A
science fiction szerzők sok mindent ígértek már az embereknek, amiből
aztán semmi nem lett. Például a repülő autók elterjedése sem vált be,
pedig ha valami, hát ez tehermentesítené a közlekedési dugóktól sújtott
városokat. (Forrás: [origo])

A
virtuális valóság volt az utóbbi harminc év egyik ilyen beváltatlan
ígérete. Regények, filmek, számítógépes játékok szóltak arról, hogy a
szereplők adatkesztyűt és virtuális valóság sisakot húzva egy
számítógépek által generált világokban kalandoztak.

A virtuális világok jelentette újdonságra először az
Egyesült Államok hadserege csapott le, hadműveleti területek és bevetési
helyszínek gyorsan bejárható skicceit várták az elképzeléstől. Az első
beruházásuk Aspen város részletes, érintőképernyőn navigálható videós
térképe volt. A térkép egyaránt bejárható volt a készítők által
rögzített több órás felvételen, illetve animált térképen
is.

Később a hadsereg kísérletezni
kezdett hagyományosabb értelemben vett játékokkal is. Előbb az Atari
játékgépekre kiadott egyszerű vektoros grafikájú Battlezone
szimulátorból készítettek oktatóprogramot a Bradley harcjárművekhez.
Majd az első személyű lövöldözős (FPS) játékok egyik atyjának tekinthető
Doom-hoz készítettek olyan módosítást, amelyben egy raj katonái
tanulhatták meg az együttes munkát. A Marine Doom nevet viselő módosítás
a mai napig letölhető, és a futtatásához szükséges játék teljes
verziója is könnyen beszerezhető, így a taktika iránt érdeklődők
kipróbálhatják, mi állt a sereg rendelkezésére a kilencvenes évek
elején.

[…]

Míg a hadsereg a virtualitás hasznot hajtó verzióival
kísérletezett, az irodalomban és a filmekben szabadon szárnyalt a
képzelet. Az 1982-es Tronban a szereplők már folyamatosan egy három
dimenziós, számítógép generálta világban mozognak, segédprogramok
segítségével motorrá alakulnak és a számítógép belső folyamataival
harcolnak a szabadságért. Elég csak az alábbi fénymotor-versenyt
ábrázoló videót megnézni ahhoz, hogy képet alkothassunk arról, hogyan
nézett ki a szép új jövő a filmesek szerint.

A tudományos-fantasztikus irodalom még tovább ment az
álmodozásban, ők olyan világokat képzeltek el, amelyekbe a felhasználók
agyát stimulálva lehet bejutni. A hősök drótokkal borított fejjel
billentyűzetet nyomogatva vagy a mozgásukat pontosan követő és a
számítógép nyelvére lefordító kesztyűben léptek kapcsolatba a
hálózattal. A közvetlen agyi kapcsolat elképzelésnek megvolt az a
szépsége, hogy teljes, minden irányba korlátlanul bejárható tereket
tudtak megálmodni. Az elképzelést a William Gibson, sci-fi szerző
novellái alapján készült Johnny Mnemonic filmben lehet talán a
legteljesebb formájában megtekinteni. Az ámuldozás után pedig talán
helye van a fellélegzésnek is, mert bármennyire szépnek is tűnik az
adatfolyamban való úszás, borzalmasan kényelmetlennek
tűnik.

A látványos elképzeléstől a
mai napig nem sikerült teljesen elbúcsúzni, bár a szorosan összekötött
3D környezet és hadonászós navigáció már elválni látszik. Az ezredvégen
készült Mátrix-ban Neo csupán akkor kezd a kezeivel varázsolni, ha
harcra készül, a későbbi Különvélemény-ben pedig csupán a több érintési
pontot kezelő felületek jelentek meg. Ez utóbbinak pedig megvan az az
előnye, hogy a megépítéséhez szükséges technológia már rendelkezésünkre
áll, elég a Kitchen
Budapest médialaboratóriumig elsétálni, hogy megnézhessünk
egyet. Csupán azt kell kitalálniuk a fejlesztőknek, mire is lehet
használni az ilyen kijelzőket, mert minden adatkesztyűs fantázia
ellenére egy egérre vannak felkészítve a szoftverek.

[…]