– Hogy érti, hogy felfelé? Életkorban vagy társadalmi
státus szerint?

– Mindkettőben. A
gimnazisták körében is növekedett az elfogadás, és az egyetemisták
körében is terjedt. De az erőszakos ideológiák látványosan csak a 90-es
évek végétől hódítottak teret a fiatalok körében.

– Pontosan mikor zajlott le ez a
fordulat?

– 1997/98-ban volt nekünk
egy elit-vizsgálatunk, elsőéves jogászhallgatókat kérdeztünk meg szerte
az országban, és akkor észleltük először a baloldali-liberális értékrend
hegemóniájának megszűnését, egyúttal a konzervatív értékek vezető
pozícióba kerülését az egyetemi hallgatók értékválasztásában. És akkor
tapasztaltunk először ebben a körben vonzódást bizonyos erőszakos
cselekvések iránt, és észleltük a posztkonvencionális vagy radikális
politikai cselekvési formák iránti érdeklődést.

– Tehát a közvetlen részvétel előnyben részesítését a
parlamenttel szemben, az aláírásgyűjtést, a különféle – engedélyezett és
nem engedélyezett – demonstrációkat, házfoglalásokat, a különféle
engedetlenségi mozgalmakat, még akár az erőszakot is.

– Igen, ha úgy vesszük, végül is a 60-as évek
diákmozgalmai is ilyenek voltak, nemcsak baloldali, hanem a hagyományos
demokráciafelfogás kereteit feszegető, értékrendjét megkérdőjelező,
radikális mozgalmak, hiszen lényegükhöz tartozott az autoriter,
tekintélyelvű rendszer elleni lázadás. Ami önmagában még nem jelentett
és ma sem jelent feltétlenül a demokrácia és alapértékei elleni
támadást.

– Érdekes, hogy a
radikális mozgalmak és a posztkonvencionális politikai cselekvés
különféle megnyilvánulásai, általában a diákmozgalmak, amelyek korábban
az autoriter államot és a tekintélyelvű rendszert támadták, ma
Kelet-Európában épp az autoriter állam és a tekintélyelvű rendszerek
védelmét tűzik a zászlajukra.

–
Igen, ez a sajátossága a mi ifjúsági korszakváltásunknak, ami arra
vezethető vissza, hogy a volt szocialista országokban az állami
középosztály volt a leginkább privilegizált helyzetben. És épp ezek a
privilégiumok kerültek most az egyetemisták egyre szűkebb csoportja
esetében – akik mindmáig élvezik az állami kedvezmények teljes skáláját,
az állami finanszírozást – veszélybe. Miközben ha megnézzük a hallgatók
társadalmi hátterét, kiderül, hogy épp az ő szüleik iskolázottabbak és
magasabb jövedelműek, és akik fizetnek az oktatásért, azok alacsonyabb
presztízsű, alacsonyabban képzett, alacsonyabb jövedelmű családokból
érkeztek. Tehát amikor a tandíj ellen tüntetnek, akkor bizonyos
értelemben – ha szabad még Marxot idéznem -, „nem tudják, de teszik”
alapon amellett is tüntetnek, hogy a legszűkebb elit privilégiumai
fennmaradjanak. És akik tüntetnek, azok éppúgy lehetnek jobboldaliak,
mint baloldaliak, mert az állam meghatározó szerepének a követelése nem
csak a jobboldalon szokás.

– Milyen
érdekes, hogy hagyományos nemzeti és klasszikusan jobboldali, sőt,
szélsőjobboldali jelszavak most épp a kádári privilégiumok fenntartását,
megőrzését szolgálják.

– Ezért
sincs okunk csodálkozni azon, hogy épp az egyetemista fiatalok körében
hódít ez az ideológia.

– Mennyire
hódít, mit lehet tudni erről? Az egyetemi ifjúság többsége vall ma ilyen
nézeteket, vagy csak egy feltűnő, radikális, militáns kisebbség? És
lehet-e tudni, milyen egyetemeken és milyen karokon hódít inkább, és hol
kevésbé?

– Ebben óvatos lennék,
hiszen egy hajlamai szerint, természeténél fogva lázadó csoportról,
rétegről van szó, amely most ráadásul nagyon komoly kihívások elé néz,
vagy már benne is van. Az ifjúságkutatások egyik fontos megállapítása,
hogy a fiatalok körében mindig vannak véleményformáló csoportok, amelyek
rendkívül következetesek és rendkívül radikálisak. És úgy tűnik, hogy
ezek a véleményformáló csoportok most jobban megszerveződtek a
jobboldalon, mint például a baloldalon.

– Hogyan képzeljük el ezeket a véleményformáló
csoportokat? Kik a tagjai?

– Olyan
emberek csoportjaiként, akik és amelyek az ideológiát gyártják, több
évfolyamon keresztül. Eleinte a MIÉP bizonyos térhódítása volt
megfigyelhető, aztán a Jobbiké, most pedig különböző szélsőjobboldali
mozgalmaké, a Hatvannégy vármegyéé, a Vér és Becsületé vagy legalábbis a
szimpatizánsaié. Azért nehéz megbecsülni őket, mert valóban szűk
csoportokról van szó, amelyek befolyása azonban most, amikor a fiatalok
is érzik saját bőrükön a globalizáció hatásait, valószínűleg erősödni
fog. Amiért a politikai osztály, és benne a baloldal is súlyos
felelősséget visel, tudniillik sosem fordított gondot arra, hogy az
ifjúság megértse és elsajátítsa a demokrácia gyakorlásához szükséges
tudást. És ennek következtében létrejött egy olyan vákuum, amit a
liberális és baloldali értelmiség is érez, és a politika is érzi, de
ezeket látványos show-műsorokkal nem lehet
helyettesíteni.

– Mire gondol?
Például arra, hogy a pártok, mondjuk a szocialista párt a választási
kampányában ilyesmikkel operált?

–
Igen, és hirtelen megjelentek a fiatalok mint díszlet. De akár komolyan
is gondolhatták, én most senki jóhiszeműségét és őszinteségét nem akarom
kétségbe vonni, csak azt mondom, hogy a demokrácia kérdéseinek a
megvitatása nem történt meg, és minden vizsgálatunk azt mutatja, hogy a
magyar fiatalok állampolgári ismeretei, a demokráciával kapcsolatos
ismeretanyaguk Európában a legalacsonyabb.

– Kelet-Európában is?

– El kell oszlatnunk azt a félreértést, hogy mi vagyunk
Kelet-Európában a demokrácia élharcosai.

– Mennyire életkorfüggő mindaz, ami ezt a fiatalságot
ma jellemzi? Az évek múlásával majd kinő mindebből, vagy viszi magával
most kialakított értékrendjét? És a helyükbe lépők hasonló értékeket
fognak-e vallani, vagy egészen másokat?

– Két ellentétes válaszom van erre. Az ifjúsági
életszakasz kitolódása, meghosszabbodása azt jelenti, hogy van egy
réteg, amely mindezekre fogékony. Ugyanakkor rendkívül dinamikus a réteg
belső mozgása, tehát ha ma megkérdez egy huszonkét éves fiatalt a
tizennyolc éves húgáról, akkor kiderül, hogy ő azt a világot már nem
ismeri. Tehát az új korosztályok belépése nagyon gyorsan történik, és
mindenkinek szélsebesen változik a helye. A Sziget-vizsgálat azért is
izgalmas, mert már tíz éve csináljuk, és követni tudjuk az egyes
évjáratokat, és tudjuk, hogy a következő évek tizenöt-tizenhét évesei
nem feltétlenül felelnek meg a mai tizenöt-tizenhét
éveseinek.