„Dicsérni jöttem és temetni. Dicsérni – miként az illendő –
visszafogottan, mértéktartással, nem hallgatva a mozgalom árnyoldalairól
sem, s temetni – ahogy az egy szkepszissel és kételkedéssel megvert, de
azért mégiscsak igaz hívőtől elvárható – azzal a reménnyel, hogy minden
jel ellenére tán mégis van feltámadás.” – írja Gyurgyák János a
Népszabadságban.

Egy olyan nemzedéki
tömörülést (Bibó István, Buday György, Darvas József, Erdei Ferenc,
Erdélyi József, Féja Géza, Gulyás Pál, Illyés Gyula, Juhász Géza, Kardos
Pál, Kerék Mihály, Kodolányi János, Kovács Imre, Matolcsy Mátyás,
Németh László, Ortutay Gyula, Sárközi György, Sértő Kálmán, Sinka
István, Szabó Pál, Szabó Zoltán, Tamási Áron, Veres Péter) kell most
mérlegre tenni, s alkalmasint pártatlanul megítélni, amely minden
kétséget kizáróan a múlt század harmincas-negyvenes éveinek
legjelentősebb hazai szellemi-intellektuális mozgalma volt, bármit
mondjanak is róluk a kákán is csomót keresők, a mindig gyűlölködők.
Elfogulatlanul értékelni? Talán ez a legnehezebb egy olyan országban,
ahol az elmúlt évszázadban a rosszhiszeműség, az egymásra fenekedés és
acsarkodás, a hátsó szándékok örökös kutatása egyfajta nemzeti
jellemvonássá merevült, aminek jeleit manapság ki-ki magán is
megfigyelheti.

Ennek következtében a
népiek megítélése máig megosztja az értelmiségi társadalmat: egyfelől –
halljuk – antiszemita, völkisch mozgalom, másfelől – vélik –
népfelszabadító, demokratikus irányzat. Elég elolvasni egy róluk szóló
tanulmány első mondatát vagy első jelzőjét, máris tudjuk: népi írta az
illető cikket, vagy urbánus, ha ugyan már a címből nem derül ki
számunkra minden. A népi mozgalomtól a mindenféle titkos fóbiában
szenvedő kortársak, valamint a rövidlátó és ostoba utókor még azt is
megtagadta, amit az előző két nagy nemzedék, azaz
Kossuth-Széchenyi-Eötvös- Deák generációja és a századforduló fiatalsága
megkapott, nevezetesen, hogy igazi reformnemzedéknek nevezhessük őket.
Pedig Németh László, Kovács Imre és Szabó Zoltán generációja bizonyosan
rászolgált a harmadik reformnemzedék elnevezésre.

Ma talán ezt jobban látjuk, amikor a rendszerváltás
politikai és szellemi elitjéről, akik magukat a negyedik
reformnemzedéknek képzelték, kiderült, mit sem tudnak a közjóról, a
nemzeti közösség összetartó erejéről és fontosságáról, a magyar
kultúráról, a felelősségtudatról, az áldozatvállalásról, a kor
kihívásairól vagy a problémák megoldásának útjairól. Talán a múlt század
negyvenes éveit kivéve nem volt még egy olyan korszaka a magyar
történelemnek, amikor a gazdasági, politikai és intellektuális elitbe
ennyi ámokfutó, eszelős és köztörvényes bűnöző került volna, pedig ennek
van némi tradíciója Magyarországon. Amit ők új reformkornak hittek, az
nem más, mint egy modern Zápolya-kor. A rendszerváltás nemzedékéről
beszélek, a politikai percemberekről, a nemzet kettészakítóiról, a
kijárókról, a kapcsolati tőke szentjeiről, a privatizációnak nevezett
kollektív rablás haszonélvezőiről, a magyar kultúra agóniáját
szenvtelenül és cinikusan végignéző úgynevezett kultúrpolitikusokról, a
pogány múlt feltámasztóiról, az úgymond „őstörténészekről”, a
magánérdekeket előtérbe helyező és szabott árú hivatalnokokról és
médiamunkásokról, a minden valamirevaló kezdeményezést a korrupció
posványába rántó senkikről. Vajon mond-e nekik s a közönybe fulladt
magyar népességnek még valamit a Nyúl utcai házát a magyar irodalomra, a
Válasz című folyóiratra áldozó Sárközi Márta s a népi kollégiumokat
megálmodó Györffy István neve? Értik-e még a magyar igék és ragok
jelentését a magánosítók, a nemzeti vagyon elherdálói, a mások házába
beköltözők, a közjavak folyamatos megcsapolói, a vezetés felelősségéről
mit sem tudó, magukat államférfiaknak gondoló politikusok? Nevezetesen,
értik-e azt a különbséget, látják-e azt a mérhetetlen szakadékot, amely
az adni és kapni igék, a házat a hazának és házat a hazából kifejezések
között húzódik? S érdemes-e tárgyilagosságra törekvően, nem
részrehajlóan, hibáival, tévedéseivel és vétkeivel együtt megközelíteni
egy nagy nemzedéket abban a korban, amikor – meglepő módon – ismét
időszerűvé váltak Ady Endrének a századforduló Magyarországát jellemző
sorai: „Ebben a szerencsétlen országban el kell felejteni gondolkodni az
embernek, ha nem akarja, hogy megfuttassák, hamar célhoz juttassák a
Kálváriáján. Itt a segítség nem azoké, akik segítségre szorulnak, de a
bilincs sem azoké, akik megérdemlik. Itt hazugság, megalázkodás és
butaság az enyhítői csak az élet kínos terhének.” Mindezek ellenére
tegyünk egy kísérletet az értékelésre.