Az ÉS
2008.szeptember 26-iki mellékletében jelent meg Hahner Péter Óvatos
optimizmus című írása, melyre az ÉS október 19-iki számában Lőrinc
László reagált. Mindkét szerző a TTE tagja.

Hahner
Péter: Óvatos optimizmus (ÉS, 2008. szeptember 26.) –
pdf

A történelemkönyvek hasznáról és
káráról

(ÉS, 2008.
október 19.)

Az ÉS 2008. szeptember
26-i száma cikket közöl Hahner Pétertől a hazai történelemkönyvekről
(Óvatos optimizmus), melyre ráillik az általa Engel Páltól idézett
tankönyvkritikusi mondat: „szóözön olyasmiről, ami nagyrészt mellőzhető
lett volna”.

Hahner szerint a
történelemkönyvek kapcsán az alapkérdés a következő: meghagyjuk-e az
elavult és régi szakkifejezéseket, megállapításokat, avagy cseréljük le
azokat újakra és korszerűekre? Váratlan – és ehhez képest meglehetősen
hosszú – válasza: igen, cseréljük le. Szívesen örvendeztem a konkurensek
fejére olvasott nevezéktani bűnöket szemlézve, és egyet is értettem az
átkokkal, ám valahogy mégsem támadt diadalérzetem, ugyanis be kell
látni, hogy nem ez az igazán érdekes. Egy könyv ma még korszerű és új
kifejezéseinek illetve megállapításainak jelentős része pár év múlva
régi és elavult lesz. Nem csak, és nem elsősorban azért, mert új
források kerülnek elő, hanem inkább mert az emberek új körülmények
között tesznek fel új kérdéseket. Vagyis az érvényesebb és értelmesebb
dilemma: megtanítsuk-e a diákoknak a történeti forrásokból kiindulva
következtetést levonni, összefüggéseket keresni, véleményt alkotni,
illetve egy-egy történelmi mozzanatot több nézőpontból vizsgálni? Avagy
ellenkezőleg: egyszerűen diktáljuk beléjük színes és szakszerű
tankönyvek segítségével az éppen korszerűt? Ez egyben a
történelemtanítás alapkérdése is.

Ha
pedig ezt a kérdést tesszük fel, és az utóbb említett opcióval nem
lennénk elégedettek, akkor az értékelésnél azokat a könyveket kell előre
sorolni, melyek olyan munkaanyagokat tartalmaznak, melyeket feldolgozva
a diákok történelmi kérdésekről gondolkozhatnak: vagyis forrásokat,
szakcikk részleteket, ábrákat, és elemzésre szánt képeket, a hozzájuk
tartozó feladatokkal. 

A
kilencvenes évek elején számos próbálkozás indult meg ebbe az irányba,
többek között Bihari Péterék, Hosszú Gyuláék, Kojanitz Lászlóék vagy a
Radnóti Gimnázium és az Alternatív Közgazdasági Gimnázium kiadványai.
Azóta egyre több szerző fordult ugyanerre, az új érettségi nyomására is,
ami örömteli. Más kérdés, hogy vajon a címlapra neofita buzgósággal
kiírt „forrásközpontúság” valóban a források feldolgoztatásának központi
szerepét jelenti-e, értelmes feladatokkal, avagy azok funkciója pusztán
a tankönyvszerző megállapításainak szolgai illusztrációja? Ez is egy
értékelési szempont lehetett volna.

Nem mellékes továbbá, hogy mennyire igazodnak a
tankönyvek az életkori befogadóképességhez, illetve mennyiben képesek
tömören és világosan összefoglalni a lényeget azoknak, akik az órán
(vagy az óráról) lemaradtak – íme, még egy szempont.

Ami a tematikát illeti, egyetértek, nem szabad mellőzni
a távolabbi országokat, de nem kéne a közeli népeket sem. Vajon
sikerült-e szakítani azzal a gyakorlattal, hogy a szomszédokról, a hazai
nemzetiségiekről vagy a zsidókról csak konfliktushelyzetekben van szó,
cigányokról meg soha, és mennyire sikerült? A nyugati történetírás és
-tanítás évtizedekkel ezelőtt nyitott a társadalom- és életmódtörténet
felé (nők és gyermekek története, demográfia, ökológia, mentalitás,
étkezés, lakás stb.); vajon a hazaiak is megtették-e végre ezt, illetve
melyik mennyire?

Hahner – Engel Pál
nyomán – fontosnak tartja, hogy a mindent megtanítani igyekvés helyett
inkább kevesebbről mondjanak többet a könyvek, amivel jobban egyetértek
mint ő maga, hiszen olyan sorozatot is piedesztálra emel, mely ennek
vaskos-színes hatkötetes tagadása. Pedig érdemes lett volna e szempont
szerint is vizsgálódni.

Ha mindezek
után marad helyünk, ám legyen, mérlegeljük, mekkora egy John Borwn kép
méltányos mérete, és füstöljük ki a „jakobinus diktatúra” elnevezésbe
magát befészkelő leninizmust.

Lőrinc László
Történelemtanár,
tankönyvszerző