A kapacitásszámon
alapuló finanszírozás rendszere önmagában nem rossz, mégis kétséges,
hogy mostani formájában megfelel-e a reformgondolatnak. Fazekas Csaba
cikke.

Gyurcsány Ferenc Szembenézés
c. dolgozatának (Népszabadság, január 26.) a felsőoktatási reformmal
foglalkozó 16. fejezete szinte szó szerint megegyezik a miniszterelnök
tavaly őszi tanulmányában foglaltakkal. (Haladás vs. maradás.
Népszabadság, 2006. szeptember 18.) Gyurcsány nem csupán ugyanazt a
gondolatmenetet követte újra, ugyanazon példák alapján szemléltette
mondanivalóját – hanem az alapvető indoklást tartalmazó két bekezdést
egyszerűen átmásolta tavalyi szövegéből mostani téziseibe. Az
ismétlésnek oka lehet persze, hogy az köztudottan a „tudás anyja”,
illetve hogy az említett tavalyi dolgozatban foglaltak teljesen
visszhangtalanul maradtak az „őszödi beszéd” épp akkor kirobbant
botránya miatt.

Mégis első olvasásra
joggal vethetjük fel, hogy az eltelt négy hónap alatt legalább egy
alapos átdolgozással megtisztelhette volna a felsőoktatás szereplőit,
még egyszer végiggondolhatta volna a reform eddigi lépéseit és
továbbfejlesztési irányait – már csak azért is, mert ez a négy hónap
ebben a szférában sem telt el éppen eseménytelenül. (Tényleg apró
stiláris változásokat fedezhetünk csak fel, bár ezek sokatmondóak.
Tavaly ősszel például úgy fogalmazott, hogy „bárki jelentkezhet
Oxfordba, tanulhat a Yale egyetemen”, a Szembenézés-ben pedig a mondat
elejére beszúrta, hogy „elvben bárki jelentkezhet…”)

Ami a két dolgozat között történteket illeti,
gondoljunk csak az új felsőoktatási törvény nyomán született döntésekre,
a költségvetés felsőoktatással kapcsolatos vitáira, a tandíj kérdésére
stb. Alapos vihart kavart konkrétan a felsőoktatásban felvehető,
államilag támogatott hallgatói létszámkeretről szóló 1108/2006. (XI.
20.) sz. kormányhatározat, vagy éppen az egyetemek, főiskolák számára
alapvetően új kihívásokat megfogalmazó, a felvételi eljárást teljesen új
alapokra helyező 237/2006. (XI. 27.) sz. kormányrendelet, melynek
várható hatásai között az oktatási miniszter is kiemelte, hogy például
intézmények megszűnéséhez vezethet.

Vagyis ebben a szférában is beindult a kormányzati
reformfolyamat, még ha a visszhangokat tekintve a közvéleményt nem is
foglalkoztatja annyira, mint az egészségügy. A miniszterelnök két
további bekezdésben foglalkozott a felsőoktatással, és összehasonlította
helyzetét a reformban kiemelt másik területtel. Alapvető gondolatmenete
nem változott, és annak megalapozottságához nem is lehetne sok újat
fűzni (a felsőoktatás tulajdonosi háttere sokszínű, versenyhelyzetbe
kell hozni az egyetemeket, az oktatókat és a hallgatókat egyaránt, a
tudás megszerzése és hasznosítása „üzletszerű folyamatok révén is
történik”, nemzetközileg versenyképes képzésre van szükség stb.), bár
annak árnyalása nem ártott volna, hogy az intézmények versengése hogyan
folyik majd egyszerre a „legjobb és legtöbbet fizetni tudó
hallgatókért”. (A két kategória ugyebár nem feltétlenül
ugyanaz.)

A Szembenézés-be iktatott
vonatkozó szöveg azért két bekezdésben tovább is gondolja mindezt.
Gyurcsány szerint „a gondok és a kihívások hasonlósága miatt az
egészségügyi és a felsőoktatási reform sokszor azonos célokat követ és
hasonló eszközöket alkalmaz”. Nos, éppen ez utóbbi az, ami az elmúlt
időszak történései kapcsán legalábbis kétséges. Már az alaphelyzet sem
igazán összehasonlítható, hiszen az egészségügyet egészen más okból és
egészen más társadalmi rétegek veszik igénybe, mint a felsőoktatást,
amelyek gondjai és kihívásai (illetve általában: feladatai) akkor sem
azonosíthatók, ha mindkettőt az államnak kell működtetni, és a reform
jegyében olcsóbbá és hatékonyabbá tenni. De mára nyilvánvaló, hogy e
célok elérése érdekében a kormányzat által választott stratégia
alapvetően eltérő.

A kórházreform
során például egyértelmű, hogy a beavatkozás direkt elemeit és
intézkedéseit (intézmények és szolgáltatások megszüntetését) helyezik
előtérbe, a felsőoktatásban viszont az ilyen típusú beavatkozásokat
kerülik, és a rendelkezésre álló mozgástér szűkítésétől hosszabb távon
várják egyes képzések és intézmények leépülését vagy megszűnését. Egyes
szakok sokat emlegetett „túlképzésének” visszaszorítását nem a képző
intézmények hálózatának áttekintésével és racionalizálásával akarják
elérni, hanem a finanszírozott létszámok egyes helyekre való
koncentrálódásának elősegítésével, így logikusan a „kicsik” vagy
„versenyképtelenek” kivéreztetésével. (Gyorsan tegyük hozzá, hogy
felsőoktatási intézmények és szakok létrejöttét nem pusztán egykor
felmért elementáris társadalmi igények hozták létre maguktól, hanem az
állam tette lehetővé.)

„Szabályozni
kell a szolgáltatásnyújtás mennyiségi oldalát” – írja a miniszterelnök,
de nem teszi hozzá, hogy ez a felsőoktatásban pusztán egy országosan
megállapított össz-hallgatói létszámra vonatkozik és nem az
intézményekre. Utóbbiak – például az említett új felvételi eljárás
lehetséges eredményei révén – nem feltétlenül szakmai szempontok szerint
fognak megszűnni vagy átalakulni. Gondoljunk csak arra, hogy a
hallgatók nem feltétlenül a jobb és szakmailag megalapozottabb
intézményeket fogják a jelentkezéskor első helyre rangsorolni, hanem
például azt, amelynek több pénze volt önmaga reklámozására, vagy épp
etikai kérdéseket már most felvető előnyök kilátásba
helyezésére.

Könnyen lehet, hogy
olyan intézmények szűnnek meg, amelyek jobb oktatói gárdával, jobb
elhelyezkedést biztosító oklevél kiadásának lehetőségével – viszont
kisebb marketing-kapacitással és szűkebb körű lobbitevékenységgel
rendelkezik. Más vonatkozásban a hallgatók többsége – az oktatásban nem
ismeretlen módon – esetleg a „könnyebb ellenállás” vagyis egyszerűbb
diplomaszerzési lehetőség felé mozdul, akaratlanul elsorvasztva az
ugyanazon szakterületen jobb minőségű képzést nyújtó egyetemet vagy
főiskolát. Továbbá az intézmények és képzések megszűnése így
földrajzilag is rendkívül egyenetlenül fog alakulni, és már néhány év
múlva felveti például a vidéken élők oktatásba való bekapcsolódásának
esélyegyenlőségi kérdéseit.

Szembetűnő, hogy míg Molnár Lajos egészségügyi
miniszter tudatosan vállalja, addig a Hiller István vezette tárca
elhárítja magáról az irányítása alá tartozó intézmények megszűnésének
felelősségét. A „hallgatók döntenek, hogy melyik intézményre tartanak
igényt” – hangoztatták nem is egyszer, ami jól hangzik, de legfeljebb az
igazság egyik fele. (Hagyjuk most a kérdést, hogy egy érettségi előtt
álló fiatal képes-e a felsőoktatási intézményhálózat szükségességének
teljes körű felmérésére, illetve azt is, hogy a kapacitásszámok
meghatározását sem „ők”, hanem a minisztérium hivatalai végezték.) Az
államilag támogatott férőhelyek elosztásakor például nem a hallgatók
döntöttek, csak egy példa: a bölcsészképzésben részt vevők számát az
idén 20 %-kal csökkentette az állam a tavalyi évhez képest, közben
ugyanezen állam felvételi ügyekkel foglalkozó hivatalos szerve 2006-ban a
hallgatói jelentkezések statisztikáját közzétevő elemzésének ezt a
címet adta: „Tarolnak a bölcsész szakok.”

A kapacitásszámon alapuló finanszírozás rendszere
önmagában persze nem rossz, mégis kétséges, hogy mostani formájában
megfelel-e a magyar felsőoktatás versenyképességét szem előtt tartó
gyurcsányi reformgondolatnak. Érdemes lenne a szakmai közösség
bevonásával ennek részleteivel is szembenézni.

Fazekas
Csaba