A színvonalat
középtávon nálunk is az fogja meghatározni, hogy a tanulás módja
elmozdul-e a hálózati tanulás módozatai felé – írta Dr. Bessenyei István
az ÉS-ben.

A magyar
felsőoktatás makroszabályozásának reformjavaslataival csaknem teljesen
egyetértek (Bokros Lajos: Minőségi oktatást és kutatást eredményező
reform körvonalai a hazai felsőoktatásban, ÉS, 2007/17.). Talán csak
azzal szemben vagyok szkeptikus, hogy a munkaerő-piaci keresletet és
kínálat egyensúlyát az egyetemek bármiféle trükkös eszközzel valaha is
elérhetik. Ez a mai gyorsuló időben nemigen fog menni, sőt az az
érzésem, hogy minél görcsösebben szeretné követni az oktatás kimenete a
specializált keresletet, annál inkább elmarad attól, hisz a tantervek,
tananyagok átfutási ideje mindig lassabb, mint a munkamegosztás és ennek
nyomán a munkaposztok tartalmának mai viharos és kiszámíthatatlan
változásai. (Ezt a problémát egyébként a jó alapképzésre épített át-,
rá- és továbbképzések feltehetőleg amúgy is
megoldják.)

De ezzel a témával
remélhetőleg sok vitacikk fog még foglalkozni, ezért a bővebb érveléstől
most eltekintek.

Feltűnt viszont,
hogy az egész cikkben a tanulás szó négyszer fordult csak elő, s az is
egyszer a „tanulás költségei” és kétszer a „tanulási idő”
összefüggésében. Egyetlen helyen jelenik meg a „színvonalasabb tanulás”
összetétel. Az oktatás és képzés szavak is elsősorban az „önköltséges”,
„ingyenes”, „államilag finanszírozott” kontextusban szerepelnek (és a
bolognai folyamat fokozatainak leírásakor). Persze a vitaanyag a
makroszabályozás kérdéseivel, s nem a felsőoktatás pedagógiájával
foglalkozik: ezért az üzemgazdasági szemlélet jogos és
érthető.

De mégis, mi a diákok
szerepe ebben a rendszerben azon kívül, hogy tandíjat fizetnek? Ezzel a
kérdéssel a vitaanyag egy pontban foglalkozik, akkor, amikor azt
javasolja, hogy – amerikai mintára – a diákok név nélkül, írásban
értékeljék (még a vizsga előtt) tanáraikat, s ez az értékelés számítson
bele a tanár minősítésébe, fizetésébe. Ez eddig rendben is lenne. De
hogyan fog a diákok önállóságára, a tanulási módszerekre, az
informatizálódás miatt teljesen megváltozott tudásszerzési és
tudáselosztási módszerekre hatni, ha mindenki fizet? Jó: fizessen
mindenki tandíjat, az egyetemek versenyezzenek, s csak a színvonalas
intézmény maradjon meg. De mit jelent ma a színvonal? Nem arról szól-e a
vitaanyag, hogy a tanároktól, az intézményektől kiinduló, a tudást
felülről leosztó, lényegében hagyományos, régi módszereket tegyük még
hatékonyabbá?

Az angolszász
elitegyetemeken nem csak a verseny, a tandíj, a diákértékelés szabályoz.
Az egyetemi történéseket az is jellemzi, hogy nagymértékben számítanak a
diákok önálló tudásmenedzselésére. Erre persze időt is hagynak – nem
terhelik agyon a diákot heti huszonöt, elvileg kötelező órával. Ebben a
közegben ma arról szól az egyik központi vita, hogy miképpen tanulhatnak
hálózatba szervezve a diákok. Arról vitáznak, hogy a web 2.0 „digitális
bennszülöttei” nemcsak információkat keresnek a weben, hanem maguk is
tartalomszolgáltatókká válnak. Az interaktivitás terei és eszközei
gyakorlatilag határtalanná bővültek. A magán- és intézményes információk
a kiberbertérben szabadon megjelenhetnek. Technikailag lehetségessé
vált a kollektív tudás- és szórakoztató portálokat egyéni
tudásmenedzsment-eszközökké szervezni. A diákok együttműködő módon, a
kortárs csoportok hálózatában alkothatnak és cserélhetnek tartalmakat. A
naplók (blogok), fórumok, csevegési terek, wikik, hírcsoportok,
ismerőshálózatok kereteiben gigantikus kollektív információtermelés és
-csere alakulhat ki. Az információk szerkesztését, válogatását is egyre
fejlettebb eszközök segítik a kifinomult keresőgépektől kezdve a
Wikipédián keresztül a jól szerkesztett vita- és tudásportálokig. A
világhálón reprezentált információkból lehetségessé vált egyéni
igényekhez igazodó, egyénileg reflektált tudás, egyéni tanulási
e-portfóliót konstruálni. Ezt a tanulási formát nevezik eLearning
2.0-nak és konnektivizmusnak.

Ezen a
terepen az aktuális szükséglet által generált információmenedzsment
léphet a tekintélyek által kiválasztott, általuk rendszerezett,
elosztott és ellenőrzött tudáselosztás mellé. Ennek nyomán a hivatalos
közvetítő személyek és intézmények jelentősége csökken. A kortárs
csoportok hálózatainak közegében az együttműködés, a tanulóközpontúság,
az önszervezés utópiája valósággá válhat. A tanuló és a tanító közötti
határ elmosódik. A „download-generáció” számára az internet ezentúl nem a
tanulás médiuma, hanem platformja, a személyes tanulási központja
lehet.

Érzésem szerint a színvonalat
középtávon nálunk is az fogja meghatározni, hogy a tanulás módja
elmozdul-e az óraszámokban túlterhelt, önállóságra nemigen nevelt, a
kész tudás befogadására szocializáló tanítási-tanulási formáktól a
hálózati tanulás módozatai felé.

Ezért hiányolom annyira a vitaanyagban, hogy nem veti
fel azt, hogy miképpen képzeli el a kapcsolatot az informatizálódás
nyújtotta új tanulási módszerek (és ennek nyomán az új
színvonal-fogalom) és a javasolt makroszabályozási módszerek között.