Bokros
Lajos javaslata önmagában nem old meg semmit, amit rögtön láthatunk, ha
elképzeljük az egyetemek rektorait, amint a gazdasági tanácsok morális
támogatásával elkezdik elbocsátani az oktatókat – írta Rudas Tamás az
ÉS-ben.

Bokros Lajos vitacikkének
két tézise van. Egyrészt túltermelés jellemzi a hazai felsőoktatást,
másrészt a képzés alacsony színvonalú. Bokros a két probléma megoldására
kevesebb állami támogatást, versenynek kitett oktatókat, lényegében
korlátlan hatáskörrel felruházott rektorokat és gazdasági tanácsokat
javasol.

Bokros Lajos javaslata
önmagában nem old meg semmit, amit rögtön láthatunk, ha elképzeljük az
egyetemek rektorait, amint a gazdasági tanácsok morális támogatásával
elkezdik elbocsátani az oktatókat, akiknek közalkalmazotti státusát –
amint Bokros javasolja – éppen azért szüntették meg, hogy elbocsáthatóak
legyenek. Az egyetemek ugyanannyi hallgatóval, ugyanolyan felemás
infrastruktúrával működnének, mint eddig, csak éppen még kevesebb
oktatóval. Még ha (alaptalanul) azt is képzeljük, hogy az oktatók el nem
bocsátott „jobbik” része vállalná is a megnövekedett terheket, ettől az
oktatás egy csöppet sem lenne magasabb színvonalú. Valószínű, hogy még
zsúfoltabb, még rosszabb kedvű, még felületesebb lenne. Oktatók
elbocsátása csak akkor lenne értelmes, ha az elbocsátott oktatók (vagy
legalább egy részük) pótolható lenne más, náluk jobb oktatóval. Márpedig
ez nincs így. Azoknak jelentős része, akik szívesen vállalnának állást
magyar egyetemeken, a jelenlegi egyetemi oktatók által kiképzett, az ő
oktatási és tudományos normáikat elfogadó fiatal. Tőlük nagyjából
hasonló teljesítményt várhatunk középtávon, mint amit a rendszer
jelenleg is nyújt. A magyar egyetemek nem elég vonzóak. Ha ezen nem
sikerül változtatni, a felsőoktatást elsorvaszthatjuk, de jobbá tenni
nem fogjuk.

Bokros első tézise
szerint túltermelés van a felsőoktatásban a valós munkaerő-piaci
igényekhez és a kívánatos felsőoktatási részvételi arányokhoz képest,
ráadásul a diplomások jelentős része nem is a végzettségének megfelelő
munkakörben helyezkedik el. Bokros azt gondolja, hogy a felsőfokú
oktatás csak szakmai ismereteket ad, amelyeket, ha a „megfelelő”
munkakörben helyezkedünk el, hasznosítunk, ha nem, hiába jártunk
egyetemre. A valóságban a felsőoktatás látásmódot,
problémaérzékenységet, új problémákra konvertálható ismereteket,
megoldási rutinokat is ad, amelyeket többféle munkakörben is lehet
használni. Egyes képzések esetében ez utóbbi elemek nagyon jelentősek.
Ilyenek a humán, bölcsész, társadalomtudományi képzések. Ezek ettől még –
vagy éppen ezért – nagyon jó képzések lehetnek. Például éppen azért,
mert többféle munkakör tölthető be befejezésük után. Vannak tehát, akik a
szakmájukban helyezkednek el, vannak pályaelhagyók, és vannak, akik
képzettségük szerint többféle munkakörre is alkalmasak. Vagy talán annyi
különböző képzést kellene működtetni, mint ahány szakma vagy munkakör
létezik?

Bokros megállapítja, hogy a
magyar lakosság jelentős anyagi áldozatokat hajlandó hozni egy diploma
megszerzése érdekében. Így van. Felesleges megpróbálni korlátozni a
magyar felsőoktatási kínálatot homályos normatív megfontolások alapján,
mert ezzel csak azt érjük el, hogy más országokban fognak felsőoktatási
szolgáltatásokat nyújtani magyar diákoknak. (Bécsben alacsonyabbak a
tandíjak, mint Budapesten!) Ez persze az érintett diákok számára jó
lehet, de nem lenne jó a magyar felsőoktatásnak. Megjegyzem, hogy az
OECD-országok közül jelenleg Magyarországon a legnagyobb a felsőfokú
végzettségűek bérelőnye az érettségivel rendelkezőkhöz képest, úgyhogy
egyéni szinten jó befektetésnek tűnik a
diplomaszerzés.

Bokros második
tézise, hogy a magyar felsőoktatás alacsony színvonalú, sok igazságot
tartalmaz. Persze kérdezhetjük azt, hogy mihez képest. Az osztrák vagy a
román felsőoktatáshoz képest? És hogy megfelelő perspektívába állítsuk
ezt a kijelentést, írjunk mellé néhány másikat, amelyek szintén részben
igazak: a magyar tudomány, a magyar egészségügy, a magyar Országgyűlés, a
magyar tőzsde, a magyar buszgyártás alacsony színvonalon teljesít. Nem
az a kérdés önmagában, milyen a színvonal, hanem az, hogy az ország
gazdasági fejlettségét, hagyományait, a felsőoktatás mögött álló
munkaerőpiacot, a nyelvi korlátokat, a földrajzi helyzetet stb.
figyelembe véve lehetséges lenne-e jobbá tenni ezt a
teljesítményt.

Bokros Lajos
megoldási javaslatait részben az üzleti élet, részben pedig sikeres
amerikai egyetemek megfigyeléséből származtatja. Szerintem a jelenlegi
problémák egyik fő oka éppen az elmúlt 10-15 év szabályozási
tevékenységének az a jellemzője, hogy sokszor felületesen megállapított
problémák kijavítását más rendszerekből kiragadott eljárásokkal
kísérelte meg. Nem akarom azt állítani, hogy egy egyetem jó
teljesítménye nem kíván világosan szervezett működést, jól definiált
célokat, hatékony ellenőrzést, a teljesítményhez kapcsolódó
javadalmazást. Hasonlóképpen azt sem vitatom, hogy jelenleg az USA
egyetemei a világ legjobbjai, akár a tudományos teljesítményt, akár a
végzettek elégedettségét vagy kezdő fizetését, akár a működés pénzügyi
eredményességét nézzük. Kérdés azonban, hogy ezeknek a szervezeteknek a
működésében melyek a számunkra hasznos tapasztalatok. A válasz erre a
kérdésre erősen függ attól, hogy kit küldünk el a legjobb amerikai
egyetemek tanulmányozására. Ezekre az intézményekre általában – hosszú
tradíciójukat kiemelve – úgy utalnak, hogy Ivy League (Borostyános
Liga). Oktatók arról fognak beszámolni, hogy a legnagyobb különbség a
fizetésekben és munkakörülményekben van, ezeket kell sürgősen javítani
Magyarországon, és akkor nekünk is lesznek olyan egyetemeink, mint a
Harvard vagy a Princeton. A magyar egyetemek gazdasági tanácsainak
küldöttsége azt fogja tapasztalni, hogy a Board of Trustees csupa
tekintélyes és elkötelezett emberből áll, akik meghatározzák az egyetem
céljait, kinevezik és szükség esetén elmozdíthatják a rektort, és
közösen hoznak meg minden fontos döntést, amely meghatározza az oktatás
és kutatás kereteit. Ők azt fogják javasolni, hogy a gazdasági tanácsok
kapjanak nagyobb befolyást, a rektor legyen igazi munkáltató, az oktatók
munkája pedig legyen rendszeresen értékelve, sőt a rossz
teljesítménynek legyenek munkajogi következményei is. Ha viszont a
magyar egyetemek kertészeinek küldöttsége látogat el néhány amerikai
elitintézménybe, ők feltehetőleg azzal a megállapítással térnek majd
haza, hogy mindent befut a borostyán, és azonnal hozzá kell kezdeni
nálunk is a borostyán ültetéséhez. Nem egyszerűen arról van szó, hogy
nehéz a különbségek lényegét megragadni, és minden megfigyelő a saját
helyzete által meghatározott nézőpontból véli megtalálni a fontos
különbségeket, hanem arról, hogy a világ élenjáró egyetemei és a magyar
egyetemek közötti számos eltérés egymással összefügg, ezek a jellemzők
szerves fejlődés eredményeként jöttek létre, és egyik vagy másik
jellemező kiemelése és ráerőltetése a magyar egyetemekre nem feltétlenül
javítja a helyzetet.

A magyar
felsőoktatás sanyarú helyzetének egyik legfőbb oka, hogy az egymást
követő kormányok állandóan javítani próbálták az egyetemek működését,
ráadásul ezt olyan lelkesedéssel tették, hogy szinte évente alapvetően
új szabályok közötti működésre próbálták késztetni azokat. Az egyetemek
pedig, ahelyett, hogy egymással versenyeztek volna, ami javuló
teljesítményhez vezetett volna, állandóan csak követték az új
szabályokat. Ha a törvényi környezet kevesebbet változik, akkor talán
mostanra több felsőoktatási intézmény lenne Magyarországon, amely az
oktatatási piacra koncentrálva jó eredményeket tudna felmutatni. És ne
gondoljuk, hogy ez a piac a látszatdiplomákat értékeli. Ez a piac az
egyenlő hozzáférést és a költségekkel arányos minőséget kívánja. De a
felsőoktatási intézmények saját maguk piaci pozicionálása helyett a
mindig új és új törvények végrehajtásával voltak elfoglalva az elmúlt
tíz évben – és akkor még a világ tudományos piacáról, mármint az ettől
való folyamatos leszakadásról nem is beszéltem. Kevesebbet kellene
reformálni, többet kellene hagyni az intézményeket fejlődni. Ráadásul ha
az egyetemek azt tapasztalják, hogy fő feladatuk a minisztériumi
utasítások követése (és nem sikerek elérése az oktatási vagy tudományos
piacon), akkor megerősödik (vagy legalábbis fennmarad) az a nézet, hogy
az egyetemek fő célja az oktatásért felelős minisztérium kegyeinek
keresése. Ennek a nézetnek viszont természetes velejárója az az
álláspont, hogy cserébe pedig a minisztériumnak (valójában: az
adófizetőknek) kötelessége az egyetem fenntartása. Ha az erőfeszítések
nagyobb mértékben mutathattak volna a piac irányába, talán inkább teret
nyer az a nézet, hogy a finanszírozást is a piacról kell
keresni.

Az oktatók
elkötelezettségét és a teljesítményt megkövetelő munkahelyi éthoszt nem
lehet az elbocsátás fenyegetésével helyettesíteni. A szabályozásnak az
egyetemi karrier vonzóbbá tételét kellene szolgálnia, és ez a minőség
javulásához vezetne. Elhibázott viszont az a szabályozás, amely azt
igyekszik eldönteni, hogy majd évek múlva milyen képzettségű munkaerőre
lesz szükség. Hogyan tehetőek vonzóbbá az egyetemek? Támogatni kell a
felelősséggel párosuló önállóságot a szervezet minden szintjén (szemben
Bokros javaslatával). Ez nem elviszi az erőforrásokat, hanem újakat
mozgósít. Sok egyéb mellett lehetséges lenne egy olyan intézkedés, amely
azonnali minőségjavulást eredményezne, és az oktatók, hallgatók számára
közvetlen előnyökkel járna, sőt még a fenntartók terheit is
csökkentené. Jelenleg a magyar felsőoktatásban egy diploma megszerzése
nagyjából kétszer annyi frontális tanítási órát kíván, mint az USA-ban
vagy Hollandiában: kétszer annyi órán kell részt venni a diáknak,
kétszer annyi órát kell megtartania az oktatónak, kétszer annyi
tantermet kell biztosítania az egyetemnek. A diák számára ez azt
jelenti, hogy fő tevékenysége az órákon való – jórészt passzív –
részvétel, ahelyett, hogy feladata ismeretek megszerzése vagy problémák
önálló megoldása lenne. Nyilvánvaló, hogy ez nem az az attitűd, amelyet
majd egy munkáltató szívesen lát. Közismert, hogy ez a probléma nem csak
a felsőoktatásban jelentkezik Magyarországon. Ha a kormányzat
csökkentené a kötelező óraszámot, közelebb kerülnénk az európai és
amerikai trendekhez, a hallgatókkal szemben világos és reális
követelésként lenne megfogalmazható az önálló tanulás és
problémamegoldás; az oktatók óraszámai, sőt az oktatók létszáma
csökkenthető lenne, az egyetemek infrastruktúrája nem lenne a végletekig
kihasználva. Jobb minőségű oktatást, a munkába állásra jobban
felkészített hallgatókat, kiegyensúlyozottabb működést és elégedettebb
oktatókat kapnánk.