Az idei
érettségin a közvélemény nagy érdeklődéssel várta, hogy legyen legalább
„valami” botrány, a tavaly nagy port felvert tételkiszivárgási ügy után.
Fazekas Csaba írása.

A sajtó ugyan rávetette magát minden
kisebb-nagyobb ügyre, bő terjedelemben ismertette, ha valahol néhány
tétellappal kevesebb jutott egy iskolába, de összességében az idei
érettségi végre nem a botrányokról szólt, végre lehetett (és lehet még
bőven) szakmai kérdésekről beszélni, elemezni az egyes feladatlapokat,
típusokat, az új rendszer szerint való alkalmazhatóságukat
stb.

Egy botrányocska azért az idei
évre is jutott, és a szélesebb közvéleményt azért nem mozgatta meg,
jóllehet, szűkebb szakmai közegben azért hadd mutassak rá, hogy talán az
a botrány, hogy sokak szerint ami történt, nem is botrányos. Épp a
történelem középszintű érettségi kapcsán. Mielőtt azonban erre rátérnék,
két apró észrevétel a feladatsorral kapcsolatosan. Először is a
középszintű érettségi feladatai jól szerkesztettnek, a kompetencia-alapú
tudásfelmérést általában jól szolgáló kérdéssoroknak minősíthetők. A
II. részben a szöveges, kifejtendő megfogalmazott feladatokhoz rendelt
szövegekkel azonban van egy nem túl nagy, de azért világos módszertani
probléma. Egymás után következnek a történelmi forrásokból vett
szemelvények, valamint a zárójelben „Tankönyvi szöveg” megjelöléssel
idézett citátumok.

A forrásszöveg és
a tananyagból (vagy valamilyen tanulmányból, a legújabb tudományos
eredményeket közlő szakmai publikációból) vett idézet két különböző
műfaj. Érdemes lett volna ezeket egymástól megkülönböztetve,
felismerhető elválasztással közzétenni, vagy utalni a műfaji
különbözőségre. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy következtetését a
vizsgázó egy eredeti (a szakma alapfeladatának számító forráskritikai
eljárásnak alávethető és alávetendő) dokumentumra, vagy a kiérlelt
tudományosságot sugalló tankönyv-szöveg illetve szaktanulmány alapján
vonja le. A kettő összemosása mindenképp elkerülendő, épp az új típusú
érettségi által szorgalmazott kritikai érzék- és önálló
gondolkodásfejlesztésre tekintettel.

Másik észrevételem olyan dologra irányul, mely a
sajtóban szintén teret kapott. Az 1956-os forradalom utáni megtorlást –
többek között – Wittner Mária visszaemlékezése alapján kellett
feldolgoznia az érettségizőknek, ami finoman szólva nem szerencsés,
hiszen ma is politikailag aktív személyiségről van szó. Függetlenül
attól, hogy ma melyik politikai táborba tartozik egy egykori el- vagy
halálraítélt, érettségi feladatban való megjelenítése kerülendő, hiszen
óhatatlanul valamely politikai irányzat hitelesítőjének szerepében
tüntetik fel a feladatszerzők. A 20. század második felének eseményeit
számos olyan visszaemlékező is megörökítette már, aki sajnos azóta nincs
köztünk, vagy nem vállal közéleti szerepet.

Ami most már az említett kisebb botrányt illeti, a
Klubrádió mikrofonja előtt a tételösszeállító bizottság prominense
elismerte, hogy az 1956-ot követő megtorlással kapcsolatos, 20. sz.
feladathoz közölt forrásszemelvények között van egy, ami nem történeti
forrás, hanem a feladatsor szerzői írták, forráshelyként pedig csak
annyit jelöltek meg, hogy „Egy visszaemlékezés”. Ez azért elképesztő és
elfogadhatatlan. A szerzők eljárása ugyanis több dolgot is sugall vagy
sugallhat. Például azt, hogy a forradalom leverése óta keletkezett
memoár- vagy történeti interjú-irodalom nem annyira széles, hogy egy
1956-tal foglalkozó érettségi feladathoz elegendő számú szemelvényt
szolgáltasson. Ez nyilvánvalóan nem igaz, bőségesen válogathattak volna a
szerkesztők a korszak számos visszaemlékezőjének szavaiból, amelyek
hangulatukban és tartalmukban (üzemi forradalmi bizottságban való
részvétel miatt üldözött, megfigyelt személy gyakorinak mondható
sorsában) megegyeznek a szerzők által kitalált mondatokkal. Vagyis a
történelem produkált olyat, amit a szerzők akartak látni, csak nem
vették a fáradtságot, hogy utánanézzenek. Eljárásuk ebben az esetben az
1956-tal foglalkozó történészek munkájának lebecsülése, és riasztó
párhuzamokat juttat – hál’ Istennek alaptalanul – az ember eszébe,
hiszen voltak már bőven olyan kurzusok, melyek kultúrpolitikusai úgy
vélték, hogy a fennálló hatalmat legitimálni hivatott történelem „nem
elég jó”, ezért például dicső forradalmakról szóló kiállításokon az
eredeti tárgyak, plakátok mellett festményeket és retusált fotókat
állítottak ki.

A másik, általam
nagynak, sőt – túlzás nélkül – apokaliptikusnak látott sugalmazás az,
hogy kiváló történelemtanárok egy feladatsor összeállításakor úgy érzik,
megengedhetik maguknak a – ne szépítsük – hamisítást. A közvélekedés
ezt nem tartja súlyos bűnnek, bizonyos, hogy szerzői vagy akár más jogi
szempontból nem is az. A rádióban magam is elképedve hallottam, hogy még
történelemtanár kollégánk is a „na és akkor mi van?” jegyében
kommentálta a fiktív dokumentum közlését, mondván, hogy e
visszaemlékezés akár el is hangozhatott volna (tipikus és elszomorító
„érv”), továbbá, hogy az érettségizőket nem érte kár, különben is senki
nem vette volna észre, ha illetékes kollégánk az éterben el nem
kottyantja magát.

Egy történész
szemében egy írott dokumentum utólagos legyártása viszont nem sokban
különbözik attól, mint ha valaki egy aukcióra Munkácsy-festményt
hamisítana. Igaz, hogy utóbbi sok pénzben kifejezhető kárt okoz
valakinek, de ez szempontunkból (tudniillik egy napjainkban készült mű
réginek történő beállítási kísérletéből) lényegtelen. Ha a
műkincs-hamisító lebukik, aligha védekezhet azzal, hogy olyan jól
sikerült, akár eredeti is lehetett volna, a művész úr biztos ugyanúgy
láthatta volna ezt a tájképet, mint én – hasonlóan a 2006-ban kitalált
56-os forradalmár visszaemlékezéséhez. Valóban fontos, valamennyiünk
számára tanulságos a történet. A magyar historiográfia leghíresebb
hamisítója, Thaly Kálmán azzal vált ismertté, hogy maga is gyártott az
eredetiekre kísértetiesen hasonlító kuruc nótákat, ettől még persze
saját korának egyik legkiválóbb történésze, a Rákóczi-kor kutatásának
kiemelkedő egyénisége volt. Egyszer eljutott viszont egy olyan pontra,
amikor úgy érezte, hogy ő már ezt is megteheti, néhány verssel
beárnyékolva kötetekre rúgó valóban tudományos
munkásságát.

S ez bizony veszélyes.
Nekünk nemcsak történelmi eseményeket, folyamatokat, adatokat kell
tanítani, hanem a történelem, a múlt tiszteletét is. Nemcsak nem
gyárthatok az eredeti történeti folyamatokkal egyébként összecsengő
dokumentumokat, de még csak nem is láttathatom bele a meglévőkbe azt,
amit egykori szerzője nem akart beleírni. Talán a mostani
feladatszerzőknek sem mindegy, hogy ezen – az érettségi egészét illető
erőfeszítéseikhez képest jelentéktelen méretűnek tűnő – feladat-darabra
milyen lesz majd pár év múlva például „egy
visszaemlékezés”.

Az már ezek után
apróság, hogy a végvárakkal kapcsolatos 13. sz. feladatban az első
szemelvény alatt „fiktív szöveg” megjelölés szerepel. Erről a
korszakról, témakörről is lehetett volna „valódi” tanulmányból vett
idézettel, vagy a témához jól illeszkedő forrásszemelvénnyel
szolgálni.

Fazekas
Csaba